2018. május 12., szombat

Megfogant 62. rész


Nem ezt várta az asszony, nem ezt szeretné most. De a férfi tapasztalt. Egy kis sétát indít az ajkaival a kevésbé érzékeny területekre, hogy a lassú kényeztetés után rohanvást vegye birtokba újra a bimbót, nyálában fürdesse, nyelvével cirógassa. Megismétli a távolodás-közeledés játékát többször, és nem csalódik. A nő egyre inkább önkívületben vergődik, egyre inkább vágyban ég. Nyögdécsel, Istenét, emberét szólingatja. 

Ne szólítsa hiába! A férfi elindítja az újabb jelenetet, mely már a lenti színpadon játszódik. A comb izmait kezdi kóstolgatni. Beveti a száját, a fogait, csókol és harapdál. A csókok erősek, a harapások gyengédek. Bebarangolja a külső oldalt, és azután, az idő kellő teltével, bejárja a belső részeket. Fokozni kell az érzést, asszonya gyönyörét. Szájában a friss íz, fülében a hangok, tenyerében a melegség erősödik. Ajkai egyre közelebb érnek a nő lényegéhez, de ekkor megint csak csalódást okoz, mert ajkai visszatérnek a másik, még eddig nem látogatott külső comb bőréhez.
A nő följajdul, háta íve, mint fölajzott íj, úgy feszül. De a taktika mit sem változik. Nem a gyorsaság, a lassúság, a lényeg kerülgetése fog ma este végsőkig hevíteni. A visszalépés csak látszólagos, csak átmenet, mert a völgyecske után újabb hegyoldal indul.
A férfi érzi, tudja, jó úton jár, hallja a mélyülő légzést, a sóhajokat. Szája megint a belső oldalon halad, asszonya megadja magát, fehér, meg-megremegő combjai széttárulnak. Hívogató a hőség, a nedvesség, az öl illata. Rabja már ennek a női ölnek az első együttlétük óta. Úgy érzi, teste minden kis zugába beette magát az asszony, kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Ezer közül is megismerné az ízét, a szagát, a tapintását.
Szája, nyelve megérkezik a bejárat fölé. Nem olyan régen saját nyálában fürdette asszonya melle bimbóit, most a lenti bimbó a soros. Olyan gyengéden, olyan lassan mozdul, mintha az idő ebben az ágyban örökké tartana. Köröz, ahogyan a mellein körzött, szája barlangjában játszadozott, nyelvével simogat, kedveskedik. A nedvek és az ízek végletesen összekeverednek.
És akkor eljön az ő ideje, az utolsónak szánt jelenet. Szája elhagyja a nő lenti ajkait. Kőkemény vágya az immár, ami a kapukhoz ér. Csak egy kicsiny kis játék maradt hátra, amit mindketten szeretnek. Mielőtt a hüvelybe tolná a kardját, egy kicsit húz még a vágyon. Mindkettejükén. Kőkemény önmagával kezdi cirógatni a lenti ajkakat, úgy jár körbe minden kis zugot, ahogyan korábban a nyelvével járt körbe. Többször ismétli a mozdulatsort, mert nincs az a tűz, amit ne lehetne még jobban hevíteni.
És eljön az a pillanat, amikor a tudatos érintések, mozdulatok véget érnek. Elkezdődik a varázslat, az akaratlan, öntudatlan érintések, mozdulatok ideje. A férfi kitölti a nő ölét. Kezdetben mintha a ritmus a nagyharang lassúdad kondulását idézné. Egész bensőjük megremeg, minden egyes lökés hullámot indít, és minden újabb hullám igyekszik az előző nyomába érni. Minél több a lökés, annál több a hullám, vágyat korbácsolnak, végsőkig fokoznak.
