2017. október 20., péntek

A megfogant kín 33. rész

Látva Robertó zavart tekintetét, az öreg gratulál magának. Megoldotta a gordiuszi csomót, úgy válaszolt, hogy akkor is jól jár, ha Robertó kitalálja, merre mehettek a szökevények, de akkor sem veszít semmit, ha a válasz jégre fut. A fiatal férfi ökög-makog, nem erőssége a gondolkodás.
– A patak, fölfelé.
– Legyen! Annak a csapatnak én leszek a vezetője. Te menj a síkságra! Ti pedig lefelé indultok a patak mentén! Annak az útnak adok a legkevesebb esélyt, de ne hagyjunk ki egyetlen lehetőséget sem.
  10. fejezet

– Miklós! Miklós! Baj van! Hangokat hallok közeledni!
Miklós pillanatok alatt éber lesz. Katona, annak nevelték, egész életében gyakorolta, amennyiben szükséges, egy szempillantás alatt összekészüljön. Így alig, hogy a leány megrázza, már talpon is van, pedig még lázas. 
Az első két nap volt a legrosszabb, csak hevert, mint egy darab fa. Hagyta, hogy Katalin gondoskodjék mindenről, a leány pedig úgy látta el a sebet, úgy ápolta, úgy ajnározta, hogy azt a saját anyja sem csinálta volna különbül. Miklós szinte végigaludta a két napot, de ez gyógyította meg, mert ma reggel a teste már éppen csak kicsit volt melegebb, a sebszélek szépen gyógyultak, a pirosság a vágás széleinél már nem volt annyira élénk, mint az első két napon. Alaposan megreggelizett, pedig a leány csak az erdőben talált gombákat tudta föltálalni, de Miklós mindent ízletesnek talált, farkasétvággyal evett. Mélyen aludt, amikor meghallotta Katalin sürgető szavait
– Ébredj!
Fölugrik, az utolsónak látott álom szövedéke azonnal szétfoszlik. Miklós a füleit hegyezi. Férfihangokat hall, valakik veszekednek. Már nincs idő elbújni, nincs idő leplezni, hogy a korábban lakatlan kunyhót valakik használják. A kétségbeesett leányra néz.
– Azonnal feküdj a kunyhó sötétebbik sarkába! Ne lássák, hogy nő vagy.
Szavait karja mozdulatával erősíti, szemei sürgetnek. Katalin szót fogad. Megemeli a takarót, amin eddig Miklós feküdt, egy gyors mozdulattal a sarokba teríti. Ráheveredik. Saját ötlettől vezérelve, kezeit-lábait szétveti, mint aki mélyen alszik, mint aki semmiről nem tud, ami e világban történik. Kalapját pedig az arcába húzza. Miklós a kunyhó széles ajtajába plántálja magát, így félig eltakarja a földön fekvő, apró, mozdulatlan alakot.
Apa és fia úgy robbannak be a tisztásra, mint akik teljesen otthon vannak, hangosan, veszekedve, egymást ócsárolva, csak egymásra figyelve. Miklós szeme végigfut rajtuk. Két pásztor. Ki tudja, hol, merre hagyhatták nyájaikat, mit keresnek itt az erdő szélén, a legelőktől távolabb. Miklós egy pillanatig sem gondolkodik, rájuk kiált.
– Ne gyertek közelebb, ha kedves az életetek!
A hangsúly inkább figyelmeztető, mint fenyegető, de a hatás azonnali, mindkét férfi megdermed egy pillanatra. Fölfegyverkezett, megtermett lovagot látnak, oldalán karddal, az ajtónyílás mögött pedig mindketten észreveszik a másik lovagot is, aki mozdulatlanul hever a földön. Megtorpannak, szemeikben meglepetéssel elegy félelem, az idősebbikében gyanakvás. Miklós nem hagyja a gyanakvást elmélyülni.
– Nagy bajba kerültünk! Mindketten megbetegedtünk, lázasak vagyunk, a társamnak jottányi ereje sincs.
A két pásztor a láz szóra úgy reagál, ahogyan hosszú évek óta reagál mindenki az országban, iszonyú rémülettel.
– Csak nem himlő!? – Az idősebbik magát nyugtatgatja. – Nem látok rajtad kiütéseket.
– Rajtam nincs, de ha szeretnéd, nézd meg a társamat.
Miklós provokál, és mindkét férfi úgy lép hátra, mintha összebeszéltek volna.
– Tán őrültnek nézel bennünket!? 
– Dehogy. Nagyon is okosnak látszotok. 
– Na akkor nem lepődsz meg, ha úgy hagyunk itt benneteket, mintha itt sem lettünk volna.
– Egy pillanatot még várjatok! Egy szívességre kérnélek benneteket! A Sötét herceg udvarába tartunk. Már a hét elején meg kellett volna érkeznünk. Jó lenne, ha valakit el tudnátok küldeni az udvarába a hírrel, hogy késlekedünk.
Az idősebbik férfi az orra alá morog.
– Késlekedés? Az sem lehetetlen, hogy itt haltok meg mindketten.
Hangosan azonban igent mond.
– Elküldöm az egyik fiamat a hírrel a várba.
– Üzenjük, hogy mihelyt talpra álltunk, azonnal indulunk. Kérjük a herceg elnézését. Az üzenet küldője Arnold és Armand lovagok.
– Csak nem francia földről érkeztetek?
– De, bizony.
– Elküldöm az üzenetet.
Az idősebbik férfi már csak a tisztás széléről kiált vissza, és utána mindkét ember eltűnik a bokrok sűrűjében. Miklós fojtott hangon szól Katalinhoz.
– Egy darabon utánuk megyek, nem bízom bennük. Nem láttad a szemeiket. Nincs azokban lélek. Addig pakolj össze! Ha visszaértem, azonnal tovább kell állnunk. Nem akarok késlekedni majd egy pillanatot sem.
Katalin már úgy bólint, hogy közben a takarót hajtogatja. A rémület a torkában dobog, mert igaz, nem látta a pásztorok tekintetét, de hallotta durva, műveletlen beszédüket.


(folytatjuk)

1 megjegyzés: