(ki/szét/el)szakítva 4. részlet

 A férfi megáll az ajtóban, szeme issza a látványt. Egy gyertyafényes szobában egy szál ingben ülő, lábait törölgető asszony. Ez is hiányzott. Ettől válik otthonossá minden. Közelebb lép, Anna elé térdel, átvenné a törölközőt. Anna nem akarja adni. Simon mosolyog, és kifejti asszonya ujjai közül az anyagot. Minden egyes karcsú, törölközőt markoló ujjat végigcirógat és az asszony elengedi a kendőt.

8. fejezet (folytatás)

Az asszony elgondolkodik.

– Talán meggyónta valamelyikük a papunknak. Az meg megemlítette Simon úrnak. A pap és az urunk egykorúak, tisztelik egymást. Találkoznak időnként a templomon kívül is. A papunk szívesen osztogat tanácsokat. Igazi jó ember.

Anna nem érti.

– Elmondott egy gyónási titkot?

– Fiatal vagy még, és nem ismered a papunkat. Nem, nem hiszem, hogy a titkot kibeszélte. De talán valahogy célzott ilyesmire. Bízva abban, hogy az urunk tehet valamit értünk. Az biztos, hogy az urad, a mi urunk igazi úr. Jobbat nem kívánhatnánk. Elveszi a parasztjaitól, ami neki jár, de a bajban mindig lehet rá számítani, most is.

Az asszony nyomatékul nagyot bólint. Azután otthagyja Annát. Anna csak áll, arra eszmél, hogy Mária megfogja a karját.

– Elfáradtál?

Anna bólint, mosolyát Mária tétovának látja.

– Egy kicsit.

– Simon a lelkemre kötötte, hogy ne maradjunk nagyon sokáig. Félt. Fél, hogy még inkább kimerülsz. Menjünk vissza a várba!

Anna nem vitatkozik, tényleg fáradt.

– Menjünk.

Délután nagyot alszik, pedig csak egy pillanatra akar ledőlni. De sötét este van, mikor ébredezni kezd. Nehezen megy, minduntalan visszaszunnyad. Végül halk kopogás téríti magához. Mária kukkant be az ajtón.

– Anna alszol?

– Nem. Gyere csak! Kelek.

– Lemegyek vacsorázni. Jössz?

Anna felélénkül.

– Visszaértek az emberek?

– Még nem. De az a szokás, hogy nem várunk külön senkire. A szokott időben vacsora van, történjék bármi. Előbb utóbb befut mindenki, igyekszik a dolgát befejezni.

– Nálunk máshogyan volt. Amíg apám nem jött le a vacsorához, nem ült neki senki.

– Ahány ház, annyi szokás!

A közös teremben talán feleannyian vannak, mint az előző éjszaka. Hangosan köszönnek, de nem állnak fel jöttükre. Ez is furcsa Annának. Apja házában ez sem fordulhatott volna elő. A ház urát, úrnőjét mindenki állva köszöntötte. De talán jobb is így. Anna enyhe zavart érez, akár csak tegnap. Szokatlan, hogy idetartozik, mégsem ismer senkit. Mária belékarol, az asztaluk felé húzza, szélesen mosolyog, majd két másik asztalnál is megáll. Egy férfit az asszonya felől kérdez. Szült pár napja. Mária látni akarja az anyát és a kicsit is. A férfit láthatóan boldoggá teszi az érdeklődés. Azután letelepszenek. Anna majdnem megkérdezi Máriát, miért nem ment férjhez. Azután az utolsó pillanatban visszanyeli a szavakat. Maga sem örült volna korábban hasonló faggatásnak. Majd Simont kérdezi előbb. Szótlanul enni kezdenek. Anna a csöndet lassan kínosnak érzi. De akkor a lépcsőház felől zaj támad, becsődülnek a nap közben távol lévő férfiak, lovagok, szolgák, a vár ura. Vígan vannak. Simon Anna mellé lép. Átöleli, futó csókot lehel a halántékára, és már mesél is, hangosan és harsányan és lelkesen. Versenyeztek Károllyal a favágásban és ő győzött. Károly nevet. A verseny nem is volt verseny, csak fogadás. Fogadtak, hogy Simon nem végez a kiszemelt fákkal szürkületre, de végzett. Károly elismerően bólint, Anna felé hajol.

– Erős urad van. Nem csak a kardot forgatja jól, hanem a fejszét is.

Simon nevet.

– Az asszonyokat inkább szokta érdekelni az a kardunk, amivel az éjszaka hadakozunk. Ne untassuk őket tovább az én favágó tudásommal!

Annában képek villóznak, az előző éjszaka képei. Zavarba jön. Simon akkor közelebb hajol, átöleli a vállát, a szemébe néz. Vérforralóan, tekintetében a szikrák lángra gyújtják Anna ölét.

– Gondoltál-e rám a napközben, angyalom?

Nevet. Anna elpirul, gondolt rá, igen. És a gondolatok koránt sem voltak illedelmesek. Simon rákacsint, bal kezét Anna combjára teszi, jobbjával enni kezd. Később Károlyhoz fordul, valamit mond. Újra nevetnek. De Anna se lát, se hall, mintha a férfi combján nyugvó kezén kívül nem létezne semmi. A kéz átsüt a szoknya anyagán, hol a térde, hol az öle felé mozdul, simogat, kínoz... Anna egy halk, határozatlan hangra riad.

– Simon úr, a férjem még nem jött haza!

Fölnéz. Az asztal előtt egy szép, villogó tekintetű nő áll, mindenórás lehet. Egyik keze hatalmasra nőtt pocakján nyugszik, másik kezét egy hétéves ijedt lányka szorítja. Simon tekintete határozott, szavai megnyugtatóak.

– Visszaér hamar. Holnap délelőttre várjuk, tudod te is.

A nő szeme vádló, hangjában kezdődő pánik.

– Az oroszlánbarlangba küldted!

Annában szánalom ébred, ahogy rádöbben, Henrik feleségét látja.

– Nem küldtem, vállalta.

Az asszony Annára mutat.

– Bajt hoz ránk. Nem lett volna szabad elvenned.

Simon föláll, magas és erős, hangja bezengi a termet.

– Nem én vagyok az egyetlen, aki szokatlan módon választott feleséget magának! Nincs jogod számon kérni rajtam a döntésemet!

A teremben a légy zümmögését is meg lehetne hallani, mindenki a tányérjába mered. Mária föláll, az asszonyhoz lép, átöleli, néhány szót mond, az asszony sírni kezd. Anna tehetetlenül nézi, szánalmat érez. A szavak önkéntelenül hagyják el ajkait.

– Nem tudtam, nem tudtam, hogy ennyi bajt okozok.

Simon átkarolja a vállát, erősen szorítja, szeme az emberein.

– Megmondtam, hogy csak engem hibáztathattok! Egyedül én tudhattam, mit indíthat el, ha Annát Konrád elől elveszem! Nem tűröm, hogy az asszonyomra bárki rosszat szóljon, csak mert nem ment hozzá valakihez, akire gyűlölettel tudott gondolni. Vacsorázzatok és menjetek a dolgotokra! – Elengedi Anna vállát. – Ülj le, s egyél! Ma nincs kedvem az embereim közt időzni, menni akarok!

Annának elment az étvágya, de leül. Legszívesebben elszökne azonnal. Mária még mindig Henrik feleségét vigasztalja. Melléült, a szavak nem hallatszanak az asztalukig. De Anna úgy látja, az asszony lassan megnyugszik. Senki nem néz Annára, de Simonra sem, csönd van. Simon szálfaegyenes háttal ül, nézi az embereit, tekintete szúr. Anna megpróbál egy-két falatot magába erőltetni, nem megy. Hosszúra nyúlt ideje rágja ugyanazt a húsdarabot, alig bírja lenyelni. Vet egy elgyötört pillantást Simonra. Az észreveszi, merev a vonásain az álla mellett megrándul egy izom. Anna kezéért nyúl.

– Fölkísérlek!

Újra átkarolja, az ajtó felé indulnak. Ahogy odaérnek, Simon visszafordul.

– Nagyot csalódtam! Felénk sosem volt szokás, hogy egy asszonyt hibáztassunk a férje tetteiért. Ha valaki valamit számon akar kérni rajtam, állok elébe! De még egyszer mondom, a legjobb emberem asszonyától sem fogom eltűrni, hogy a majdan megszületendő gyermekeim anyjára görbén nézzen!

