Az
apjuk nem akar hinni a fülének, szemei hol a fián, hol a leányán,
de a leánya rá sem néz, a padlóra mered. Henrik keze ökölbe
szorul.
–
Hedvig!
Hedvig
ilyen dühösnek még soha nem látta az apját, de Alexander szavai
nem fedik az igazságot. Halkan szólal meg.
–
Az övé lettem, igen.
–
Az övé lettél!? Az akaratom, a parancsom ellenére!? Hagytad magad
lekapni a tíz körmödről!?
–
Szeretem.
–
Nem kérdeztem, szereted-e! – az apjuk már üvölt, hallhatja az
egész ház. – Nincs jogod szeretni! Nem adtam áldásomat erre a
szeretetre! Takarodj! Takarodj a szeretődhöz, ha még emlékszik
reád, ha még kellesz neki!
4.
fejezet
Az
apjuk harmadnapra ért haza, késő este, így csak másnap keresik
föl, kopogtatnak az ajtaján. Nem találják egyedül. Várniuk
kell... Szótlanul várnak, hogy apjuk a vitát az egyik lovagjával
befejezze. Az elhangzó szavakra most egyikőjük sem figyel.
Mindketten elmerülnek gondolataikban. Hedvig egyre nyugtalanabbnak
tűnik, jobb lett volna túlesni a egész beszélgetésen gyorsan. A
várakozás a kétségbeesés felé löki. Mióta megtudta, biztos
lett benne, hogy gyermeket vár, sokszor járja át félelem. Az
apja... hogy mit fog szólni...
Alexander
is el van merülve a gondolataiban, befelé figyel, neki kell
megszólalnia, hogyan mondja, és mit? Hogyan fogalmazzon?
Az
apjuk... gyakran feléjük néz, nem érti, mit keresnek ebben a
korai órában a szobájában, mi lehet olyan sürgős, hogy nem
tágítanak, mikor látják, hogy embere lefoglalja. Végül
gyorsabban zárja le a vitát, eltolja a döntést, a gyermekei
akarnak valamit, egyre inkább bajt szimatol. A lovagot elküldi, és
alig csukódik be az ajtólap, mérgesen fordul a fia felé.
–
Látod, hogy dolgom van! Nem tudtok estig várni!?
–
Rosszul kezdődik – gondolja Alexander, de nem odázhatja el a
dolgot, most kell szólnia.
–
Baj van! Richárd, az a kéjsóvár állat megrontotta a húgomat!
Az
apjuk nem akar hinni a fülének, szemei hol a fián, hol a leányán,
de a leánya rá sem néz, a padlóra mered. Henrik keze ökölbe
szorul.
–
Hedvig!
Hedvig
ilyen dühösnek még soha nem látta az apját, de Alexander szavai
nem fedik az igazságot. Halkan szólal meg.
–
Az övé lettem, igen.
–
Az övé lettél!? Az akaratom, a parancsom ellenére!? Hagytad magad
lekapni a tíz körmödről!?
–
Szeretem.
–
Nem kérdeztem, szereted-e! – az apjuk már üvölt, hallhatja az
egész ház. – Nincs jogod szeretni! Nem adtam áldásomat erre a
szeretetre! Takarodj! Takarodj a szeretődhöz, ha még emlékszik
reád, ha még kellesz neki!
Hedvig
zokogni kezd. Az ajtó felé mozdul, de Alexander utánanyúl,
magához öleli. Újra az apjuk felé fordul, megpróbál vele szót
érteni.
–
Apám ne tegye ezt vele! Nem küldheti el! Alexander itthon sincs, és
Hedviget terhesen nem dobhatjuk ki!
Henrik
színe egyre vörösebb. már mindkét keze ökölben, de soha nem
ütött meg nőt, soha nem bántotta a gyermekeit. De ez itt, ez a
szuka nem gyermeke többé!
–
Takarodj! takarodj a szobádba, te riherongy! Te cafat! Takarodj! Te,
Alexander, maradj!
De
Alexander előbb mégis csak tesz pár lépést az ajtó felé. A
húgát átölelve tartja,nyugtató szavakat mormol. Mindig jó
testvérek voltak, mindig szerették egymást. Az idősebb férfi
nézni sem tudja a látványt, elfordul. Az asztal lapjára sújt az
öklével úgy, hogy minden csontja belereccsen. Fájdalom fut át a
vonásain, de a szívét szorító fájdalmat erősebbnek érzi.
–
Takarodj már! – üvölti.
Erősödő
zokogás, siető léptek, Alexander elhalkuló szavai...
Az
egyetlen leánya, a szeme fénye, akit szeret, akit a felesége
halála óta még inkább szeret, hisz úgy hasonlít Hedvig elhalt
asszonyára, mint két tojás. Lerogy a székre, az évei számát
súlyosnak érzi, most még súlyosabbnak.
Nagy
sokára néz föl az az asztal túlfelén ülő, tőle legtávolabbi
széken helyet foglaló fiára. Sosem álltak igazán közel
egymáshoz. A fiú a feleségének volt a szeme fénye. De lehet,
lehet, hogy öregségére csak ez az egyszem gyermeke marad. A
másikra alig bír rágondolni. Ezt a szégyent!
–
Apám mérges húgomra, pedig nagyon sok van benne anyánkból...
feltételek nélkül, tiszta szívéből tud szeretni ő is...
Az
idősebb férfi nem mozdul, Alexander halkan folytatja.
–
Hasonlít anyánkra... apám elárulta nekem, hogy anyánk nem
egyszer kedvére tett az esküvő előtt.
–
Elhallgass! – rivall reá hirtelen az apa a fiúra – Egészen más
világ volt! Anyádat az apja nekem ígérte, de az esküvővel a
gyászév miatt várnunk kellett. Anyád a menyasszonyom volt, én
meg... nem tudtam megvárni, míg a pap is áldását adja. Ne
hasonlítsd anyádat ehhez a kis...
Megáll,
képtelen újra kiejteni a sértő szavakat, hangosan gyalázni a
saját leányát.
–
Talán, Richárd mégis elvette!
–
Mondott ilyet?
–
Nem, nem.
A
férfi legyint.
–
Ha elvette volna, Hedvig szólt volna, most, itt. Nem vette el, csak
a húgod ártatlanságát, azt! Az akaratom ellenére, a
beleegyezésem nélkül!
–
Húgom tiszta szívéből szereti azt az embert. El kell fogadnunk.
Most már el. Átmegyek a családjához, a városban a múlt héten
azt hallottam, valaki látta Richárdot hazatérni, talán igaz a
hír. Az apjuk leesett a lábáról, nagyon beteg. Beszélek velük...
ha pedig Richárd nem hajlandó elvenni a húgomat, párbajra hívom!
Apja
legyint.
–
El fogja venni, évek óta akarja. Kútba szálltak reményeim, hogy
Simon fiához kerüljön a leányom, hogy a barátságot egy házasság
is megpecsételje.
Simon
fiát Alexander mindig is túl fiatalnak gondolta Hedvighez, de
hallgat, végképp nincs értelme most vitát nyitni.
–
Menj hát, vegye el az a férfiak szégyene a leányomat, a volt
leányomat, és tűnjenek el, látni sem akarom őket!
–
Ne mondjon apám ilyet, aludjon a dologra! Tudom jól, húgom apám
szeme fénye. Talán jó véget ér minden, és apám szívét még a
születendő gyermek is megörvendeztetheti.
–
Egy kis fattyú!? Gúnyt űzöl tán belőlem! Nem akarok én már
örülni semminek, főleg nem egy ilyen Richárd-féle férfi
magjának!
–
Épp itt a baj! Anyánk halála óta apánk csak a birtokainak él.
Pedig apám még mindig szép ember, nem egy özvegyasszony, de még
leány is keresi apám tekintetét vasárnaponként a városi
templomban.
A
férfi legyint.
–
Öreg vagyok én már az ilyen játékhoz. Semmi kedvem udvarolni,
tenni a szépet, megelégszem egy-két gyors menettel a szeretőmnél.
a fene fog ilyen öregen újranősülni. De te megtehetnéd! Kedvemre
tehetnél végre! De hiába kérlek!
A
fiatalabb férfi nem akar újabb vitát, hirtelen áll föl.
–
Előbb-utóbb megfogadom apám tanácsát, egyre többször gondolok
rá, hogy igaza lehet.
Henrik
elgondolkozva nézi a fiát, aki olyan makacsul ragaszkodott a
szabadságához eddig, hogy szóba sem lehetett hozni a házasságot
előtte.
–
Csak vigasztalni akarsz, hogy húgodban csalódnom kellett, nem
akarsz te is keseríteni!
–
Nem. Egyre inkább látom, hogy apámnak igaza van, de kérem, magam
választhassak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése