2017. augusztus 24., csütörtök

A megfogant kín 25. rész


Ölének lökései egyre sokasodnak, egyre nagyobb magasságokba röpítenek. Egyre kevésbé tud már kedvesére figyelni, és erre egyre kevésbé van szükség, hiszen az utuk közös, letérni róla már lehetetlen. Mindketten saját csúcsaik felé tartanak, saját elérhető legnagyobb örömük felé rohannak. Megérkeznek. Egymást öntudatlanul is segítve érnek az út végére. És bár a férfi utolsó lökései keményen céltudatosak, ebből Katalin már mit sem érzékel, mert nem fájdalommal reagál a teste, hanem a befogadás örömét éli át.

Ebben a pillanatban rajtuk kívül nem létezik senki és semmi. Korábbi világuk kettejükre szűkül, egymást érzékelik csupán. Pillanatok múlnak, szárnyakon repülnek, az idő megfoghatatlan. Elszundítanak.
Miklós ébred hamarabb, Katalin egész testével mellé fészkelődött, feje a bal vállán, karja a mellkasán, puha melle az oldalához szorul. Tökéletes folytatása egy tökéletes reggelnek. Miklós elmosolyodik. Érzi, könnyedén visszaaludna, de egyre inkább tudatosul benne, hogy nem otthon van, nem az apja várában, a hangok, a szagok idegenek. Kifelé fülel. Már sejti, mi ébreszthette föl. A korábbi hangkavalkádba újabb színek vegyülnek.
Mikor szeretkeztek, és még tudott kifelé figyelni, csak a fogadó zajait hallotta, egy kakas kukorékolását, egy malac visítását, egy kutya ugatását, a konyhán pörlekedő asszonyok kiabálását. A fogadóst, ahogyan egy szolgáló után kiált. De amire most fölébredt, az nem illeszkedik a sorba. Hallja, hogy egy nagy lovascsapat érkezik, paták dübörögnek, lovak fújtatnak, a felvert por beszivárog az ablaktábla résein, fátyolt képez a napsugár kévéin.
A férfi összevonja a szemöldökét. Édes Istenem! Add, hogy ne a gróf és emberei legyenek! Nem akarja a békésen alvó leányt fölöslegesen riogatni, nagyon óvatosan mozdul, igyekszik elhúzódni úgy, hogy Katalin föl ne ébredjen. Sikerül. A leány mélyet sóhajt, de szemei továbbra is csukva, bal karjával most a párnát öleli. Miklós megnyugtatóan suttog.
– Aludj csak, pihenj kedvesem.
Katalin dünnyög valamit, a szavakat nem lehet kivenni, de az álom szép lehet, halvány mosoly alszik el a kissé még mindig kipirult arcon. Miklós ezt még látja, de figyelme gyorsan az ablakon átszűrődő zajokra terelődik újra. Mert az ablak alatt elbődülő férfihang összetéveszthetetlen. Erik az! Efelől semmi kétség.
– Fogadós! Az Isten verjen meg! Hol a fenében késlekedsz! Embert ide, de azonnal!
Miklós gyorsan, önkéntelenül kapja fejét az ágy irányába. A leánynak most a hátát látja, a szétbomlott hajkoronát, de a test továbbra is mozdulatlan. Kint a toporgó lovak egyre csöndesebbek, de a lovagok egyre zajosabbak. Miklós bizonyosságot akar. A talpa alatt nyikorgó deszkákkal kevésbé törődik, két lépéssel az ablaknál terem, a rések között lesekszik.
Elsápad, elnyom egy mindinkább kikívánkozó szitokszót. Az ablakból élete eddigi legnagyobb ellenségére és annak vagy tucatnyi emberére lát rá. Mindet ismeri, és egytől egyig mindannyian ismerik őt is.
Látja elősietni a fogadóst, a pinceföljáróból bukkan elő. Még ekkora távolságból is nyilvánvaló, hogy a fogadós a késlekedés miatt meg van rettenve. Az utolsó két lépcsőfokot egyszerre ugorja át, magát kicsire összehúzva, kétrét görnyedve szalad a Sötét herceg színe elé.
– Uram! Ezt a megtiszteltetést! Ne haragudj, de nem számítottam jöttödre.
– Ne karattyolj! Hamarabb jöttünk, az igaz! De mióta kisegítettelek egy nagyobb összeggel, enyém ez a kóceráj szőröstül-bőröstül. Bármikor a rendelkezésemre kell állnod, tudod jól! Nyittass szobákat! Pár napot maradunk! Vágass egy disznót! Friss disznóhúsra éhezem, no meg friss pipihúsra! Ha érted, mire gondolok!
A fogadós egyre hajbókol, orra a porban.
– Hogyne, uram! Hogyne! Fáradjatok az ivóba, két pillanat, és viszem a jobbnál jobb borokat!
Miklós ennél a mondatnál fordít hátat az ablaknak. Nem késlekedhetnek, azonnal el kell tűnniük. Ugyan mennyi idejük lehet összekapni magukat? Semennyi. A gróf bármelyik embere kiszúrhatja a lovaikat az istállóban, és vajon lesz-e akkora szerencséjük, hogy ki tudjanak lopakodni az épületből?
Az ágyhoz lép, gyorsan kedvese mellé fekszik. Picit megrázza, amikor Katalin már a szemeit nyitogatja, ujját gyorsan a puha ajkakra teszi.
– Csss! Azonnal el kell tűnnünk!
A leány szemében ébredező mosoly egy szempillantás alatt olvad el. Helyére aggodalom költözik. Fölül, közben kérdezi.
– Mi történt?
– A legrosszabb, ami csak történhetett. Föl ne kiálts! A gróf érkezett meg az embereivel.
Miklós az ablak felé néz, ahonnan még mindig a megszokottnál erősebb zajok, durva férfihangok, harsány beszélgetés szűrődik át. A leány csöndben marad, de a szemekbe villanó rémület hangosabb minden szónál. Katalin egy pillanat alatt pattan ki az ágyból, és a férfi tekintetét követve az ablakhoz siet. Kiles.
Szinte azonnal lép hátra, öklét a szájára szorítja, villámgyorsan fordul meg, és vet kétségbeesett tekintetet a férfire. Már Miklós is áll. Egy hosszú lépéssel kedvese mellett terem, átöleli, fejét a saját vállgödrébe simítja. Halkan, megnyugtatóan mondja:
– Nem lesz semmi baj! Nem lehet! Nem azért menekültünk ki a Gonosz karmaiból, hogy most elvesszünk! Bízz bennem! Kijutunk.



1 megjegyzés: