2015. szeptember 17., csütörtök

(ki/szét/el)szakítva 5. részlet


Károly elfordul, az ajtóra kapja a szemét. Föláll, Mária elé siet. A hosszú léptek, a férfi parázsló, állhatatos tekintete, a tekintete, amely tetőtől-talpig végigméri, Máriából minden levegőt kiprésel. Képtelen keresztülnézni a férfin, ahogyan tegnap tette. Képtelen most az átélt sérelmekre gondolni. És akkor a férfi egy tucat ember szeme láttára a kezéért nyúl. Megcsókolja... hosszabban, forróbban, mint illő lenne. Mária húzná el a kezét, de Károly nem hagyja. Újabb csókot lehel, ezúttal a tenyerébe. Ennyi ember előtt! Felé hajol. A hangja... a hangja forró, sokat ígérő.
– Meglátogatlak! Ma délután!


9. fejezet

Simon korán kel. Óvatosan húzódik el Annától. Maga elé mosolyog. Kifárasztotta... Kifárasztották egymást... Alig bírta felnyitni a szemeit a szokott időben. De dolga van. Kora délelőtt Károly is elkíséri majd az útra, ránéznek a falura. Simon szeret reggelente lóra ülni, és Károly jó társaság. Most csak éppen ránéznek a munkálatokra, nem maradnak sokáig. Meg kell, hogy hallgassa a számadóját, azóta halogatja, mióta hazaért. Meg azután, ha minden jól megy, Henriknek is vissza kell érnie Konrádtól még délelőtt.
A közös teremben már ott van Károly, pontos, mint mindig. Lehet rá számítani. Egymásra mosolyognak.
– Gyönyörű éjszakád lehetett! Felénk azt mondanák, a mackód a málnásban töltötte az egész éjszakát!
Simon fölnevet.
– Felénk inkább azt mondanák, a szérű és a ló is alaposan kifáradt.
Most Károlyon a sor, hogy fölnevessen.
– Irigyellek. Két éve nem voltam igazi hölgy közelében.
– Hogyan haladsz a nővéremmel?
Károly legyint.
– Nem lesz ebből semmi! Meg sem hallgat! Kerül.
– Légy türelemmel! Nem várhatod el, hogy mindent feledve a nyakadba omoljon!
Károly elgondolkodva bólint.
– Az az igazság, ennél még rosszabbra számítottam. De... rám-rámnéz. Tegnap este is, az asztalnál... néha magamon érzem a pillantását. Vádló a tekintete, de még mindig ott a mélyén az, ami miatt itt vagyok.
Simon a férfi karjára teszi a kezét.
– Szeret téged! Írj egy levelet, egy verset, az asszonyok örülnek az ilyesminek! Azután valamelyik nap, délután keresd föl a szobájában! – Simon rákacsint Károlyra – A helyedben megpróbálnék nyomósabb érveket bevetni!
Károly zavartan felnevet.
– Nyomós érveket!?
Simon komolyan bólint.
– Évek óta nem ölelte Máriát senki. Pedig nem egy halvérű asszony, nekem elhiheted!
– A testvére vagy, nem tudhatod, szereti-e még, ha egy férfi hozzáér!
– Már hogyne tudnám! Nem egyszer töltöttünk az első asszonyommal heteket nála és a férjénél. A férje igencsak tudhatta, hogyan kell egy asszony kedvében járni! Nem egyszer hallottam...
Félbehagyja, Károlyra mered, nem tudja, folytassa-e. A legtöbb férfi nem örül neki, ha a kiszemelt asszonyt más férfival együtt emlegetik, akkor sem, ha az előző férje az a férfi. De Károly tekintete kérdő, érdeklődő. Nincs benne más, csak izgatott várakozás.
– Az első férje tudott szeretni. Akárcsak te, barátom! A helyedben, valamelyik délután megmutatnám Máriának a legnyomósabb érvet, amit férfi asszonynak mutatni tud. Nem egy tizenéves szüzet kell meghódítanod! Egy özvegyasszony másfajta megközelítést kíván. Lehetnél kicsit határozottabb!
– Nem lehet igaz, hogy pont te adsz ilyen tanácsot! A testvére!
Simon elkomorul. Újra a férfi karjára teszi a kezét, a szorítás erős, Károly egy idő után vaskapocsnak érzi Simon ujjait.
– Senki másnak nem adnék ilyen tanácsot! De a barátom vagy! Az egyik legjobb! Tudom, ha megteszed, amit tenned kell, elveszed, ahogyan illik! Így van?
Károly szeme komoly, szavai határozottak.
– Ha hozzám jön, elveszem! Ez minden vágyam!
Simon elengedi Károly karját, elmosolyodik.
– Akkor ne várj többet egy-két napnál! Addig üsd a vasat, amíg meleg! Márpedig Mária a hatásod alá került újra!
– Én nem úgy látom.
– Jobban ismerem, mint te! Figyelem őt. Az arca megszínesedik, ha meglát. Alig kapott levegőt tegnap este az asztalnál, mikor véletlen a kezéhez értél.
Károly fölnevet.
– Nem véletlen volt!
– Főzd meg! És lakmározz belőle! Én nem állok az utadba!
– Hát! Ha tényleg nem szúrsz keresztül... lehet, hogy megpróbálom megkóstolni édességét!
– Ne próbáld! Ne próbáld, barátom! Tedd meg!
Elhallgatnak. Mindketten gondolataikba mélyednek. Nagy sokára Károly szólal meg.
– Hallottam fél füllel, hogy vasárnap a templomban megerősítitek ezt a sietve összehozott házasságot.
– Így van! A papunkkal már beszéltem is.
– Nagyon magabiztosnak látszol.
– Tudom, jól döntöttem.
– Hihetetlen, hogy kibírtál öt évet asszony nélkül!
– Pedig így van!
– Az én feleségem csupán két éve halt meg, de már a halála után két hónappal kerestem magamnak egy szeretőt, pénzért ugyan, de volt, ki kedvemre tegyen.
– Nem egyforma fából faragtak bennünket.
Hallgatnak hosszan, esznek, nem szólnak.
– Kipróbáltam valamit az éjjel.
Károly szemében a szikrák felizzanak. Imád az asszonyokról, a velük töltött éjszakákról beszélni, véleményt cserélni.
– Még a nyáron mesélted, az asszonyok örömének mélyen eldugott forrását...
Károly közbevág.
– Megkerested!? Egy pár napos asszonyban!? Néked azután van merszed, barátom!
Simon mentegetőzik.
– Szereti a kezemet. Még az erdőben észrevettem. Tudod! Meséltem, hogyan telt az első éjszakánk, hajnalunk.
--Mesélted! De hogy odavan a kezedért, azt nem mondtad! Egy szüzet sokszor olyan nehéz bizonyos dolgokra rávenni. Szerencsés vagy, ha ennyire, ilyen könnyen elfogad.
– A kezemet... könnyen elfogadja. De hasonló kedvességet jó darabig nem várhatok tőle. Nagyon idegenkedik attól, hogy megérintsen. Hosszas kedveskedés után is legfeljebb, ha a hajamba simít, vállamba kapaszkodik.
– Semmi több?
Simon a fejét ingatja. Elgondolkodva mondja.
– Szeret csókolni. Ügyes is.
– Valaki már tanítgathatta... De ugye, nem tanult túl sokat!?
– Nem, szűz volt, tényleg az!
– Akkor nem tudom, mit akarsz!? Hová sietsz? Nem várhatod el, hogy reád vesse magát, úgy simogasson körbe, mintha tíz éve ezt csinálná! Legyél türelemmel! Ha ilyen szerencséd van, hogy máris odavan a kezedért, egy kis simogatásért, előbb-utóbb eszébe jut majd, nem örülnél-e te is valami hasonlónak!
Hallgatnak.
– És?... A mélyen eldugott forrás? Sikerült? Tényleg sikerült?
Simon bólint, hangja enyhén rekedt, amikor megszólal.
– Nem hittem... nem hittem, hogy igaz. Pedig... megsimogattam, kitartó és állhatatos voltam. Nem hagytam, hogy kiforduljon a kezem alól addig, amíg át nem adta magát. Öröm volt nézni. Élvezte... de mennyire... Azután... – kacsint egyet – úgy került a mackó a málnásba, ahogyan javasoltad.
Károly szeme elkerekedik.
– Hátulról! Képes voltál egy háromnapos asszonyt hátulról megnyomni!?
Simon nevetve bólint.
– A fene esne beléd, ember! És még itt elégedetlenkedsz! Hagyta magát!? Hátulról!?
Simon szemében büszkeség, a férfié.
– Mit hagyta!? Élvezte. És ezt neked köszönhetem. A fene sem gondolta, hogy így le tudom venni a lábáról! A nyáron, a tábortűznél aligha akadt valaki, aki elhitte, amiket összebeszéltél!
– Pedig! Higgy az öregebbnek!
– Nem emlékszem már mindenre, amit akkor a tábortűznél mondtál.
– Szívesen felelevenítem az emlékezeted! Csak egy a baj! Ez a sok beszéd igencsak megnöveli vágyamat!