A hideg folyosón Simon Anna felé fordul.

– Menj vissza a szobába! Belépek a fürdőházba, megyek magam is. Nem lesz baj. Ne félj, eredj!

Anna bólint, elindul a lépcsőn az emeletre, a szobájukba. Egy darabig még érzi hátában a férfi tekintetét. A szabóajtóban döbben rá, hogy a lépcsőn visszatartotta a lélegzetét, és most úgy kapkod levegő után, mint egy partra vetett hal. Úgy is érzi magát, idegen itt minden. Sírás környékezi, de ösztönösen tudja, Simon nem örülne, ha egy síró, vigasztalan nőt találna a szobájában. Így Anna csak áll, nyeli a könnyeit. A hideg téríti magához, megborzong. Be kell mennie a folyosóról. A szobakép egy barátságos otthoné. Valaki tüzet rakott, míg vacsoráztak. Az asztalon gyertya ég, a kandalló mellett meg egy vödör forró víz gőzölög. Úgy gondoskodnak itt a kényelméről, mint régen, otthon. Zokogni kezd. Nincs, ami megállítaná. Bánat tör rá, képtelen visszafojtani. Csak akkor hagyja abba a sírást, amikor a folyosó felől hangokat hall. Megriad, a mosdótálhoz lép. Mosni kezdi könnyáztatta arcát. Várja Simont, de mégsem őt hallotta jönni, a beszélgetés a folyosón abbamarad. Anna lassan megnyugszik. Meg kellene mosakodnia alaposabban. Inkább most, mint akkor, amikor már a férfi is itt lesz. Kapkodni kezd. A lábait törölgeti, amikor Simon a szobába belép. A férfi megáll az ajtóban, szeme issza a látványt. Egy gyertyafényes szobában egy szál ingben ülő, lábait törölgető asszony. Ez is hiányzott. Ettől válik otthonossá minden. Közelebb lép, Anna elé térdel, átvenné a törölközőt. Anna nem akarja adni. Simon mosolyog, és kifejti asszonya ujjai közül az anyagot. Minden egyes karcsú, törölközőt markoló ujjat végigcirógat és az asszony elengedi a kendőt.

Anna visszafojtott lélegzettel nézi a lábait törölgető férfit, a hófehér gyolcsot, az erős barna kezet, saját hófehér lábszárait, karcsú bokáját, keskeny lábfejét. Levegő után kap, amikor Simon csókolni kezdi. Hitetlenkedve nézi, hogy a meleg ajkak a lábán mozognak, lentről fölfelé araszolnak. Felnyög, amikor a férfi a térdéig ér, s nem áll meg. Lassan, mintha az idő végtelen lenne, Simon csókolni kezdi a belső combját. A csókok finomak..., és puhák..., és hosszantartóak..., és vágyat érlelnek. Anna behunyt szemmel ül, a fejét hátra hajtja, mélyeket lélegzik, lángol a bőre Simon szája alatt. A férje egészen a szék szélére húzza. A csókok végtelen sora a foltjáig ér... Akkor a száj otthagyja a jobb combját és a bal térdén kezd gyötörni. Anna úgy hitte, a várakozás már fokozhatatlan, és most mégis minden még sürgetőbb, még kínzóbb lesz. A melegség, a forróság pokollá nő a lábán, az ölében.

Simon lendülete töretlen, kitartóan halad a cél felé, melyet csak ő ismer. Megállíthatatlanul közeledik. Az asszony az ő asszonya, jó szagú, jó szagú mindenütt. Ez hiányzott, erre volt szüksége, egy frissen mosdott tiszta nőre. Markába gyűri a bő fehér alsóruhát.

Amikor a férfi szája beleolvad az ölébe, Anna megdermed. Simon a tenyere alatt érzi a megfeszülő izmokat, a hajába egy apró kéz markol, mely tépne le a fejét a nedves öltől. Simon hagyja, száját újra puha combokra teszi, ott kényeztet tovább. Sok idő telik el, mire érzi, Anna fölenged, élvezni meri a csókokat megint.

Ezt elkapkodta. Pedig korábban átgondolta. Úgy tervezte, vár az ilyenfajta kényeztetéssel néhány hónapot, ha lesz türelme, akkor többet is. De az előbb, mikor a szobába belépett és meglátta a mosakodó asszonyt, elvesztette az eszét. Érezni akarta száján, a nyelvén a nő ízét. Kóstolni akarta és nézni, nézni, ahogyan a kedveskedés elgyöngíti, nézni, ahogyan megadja magát. Korai volt... Nem tud ez az ő asszonya még semmit. Idő kell. Vajon lesz-e elég türelme mindent kivárni?!

Feláll, Annát fölhúzza, a füléhez hajol.

– Eredj az ágyunkba!

Az asszony elpirul, hátat fordít, az ágyhoz lép, visszahajtja a takarót, alábújik, elfordul, ahogy szokott.

Simon lekapkodja a ruháit, Annához simul, magához öleli.

– Nem láttál meztelen férfit korábban soha?

– Nem... Igen, régen gyerekkoromban, fürdő fiúkat a közeli faluból.

Simon meleg lehelete az apró fül körül lebben.

– Egy felnőtt férfi ölel magához. Nem is vagy rám kíváncsi?!

A válasz késik, Anna csukott szemmel fekszik. A férfi nem mozdul, vár, lazán öleli a mozdulatlan alakot. A szempillák fölnyílnak, Anna a szoba túlsó, sötétebb felébe mered.

– Szokatlan, szokatlan minden.

Hirtelen, a férfi számára is váratlanul megfordul, szembefordul a kutató, kérdő szemekkel.

– Nem könnyű. Értem, hogy a testem, ami eddig az enyém volt, most már a tiéd is. Értem, hogy szeretnéd, ha a tiédet a magaménak érzeném, de még nem megy. Várnod kell! Nem tudlak úgy megérinteni, ahogy te teszed, olyan természetesen, olyan magától értetődően. De jól esik, ahogy bánsz velem.

Simon elmosolyodik.

– De nem mindig. Marék hajam bánja, hogy meg mertelek csókolni odalent.

Anna újra elpirul.

– Ne haragudj! – súgja.

– Nem merted élvezni.

Az asszony szeme újra csukva, de mégis nem el, hanem közelebb húzódik. Arcát Simon mellkasának fúrja.

– Sosem gondoltam, hogy egy férfi megcsókolhat... ott.

Furcsa, hogy fél is tőle, de mégis nála kér menedéket. Simon megkeresi a bujkáló arcot, a szökdöső szemeket.

– Akiben nincs türelem, ne vegyen magam mellé szüzet! Bármit adsz nekem, bármit fogadsz is el, az jóval több annál, amit az utóbbi öt évben magamhoz engedtem, asszonynak adtam.

Nézik egymást hosszan.

– Sokáig gyászoltál.

Simon tekintete egy pillanatra elkomorul, elnéz Anna feje mellett.

– Volt kiért..., volt miért.

– Lehetek én valaha olyan asszonyod, mint az első volt?

Féltékeny. Olyan a hangja, mintha féltékeny lenne. Simon Annára kapja a szemét, elmosolyodik.

– Nem lennél itt, ha nem gondolnám, hogy jó asszonyommá válsz.

Anna tisztában van vele, hogy fölkavarta a férfi életét. Máris több gondot hozott rá, mint örömet. Mikor lesz a gondoknak vége? Ki tudja, vége lesz-e valaha? Ez az ember jó hozzá, mellette biztonságban lehet. Csókol, csókolgatja újra. Az arcát. Sosem gondolta, hogy a bőrét ilyen csókok érhetik. Ilyen zsibbasztóak, borzongatóak, ilyen rebbenők, ilyen megejtők. A száját szeretné.

– Csókolj meg, kérlek, a szám, kérlek!

Az erős, határozott száj a száján, meleg nyelv, mely belülről simogat... és lent is... Hogyan tud egy erős, izmos, kemény kéz ennyire óvatos, ennyire kedves lenni, szelíden mozdulni, az ölébe olvadni?

Puha és nedves, és forró, akárcsak a szája barlangja, jó benne lenni. Reggel finom volt, most is az. Meg tudja pendíteni a húrokat, el tudja indítani az ösvényen. Most is azon van... Úgy mozdítja az ujjait, ahogy az előző asszonya szerette. Meg azután, a tüzek melletti férfibeszédekre nem árt odafigyelni. Mindig hall az ember valami újat, valami vérforralót. A nyáron is hallott valamit. Kipróbálja, miért is ne? Anna szereti a keze cirógatásait, nincs benne semmi idegenkedés. Talán cirógathatta magát lányként, talán. Egyszer majd megkérdezi, majd ha már oldottabb lesz. A füléhez hajol.

– Fordulj a hasadra, angyalom!

Látja szemein, hogy vonakodik. Biztatóan rámosolyog.

– Csak azt csinálnám tovább, amit eddig.

Elpirul. Jó nézni, ahogy piroslik, zavarba jön. De megfordul, szót fogad. A lába kinyújtva, de a jobb lábát enyhén felhúzza. Utat enged. Engedi, hogy hozzáérjen. Simonra mérhetetlen jókedv tör. Újra van asszony, aki örülni tud a kezének, pedig durva, kemény, mint akármelyik parasztjáé. Anna mégis szereti, már az erdőben szerette, ahogy először körbecirógatta. Most már belül is hozzáfér, nyitva a kapu. Ő nyitotta ki a saját kulcsával. Az ő zárja ez már örökre. Az ágyán elnyúló alak mögé térdel, a felhúzott jobb lábat még följebb cirógatja. Fölhajtja a hófehér inget a nő derekáig. Simogat egy kicsit a combokon, kerekded popsin. Anna nyögdécsel, szereti, ahogy Simon kényezteti. Ez kell ennek az asszonynak. Konrád mellett nem kapta volna meg. Durvább férfit Simon nem ismer. A nők sírása, fájdalma nála az ajzószer. Attól indul be az a barom, az a férfiak szégyene. Pedig ez az igazi, egy felkorbácsolt szenvedélytől, vágytól fűtött, gyöngyöző asszony. A leghosszabb ujja mélyen bent. Az asszonya arca, hangja megváltozik. Simon megtalálta a pontot, amit tábortűz mellett Károly annyira dicsért, az asszonyok második gyönyörforrásának nevezett. Az elsőt mind ismerik, a kinti gyöngyszem a kapu fölött. Még a papok is beszélnek róla. Eleget hallotta ő is a saját papjuktól, hogy cirógassa kitartóan, kenegesse finom olajokkal az első asszonyáét, mikor az asszony évek hosszú sora után sem tudott teherbe esni. A pap szerint az segít, hogy az asszonyában a mag szárba szökkenjen. És ő úgyis tett, a gyerek miatt is, ami csak nem akart elindulni az úton. Meg az asszony a kéjes sikolyai miatt is egyre inkább, szerette az ilyen cirógatást, odavolt érte és Simon nem tagadta meg még akkor sem tőle, mikor ez sem hozott gyermeket a házhoz... Károlynak igaza volt a nyáron. Lehet valami eldugott pontocska belül, az asszonyok hüvelyében is. A hasa oldalán, mélyen az ujja alatt, kicsiket mozdul, ütemesen, kitartóan nyomja. És a nő a keze alatt egyre izgatottabb, egyre elomlóbb. Két dombra is felterelte, hagyta utána rövid ideig megpihenni, de nem engedi megfordulni, nem engedi a keze alól kimászni. Újra kezdi harmadszor is, hegyre akarja juttatni és a dombok után hegyek következnek. Várja, hogy egészen átadja magát, hogy ne gondoljon se rá, se a szokatlan helyzetre, amiben van. Ne gondoljon semmire. Múljon el belőle minden-minden, ahogyan neki szokott a csúcsok közelében. Lazuljon, ernyedjen el, bízza rá magát egészen... és megtörténik. Simon látja az ellágyuló arcot, a matracba, a keze alá olvadó testet, megszűnik minden ellenkezés. És a nő följut az első igazi hegyoldalra. A légzése, az önkéntelen sóhajai, sikolyai, testének finom rángásai Simonban mély elégedettséget keltenek.

Annát minden ereje elhagyja, mozdulatlanul fekszik, kiürült. Első gondolata a hála lesz, a hála az élményért, majd azért, hogy most békén fekhet, hogy a férfi hagyja pihenni. Kétszer kezdte újra, Anna mindkétszer úgy érezte, túl hamar, túl erősen. Nem akarta engedni, de a férfi jobban ismeri a testét, mint ő maga. Olyan magasra jutott, mint még soha, a saját női gyöngédséggel cirógató keze által sem. Feküdne még, amikor a férfi határozott markát a csípőjén megérzi.

– Térdelj föl!

Alig bír megmozdulni, de megteszi, és akkor a férfi újra rászól, a hang még furcsább, nyers, rekedt és sürgető.

– A fejed maradjon lent!

A tenyere a tarkóján, lenyomja. Anna most durvának érzi a korábban gyöngéd kezet. Zavarba jön. Vajon hogy nézhet ki? A fején, az alsó karján támaszkodik, a feneke a férfi látómezejében. De mielőtt a zavara elmélyülne, Simon keményen belé lökődik. Anna egész teste beleremeg a kíméletlenül gyors mozdulatba. Egy csapásra változik meg minden, a férfi mozdulata újra lángra lobbantja az ölét, mintha minden újabb megérkezés egy-egy újabb hasáb lenne egy lángoló máglyán. Anna már nem gondol vele, mit lát belőle a férfi, és mit nem. Telik az idő, nem gondol semmire.

Simon szeme issza a látványt, a hófehér lepedőn szanaszét terülő hajtincsek, a nő nyakába csúszott, gyűrött ing, hátának gyönge íve, kerek feneke, miközben saját öle újra és újra nekifeszül. A hangok, amik betöltik a fülét. A hüvely a saját kardja körül egyre mélyül, egyre tágul, egyre inkább befér, egyre előrébb jut, bent van... amennyire férfi nőben bent lehet. Elhúzódik... és megérkezik... A saját szerszáma egyre keményebb... a nő pedig... mint vízben a szivacs, megduzzad, körésimul.

Simon eszét veszti, mozdulataiban már nincs tudatosság, megszűnik figyelni az alatta vergődő nőre. Öntudatlanul mozogva juttatja el magukat az út végére, ahol a kielégült nő mély rángásai kiszívnak belőle minden erőt.

Rajta fekszik, agyonnyomja. Alig bírja magát rábeszélni, hogy oldalra csússzon. Olyan fáradtság tör rá, hogy képtelen megszólalni, képtelen szemét nyitva tartani. Bal karjával magához öleli a még mindig pihenő asszonyt, enyhén megszorítja a kerek vállat, a másik vállra egy apró csókot nyom. Az utóbbi napokban alig aludt, nem tudja megtenni azokat az apróbb kedveskedéseket, amiket korábban, régebben erőlködés nélkül megtett. Gyorsan és mélyen alszik el.

Anna sem mozdul. Sosem gondolta volna, hogy egy szeretkezés ennyire kivegye az erőt. Képtelen gondolkodni... kellene.... De minden gondolata szanaszét szalad. Elalszik, mélyen. Talán egy fél óra múlva borzongva ébred, magukra húzza a takarót. Gyorsan alszik vissza. Órákkal később újra fölébred, szokatlan az ágy, a hangosan szuszogó férfi, a szobában égve maradt gyertyák fénye. Fölkel, elfújja a gyertyákat, a kandallóhoz térdel, a parázskupac még erősen izzik. Föléleszti a tüzet, több vastag hasábot is rátesz. Eszébe jut minden. Minden, ami az este közte és a férfi között történt. Meghágta... nincs rá jobb szó... Bámul az éledező lángokra. De jó volt. Már attól sóvárgást érez az ölében, hogy rágondol. Fél, hogy nem volt-e nevetséges. De Simon nem nevetett... Élvezte... Élvezte ő is, hogy benne lehet. Anna hallotta... az egyre mélyülő lélegzetét, a szavakat, amiket neki súgott. Már nem csak a tűz melege színezi az arcát. Dicsérte... dicsérte, hogy milyen puha, meleg, szeretnivaló. Anna fojtottan fölnyög, ahogyan a férfi utáni vágy beleöklel a hasába. Legszívesebben felkeltené, hogy tegye meg vele újra. Nem meri. Nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Sosem tett hasonlót. Föláll. És megtörténik az, ami reggel megtörtént, a férfi magja megindul kifelé. Anna a törölközőért nyúl, lehajol, végigtörölné a lábszárát, és kiesik kezéből a kendő, amikor a férfi határozott hangját meghallja.

– Majd én letörlöm! Gyere ide!

Fölveszi a kendőt, fölegyenesedik. A férfi a könyökére támaszkodva nézi. A szeme... a mosolya...

– Gyere!

Hátrébb csúszik a matracon, helyet csinál. Anna, mint egy alvajáró, mint aki bűvöletbe esett, úgy indul el. Lefekszik a férfi mellé.

– Megengeded?

Anna bólint. Képtelen levenni a tekintetét a határozott vonású arcról. De akkor a férfi elereszti Anna szemét, a kendőért nyúl. Törölgetni kezdi a lábait, az ölét. Befejezte... Melléfészkelődik. Megszólal.

– Most még csak néhány órás, tiszta... nem kellemetlen, de később, jó nap után erős, szúrós szaga tud lenni. Gyakran meg kell majd mosdanod, vagy törölgetni magad. Főleg nyáron. A szabadabb szájú embereim nem tesznek féket a nyelvükre, ha valamelyik asszonyon kiszagolják, hogy férfival hált, legyen az akármelyik asszony a várból.

Nem lehet igaz, hogy ilyesmiről beszél, hihetetlen...

– Nehogy megbántódj!

Megcsókolja. Az arcát, a szemét.

– Meg azután... – újra megfogja a tekintetét, nem ereszti – jó is az, ami most történik.

– Jó? – nyögi Anna

Simon bólint. Mosolyog.

– Ha a vágyad most hozzám lökne... mutató ujját végighúzza a száján...

Istenem! Ez az érzés... mintha az ölébe simított volna. Annára olyan vágy tör, amilyenről sosem gondolta, hogy létezhet. Levegő után kap.

A férfi már a csuklóját fogja. A szemeivel tovább bűvöli, a szavaival tovább kínozza.

– Vagy engem..esetleg engem lökne hozzád a vágyam..

Istenem! Ne hagyj el!... A kezét, a csuklójánál fogvatartott kezét Simon a saját férfiöle felé viszi. Az erőtlen kézfejet végighúzza meredő férfiasságán. Anna tágra nyílt szemei a férfi szemeiben.

– Nagyon könnyű lenne... összetenni, amink van. Nagyon könnyű lenne a kardot a hüvelybe dugni.

Tudja. A szemén látszik, hogy tudja, hogy vágyik rá, hogy újra akarja. És már ott is van. Széttolja a lábait, megérkezik.

– Mint meleg nyári napon, kés a vajba... – az arca az arca fölött – úgy lehet most elsimulni benned.

Szereti a hangját... ahogyan végigborzong a bőrén... ahogyan megáll az ölében.

– Akarod-e még egyszer, kicsi kincsem!?

Megmozdul, hirtelen, erősen. Anna fölnyög. Azt gondolta, amit korábban átélt, már fokozhatatlan, de a férfi előző mozdulatai most a korábbi utolsókkal vetekszenek.

Simon Anna arcához hajol.

– Kérned kell! Kérned! És megkapod, ahogyan szeretnéd!

Kérni. … hangosan...

Simon körbecsókolgatja a szája szélét, de nem mozdul. Játszik vele, mint macska az egérrel. A vágyát nyújtja, húzza, kínozza.

– Kérlek.

– Kérsz!? --meglöki, keményen – És mit kérsz, drága hölgyem!?

Zihál. Odavan egészen. Élvezi. Jó, hogy elvette, hogy az ágyába hozta, asszonyává tette.

– Kérlek!

– Csak ennyi!, Hát nem tudsz nekem többet mondani!?... Nem tudsz! Széttépi hangodat a vágy... széttépi bensődet a kezdődő gyötrelem... mert gyötrődsz! Ugye, kincsem!? Hát... mit is tehetnék érted!?

– Ugyanúgy szeretném.

Anna hangja olyan gyönge, olyan elomló. A szégyen és a vágy között vergődő.

A férfi elmosolyodik, szemében a szikrák felizzanak.

– Ugyanúgy! Hát ilyen unalmasnak akarod az ágyamat!? Egyetlen éjszaka kétszer, ugyanúgy! Nem, kicsi kincsem...

A füléhez hajol, suttog, parancsokat osztogat... És Anna képtelen egyre is nemet mondani.

(folytatjuk)

Tetszett?

:-)

:-|

:-(

 

pollcode.com free polls