2017. október 13., péntek

A megfogant kín 32. rész



Elindul. Hallja maga mögött a lépteket, hallja, hogy Katalin követi. Nem mondott el neki mindent. Nem mondja el, merre tart. Már tudja, hogy a faluból merrefelé veszi majd az irányt. Visszaindul a hegyek közé, a Sötét herceg birtokára, az erdei kunyhóba. Oda, ahol a leány fölgyógyult. Jobb, ha a leány egyelőre ezt nem tudja, biztosan tiltakozna, megijedne. Miklós nem ismer az elhagyott kunyhónál biztonságosabb helyet, eltöltöttek ott már pár napot, és most neki van szüksége pár napra. Pihentetni kell a sebet, mert lovaglás közben nem fognak a sebszélek összeforrni. Feküdni kell pár napot, még ha úgy is fogják mindketten érezni, hogy ég a lábuk alatt a talaj abban a kunyhóban.

 9. feljezet

– A kurva életbe! Teljesen bizonyos, hogy elvesztettük a nyomukat!
A férfi őrjöng, a többiek megmukkanni sem mernek. Idegtépő csönd ül a csapatra. Uruk nem sokat szokott kukoricázni azzal, akit tehetetlennek, oktalannak, a feladatra alkalmatlannak talál. Végül a herceg legöregebb embere szólal meg.
– Lassan az orrunkig sem látunk, uram. Táborozzunk le, míg megvirrad! Reggel pedig szét kellene válnunk. Valahol a patak mentén vesztettük el a fonalat. Két csapatra bomolva újra követni kellene a patakmeder fölfelé és lefelé futó két ágát.
A herceg nem szedi le az öreg fejét, csak nézi, miközben összeráncolt homloka mutatja, erősen gondolkodik. Robertó is fölbátorodik.
– Tudom, uram, nem szereted, ha megbontjuk erőinket, de csak egyetlen férfit üldözünk, és az is sebesült, a leány vele meg nem oszt, nem szoroz.
– Az a férfi megölte a jobbkezemet, a legjobb vívót mindőtök közül.
Csönd ül a csapatra újra. Végül, kis idő után az öreg szólal meg.
– Ez igaz. De egy sebesülés nem emelte még senki tehetségét. Mi pedig mind erősek, egészségesek vagyunk, így semmit nem kockáztatunk, ha két, netán három csapatra bomlunk. A siker így biztosabb.
– Három? Az előbb még csak kettő csapatról volt szó.
Az öreg hangja egyre határozottabb. Nem fél az urától úgy, mint itt ez a gyáva banda körülötte. Lehúzott a herceg mellett vagy két évtizedet, az már csak számít valamit. Hozzá képest a többiek mind tejfölös képűek.
– Egy csapatnak mégiscsak ki kellene menni a síkságra is, még egyszer.
Robertó vág közbe.
– Teljesen felesleges. A zarándokok közé nem bújtak. Alaposan végigkutattuk az egész kompániát.
– Nem vagyok hülye. Ott voltam, amikor példát statuáltál, és lenyisszantottad az egyik zarándok fülét.
A herceg elmosolyodik, mire a csapatból többen fölvihognak.
– Hogy ordított! Az volt a mai nap legjobb része!
Az öreg kijózanító hangja szakítja meg az egyre erősödő röhögést.
– Vidám pillanat volt, de egy tapodtat sem jutottunk előre.
Robertó egyre inkább mérges, mert attól fél, a végén a herceg őt fogja hibáztatni, hogy a zarándokokkal nem jutottak semmire.
– Ha én egyszer megkérdezek valakit, abból minden kijön, még az is, amiről maga sem tudta, hogy tudja!
– Persze! Nem hibáztatlak! A zarándokok nem láttak semmit, nem hallottak semmit.
– Na, akkor meg minek a fenének mennénk le, vissza a síkságra még egyszer, minek a fenének osztanánk erőinket háromfelé!?
Az öreg lovag a herceg szemeit keresi.
– Uram! Te is, én is elmehettünk volna úgy a zarándokok mellett, hogy azok észre sem vesznek bennünket.
– Mire gondolsz?
– Elbújtak. Megvárják valahol az éjszakát, megvárják míg a zarándokok tábort vernek, és lehet, hogy éppen most haladnak el mellettük.
– A kurva életbe! Igazad lehet!
Robertó képtelen megbékélni a lehetőséggel.
– Olyan sík az a vidék, mint maga a tenger! Ugyan, hová lehet ott elbújni, tán anyád valagába?
Többen újra fölvihognak, de a herceg és az öreg összenéznek. Szemük komoly.
– Emlékszel, uram?
A herceg elgondolkozva bólint.
– Emlékszem. Volt a messzi távolban egy liget, egy csoport fa.
A csapatban Robertónak vannak barátai, az egyikük veszi a merszet, és megszólal.
– Nem vezetett oda egyetlen nyom sem az útról.
Az öreg lovag nem késlekedik a válasszal.
– Az útról nem. De siettünk, így nem néztünk körül alaposan. Nem is gondoltuk, hogy annyival előttünk járhatnak. Én még az erdőből letértem volna az útról, és az erdő úttól távolabb eső részén indultam volna neki a pusztának, neki a ligetnek.
– A fenéért most mondod! Talán egy húron pendülsz velük!
Az öreg kihúzza magát.
– Azonnal kérj bocsánatot, te nyikhaj, mert rögtön keresztülváglak!
A herceg hangja kemény, parancsoláshoz szokott.
– Magam vágom le azt, aki most verekedést kezdeményez! Azonnal üssetek tábort! Ne késlekedjetek, mert mihelyt a nap fölbukkan a látóhatáron, indulni akarok! Három csapatot szervezünk, négyen-öten leszünk egy csapatban.
Újra az öreg felé fordul, aki magában egyre inkább örül Erik halálának, mert végre elérkezett az ő ideje.
– Szerinted, melyik a legvalószínűbb lehetőség? A síkság, a patak föl, a patak le?
A lovag jól megrágja a választ.
– Bár biztosan tudhatnám! Nem beszélgettem azzal a fickóval szinte semmit. Talán Robertó tudja kitalálni leginkább az észjárását, hiszen egymás mellett volt a nyoszojájuk.
Látva Robertó zavart tekintetét, az öreg gratulál magának. Megoldotta a gordiuszi csomót, úgy válaszolt, hogy akkor is jól jár, ha Robertó kitalálja, merre mehettek a szökevények, de akkor sem veszít semmit, ha a válasz jégre fut. A fiatal férfi ökög-makog, nem erőssége a gondolkodás.
– A patak, fölfelé.
– Legyen! Annak a csapatnak én leszek a vezetője. Te menj a síkságra! Ti pedig lefelé indultok a patak mentén! Annak az útnak adok a legkevesebb esélyt, de ne hagyjunk ki egyetlen lehetőséget sem.

(folytatjuk)

1 megjegyzés:

  1. Nagyon izgalmas! Remélem, minden jól alakul majd!
    Köszönjük! 😘

    VálaszTörlés