A nő többször fölkiált. Istenét, emberét szólingatja megint. Könnyen jut csúcsokra, könnyen indul újabb magaslatokra. Feszítő, sürgető vággyal fogadja be emberét, megéli a kielégülést, és a férfi akaratából újra és újra fölfeszül. Lábait az izmos test köré fonja, elfogad és befogad. Önkéntelen mozdulataival mindkettejük érzéseit magasba emeli.
– Fordulj meg!
A nő fölnyög, lehunyt pillái fölnyílnak, a huncut szemekbe néz.
– Gyerünk! Fejezzük be együtt!
A mozdulatsor elindul, lassan, vontatottan. A férfi szemei az újabb látványban eltelnek. Látja a hát, a fenék fehérségét, amivel a sötétlő fürtök éles ellentétet alkotnak. Izgalma a tetőponthoz közelít, miközben önmagát a nő nedvességben fürdő hüvelyébe tolja megint. Mozogni kezd, visszavesz kissé a korábbi iramból, de az idő teltével a lépkedés gyorsulni kezd újra, futva rohan saját tetőpontja felé.
Nincs már egyetlen életben maradt gondolat sem, a vágy mozdulatsora önmagát irányítja egyre feljebb, egyre magasabbra. A férfi ritmusa gyorsuló, az idő teltével erősödő. Kemény és egyre mélyebbre hatoló. Minden izma megfeszül a közeledő pillanatra, saját csúcsára iramlik, fölér. A mellkasából föltörő hangok ösztönösek, mélyek, a nő hangjaihoz csatlakoznak. A kielégült emberpár hangjai ezek.
A nő óvatos mozdulatokkal, a férfi még magában tartva, erőtlenül hasal végig az ágyon, érzi magán a súlyt. Hüvelye örömünnepe, mély lélegzete csak lassan csendesül. Amikor a férfi legördül róla, megszokott az összefészkelődés, a hosszú hajtincsek elterülnek a vállon, a mellkason.
Mindketten elszundítanak, de a férfi karja kis idő után elzsibbad, és akkor asszonya is kibillen az álom karjaiból. Gyorsan összerendeződnek, mert nem akarnak egymástól elszakadni, lelkükben még dédelgetik az est képeit. A nő apró kis puszikkal igyekszik meghálálni az élményt, a férfi keze önkéntelen mozdulatokkal cirógat. Ilyenkor eshetnek meg beszélgetések, ilyenkor lehet kérdéseket föltenni.
Mandi fölteszi a kérdést, ami hetek óta izgatja, és amire Stephan az esti vacsorán megkapta a választ. Fontos hír érkezett, a vár urát étkezés közben zavarták vele. És a nő látta a pecsétet is, Miklósét a levélen. Talán megtud végre valamit a fiatalokról, hiszen a veszély tényleg elmúlt. Hazajöhet a leány, akit saját lányaként szeret.
– Hogy vannak? Hogy van a leányod? És írtak-e a gyerekről? Minden rendben?
Stephan hangja nyugodt, és miközben válaszol, tenyere Mandi vállán mozog, le és föl.
– Persze! Ne aggódj annyit! A leányom megszült. Egy kisleánykával több van a világon. Miklós azt írja, Katalin kiköpött mása a gyermek. Ezért imádkoztam! Nem hiába. Könnyebb lesz így, sokkal könnyebb.
– Mit írt még Miklós, Katalin lelke gyógyulgat?
– Bizakodó a levél, nagyon bizakodó. Minden rendben lesz most már. Érzem. Tudom.

VÉGE :-)

Így zártam ezt a regényt. Kérdőjelekkel, hiszen a cselekménysor, szerintem, ennél optimistább zárást nem enged meg. Remélem, megszerettétek a szereplőket. :-)

Úgy tervezem, nem sokára jövök egy következő történettel, de mielőtt elkezdem a szöveg írását, kell egy kicsit pihennem. A munkahelyem jellegzetessége, hogy a tanév végére romokban heverünk, mi is, a diákok is. Nem feltétlenül kellene így lennie, de a helyzet, tőlem függetlenül, évek óta inkább romlik, mint javul.

Egy hónap múlva találkozunk! A szokott felületeken jelzem majd az indulást.  Várlak vissza Benneteket! :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése