A megfogant kín 31. rész

– Robertó! Teneked még a némák is megnyílnak! Vallasd ki a kocsmárost, de ha kell, az egész háznépet! – újra végigfut a pillantása a lovagokon. – A többieknek egy szemvillanásnyi ideje van összekészülni. Fegyvereket, egy-két napi élelmet hozzatok! Nem várok senkire! Azonnal indulunk! Aki segít, azt megjutalmazom, aki hátráltat, megölöm.

A lovagok szétszélednek, villámgyorsan ürül ki az udvar. A Sötét herceg mellett csak a legöregebb embere marad. A herceg összenéz a férfivel.

– Az a szemét! Benne hagyta Erik szívében a saját kardját. Erikét meg magával vitte.

Az idősebb férfi hosszan hallgat, kerüli ura tekintetét, mert nem érzi nagy veszteségnek ura jobbkezének halálát. Óvatosan szól, megválogatja a szavakat, nem akar részvétet mutatni, nem tud tettetni.

– Erik egy vagyont fizetett azért a kardért.

– Így van. Az a kard abban a kézben kézben maga volt a halál. El sem tudom képzelni, ki győzhette le a legjobb emberemet, nemigen akadt párja ebben az országban.

– A testben hagyott fegyveren nem látszik, ki volt a gazdája?

A Sötét herceg a fejét ingatja.

– Nem. Teljesen jellegtelen fegyver, sehol egy felirat, sehol egy jel, sehol egy kő, vagy jellemző díszítés.

Az öreg lovag tekintete megvillan. A herceg rámered.

– Gyanakszol valakire?

– Nem gyanakszom, tudok. Miklós lovag, akire a leányt rábíztad, csak az lehetett a gyilkos, senki más.

Mindkét férfi tekintete elsötétül.

– Már tudjuk, kit keresünk. Istenemre, ha elkapjuk, magam nyúzom meg azt a szemetet, aki nem átallott a levesembe köpni. De ki lehetett vele?

– Ki más? A leány!

– Kerítsd elő Robertót! Mondj el neki mindent! A fogadósnak elég lesz egy-két kérdést föltenni, megvárom a válaszokat, utána azonnal útra kelünk. Estére a kezünkben lesznek mindketten.

9. fejezet

Katalin és Miklós egyetlen szó nélkül teszik meg az első órát. A férfi pokoli iramot diktál. A lovaikat nem kímélve vágtatnak ki a keleti útra, mely egy sötét erdőségbe vezet. Gyorsan nyeli el őket a zöld lombok sűrűje. Szerencséjük van abban, hogy az utóbbi hetekben ezt a vidéket is meggyötörte a szárazság, a hőség. A talaj kemény, szikár, a nyomok, melyeket maguk mögött hagynak, elvegyülnek az úton hagyott, korábbi nyomokkal. Katalin jobbra-balra tekintget, de az erdő békés, csöndes, a lombok között a levegő hűs.

Az első órában nem találkoznak senkivel. Ha vannak is emberek az úton, a közeledő patahangok joggal riasztják el őket. Katalin tudja, maga is tapasztalja, hogy az alsóbb pórnép inkább letér az útról, ha teheti, minthogy ott várja ki a sokszor kiszámíthatatlan fegyveresek jöttét.

Ahogyan közelednek az erdő másik végéhez, Miklós lelassítja a lovat, bevárja a leányt. Karjával előre mutat, ki a síkságra, mely úgy terül el előttük, mint egy tenger. A szemközti látóhatárig semmi nem zavarja meg a tekintet szárnyalását. De a kanyargó út szalagja már nem tiszta. Tőlük jókora távolságra egy nagyobb csapat halad. Az irány, amerre tartanak, ugyanaz, mint amerre ők haladnának.

– Zarándokok. Most mit csináljunk?

Katalin hangjában remény ül.

– Nem lenne jó csatlakozni hozzájuk?

A férfi határozottan nemet int a fejével.

– Közöttük keresnének bennünket először. És nem bízhatunk abban, hogy ennyi idegen hirtelen vágyat érez majd arra, hogy bennünket a Sötét hercegtől megvédjen. De mellettük elmenni is veszélyes lenne. Ha a herceg utoléri őket, valaki biztosan lesz, aki leírást ad rólunk.

– Akkor mi legyen?

– Kihasználjuk a szerencsét.

– A szerencsét?

– Igen, azt. Ez a csapat nemrégen járt erre. A sok patanyom mind friss, közötte elkeveredhetnek a mi patanyomaink. Visszafordulunk. Nemrég elhagytunk egy kavicsos patakmedret. A zarándokok ott megálltak, itattak, rengeteg nyomot hagytak. Könnyű lesz letérni az útról. Megyünk majd egy-két órát a patakmederben, annyit, hogy akit, vagy akiket utánunk küldenek, azokat megzavarjuk, félrevezessük.

Így tesznek. Miklós továbbra sem lassít, pillanatok alatt érik el a patakmedret, az átívelő, keskeny hidat. A híd két oldalán tényleg rengeteg a nyom, a zarándokok csizmás lába keveredik a lovak patáival. Miklós tekintete végigszalad a híd két oldalán, azután Katalin nagy meglepetésére nem fölfelé indul a férfi, hanem lefelé, a falu felé veszi az irányt. Megérezhet valamit Katalin bizonytalankodásából, mert egy pillanatra megáll, belenéz a leány szemébe, elmosolyodik.

– Bízz bennem! Visszamegyünk a faluba, egy kicsit megkavarjuk üldözőinket. Azt gondolják, a legrövidebb úton hazafelé indulunk. Erikben hagytam a kardomat, mostanra már rájöhettek, kinek a kezétől esett el. Téged betegnek gondolnak, engem sebesültnek. Azt fogják hinni, hazafelé tartunk. Minden ennek ellentmondó lépés növeli a bizonytalanságukat.

Katalin tekintete sötét, homlokán egy éles ránc vágja ketté a szemöldök vonalát.

– És a falu után merre?

– Majd látjuk, ne aggódj! Nem fogom hagyni, hogy újra a kezükre kerülj.

Közelebb léptet a lovával, megemeli a leány lecsüngő, fehér kis kezét. Apró csókot lehel az ujjak végére.

– Nehéz éjszakánk lesz, egy csöppet sem fogunk aludni, de holnapra biztonságban leszünk.

Elindul. Hallja maga mögött a lépteket, hallja, hogy Katalin követi. Nem mondott el neki mindent. Nem mondja el, merre tart. Már tudja, hogy a faluból merrefelé veszi majd az irányt. Visszaindul a hegyek közé, a Sötét herceg birtokára, az erdei kunyhóba. Oda, ahol a leány fölgyógyult. Jobb, ha a leány egyelőre ezt nem tudja, biztosan tiltakozna, megijedne. Miklós nem ismer az elhagyott kunyhónál biztonságosabb helyet, eltöltöttek ott már pár napot, és most neki van szüksége pár napra. Pihentetni kell a sebet, mert lovaglás közben nem fognak a sebszélek összeforrni. Feküdni kell pár napot, még ha úgy is fogják mindketten érezni, hogy ég a lábuk alatt a talaj abban a kunyhóban.

(folytatjuk)