Simon felnéz, elmosolyodik. Szeme a nagyterem bejárati ajtaján.
– Épp a legjobbkor! Itt jön az én nővérem! Nézz rá! Hadd lássa meg azt a vágyat!
Károly elfordul, az ajtóra kapja a szemét. Föláll, Mária elé siet. A hosszú léptek, a férfi parázsló, állhatatos tekintete, a tekintete, amely tetőtől-talpig végigméri, Máriából minden levegőt kiprésel. Képtelen keresztülnézni a férfin, ahogyan tegnap tette. Képtelen most az átélt sérelmekre gondolni. És akkor a férfi egy tucat ember szeme láttára a kezéért nyúl. Megcsókolja... hosszabban, forróbban, mint illő lenne. Mária húzná el a kezét, de Károly nem hagyja. Újabb csókot lehel, ezúttal a tenyerébe. Ennyi ember előtt! Felé hajol. A hangja... a hangja forró, sokat ígérő.
– Meglátogatlak! Ma délután!
Nem vár választ. Ott hagyja. Mária pillanatok alatt szedi össze magát, nem tizenéves piruló leányka, aki szíre-szóra zavarba jön, és órákba telik, mire észhez tér. Odabólint a szolgák asztala felé, azután a testvéréhez siet.
– Ez meg mi volt!? Csak nem te biztattad fel, hogy így nekem rontson!?
– Én!?
– Ne nézz ilyen ártatlanul! Ismerlek, pelenkás korod óta! Már megint a kedvenc témátokat járhattátok körbe! Azt hiszitek, minden asszony egyforma! Elég egy olvadó tekintet, egy-két csók, és a lábaitok előtt heverünk!
Simon mosolya egy önelégült férfié.
– Tudunk szeretni! Én is, ő is! Csak erre gondolj! Egy ilyen férfi, mint Károly boldoggá tudja tenni asszonyát.
– Boldoggá!? A boldogság nem csak attól függ, hogy hány menetet tud ez az ember egy éjszaka lezavarni! A boldogság nekem a megbízhatóságnál kezdődik! Ő pedig!? Húsz évvel ezelőtt eljátszotta a bizalmamat!
– Azt tette, amit a családja elvárt tőle! Nem kárhoztathatod azért, hogy fiatal fejjel meghajolt az apja akarata előtt!
– Nem az a baj, hogy az apja akarata előtt meghajolt! De hogy előtte nekem hajlongott, engem puhított! Pedig már tudta a jövendőbelije nevét! Mégis idejárt, hónapokig itt vendégeskedett, nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy szerelmét megmutassa.
– Megfogta szépséged!
– Hat évvel idősebb nálam! Már felnőtt férfi volt, amikor megláttam! Nem lett volna szabad engedni az érzéseinek!
– Elment, mikor látta, apja szívét nem lágyíthatja meg!
– Igen! Igen, elment! És itt hagyott! Sok száz csókkal, öleléssel, fölcsigázott vágyaimmal, eltemetett reményeimmel!
Mária szeme szikrázik. A szolgák asztalától egyre többen néznek feléjük. Mária nem szokott hangoskodni.
– Apánk talált férjet neked!
Mária nagyot sóhajt.
– Igen, talált.
– Jó férjet!
Mária bólint. Kihúzza magát. Harcos tekintetet vet a testvérére.
– Jobbat, mint Károly lett volna!
Simon tekintete Máriát fürkészi.
– Lehet... lehet, hogy a férjed egy igazi jó ember volt! Én is szerettem, de halott! És van itt valaki, aki, tudod te is, akar téged!
Közelebb hajol.
– Vágyik reád!
Mária arca megszínesedik, tágra nyitott szemekkel néz Simon arcába.
– Az öledbe vágyik! Pont úgy, mint húsz éve! Hát, mondj neki nemet, ha tudsz!
Föláll, otthagyja, szája szélén a mosoly letörülhetetlen, elégedett. Mária a testvére hátára mered. Az megáll a szolgák asztalánál. Parancsokat osztogat. Ahhoz jól ért. Mária fülébe visszhangzanak a kimondott szavak. Vágy... vágy iránta. Vesz néhány mély levegőt. Nem használ. Az ölében évek óta nem érzett semmit... most élet indul, melegség kezdődik. Mária elfojt egy nyögést... Saját hangja észhez téríti. Nem. Nem bízhat meg benne! Ha... elvenné... ha asszonya lehetne... ha mellé fekhetne... Hirtelen áll föl. Képtelen most egy falatot is lenyelni. Ezeregy dolga van, szerencséjére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése