2015. szeptember 24., csütörtök

Júlia arcai. 6. részlet


6. fejezet

– Könnyű tanácsot adni! – dohog Júlia magában napokkal később, de hogyan is lehetne szem előtt, ő itt, a férfi amott, egy világ választja el őket. És hiába írta meg a levelet Richárdnak is. Lassan vissza kellene, hogy érjen a válasz. Eltelt már több mint egy hét, de válasz sehol. Júlia nem érti, úgy számolja, nemhogy a levélnek, de magának Richárdnak is meg kellett volna érkeznie, két-három napja itt kellene lennie. És ha itt lenne, könnyű lenne Alexander szeme elé kerülni. Átmehetne a bátyjával látogatóba, a teendőket megbeszélhetnék. Láthatná a férfit...

Istenem! Csak még egyszer érezhetné, amit majd tíz napja érzett, amikor a férfi az ösvényen hazafelé jövet átölelte, magához vonta, megcsókolta... rövid volt, gyorsan vége lett... de akkor érezte igazán, hogy él, hogy mindene életre el. Finom volt... Persze, tudja, tudja jól, hogy bűn minden Alexander körüli gondolata, de néha annyira jó kicsit rossznak lenni, kicsit eltévelyedni, azután bűnbánónak lenni, hibákat helyrehozni. Ha a férfi mégis elvenné... minden korábbi bűne megbocsátatna. A házasság szentsége ezzel a férfival, ez a leghőbb vágya...
Minden nap kilovagol, mindig ugyanarra. Mária kutatva nézi, valahányszor visszatér. Féltékeny, féltékeny mégis. Előbb-utóbb ezek ketten újra egymáséi lesznek, és ő hoppon marad. És a férfitől levél is jött, Máriának, nem másnak írt a férfi. Júlia nem tudja, mit, és ment válasz is. Egyre inkább úgy érzi, reményei elszállnak, elszálltak.
De azért ma sem tud otthon maradni, a szokott időben ma is kilovagol, rá az ösvényre, amely Alexander felé visz. Csak félútig megy mindig, és onnan vissza, a saját birtokukon maradva. Lassan megy, most nem sarkallja a lovát, nyújtja az időt, amit az ösvényen tölthet. És egyre reménykedik...
És ma megtörténik, amire tíz napja hiába vár, az egyik dombtetőről megpillantja a réten keresztülvágtató férfit. Júlia lélegzete elakad. Mellbe vágja a férfi szépsége. Ló és lovas egybeolvad, és egyre közelebb érnek. Alexander is észreveszi a domboldalról lefelé léptető lovast, lassítani kezd az iramon, visszafogja a gyönyörű csődört. Tenyere az erős nyakon, nyugtatgatja a szilaj állatot. Júlia szeme issza a látványt, képtelen elfordítani a tekintetét, lesütni a pilláit, pedig illő lenne. Mosolyogva legelteti szemét a férfin, mintha az övé lenne, de akkor észre veszi, hogy Alexander szemében nincs semmi öröm, van viszont keménység, erő, elszántság. A lassan lenyugvó lóról egyre inkább Júliára fordítja figyelmét. Tetőtől talpig végigméri, de Júlia nem lát sem vágyat, sem érzelmeket. Az arc rezzenetlen, mintha vásárban gusztálnának valami árut, hogy az eladó meg ne sejtse, mennyire kell, nem kell az a valami.
– Hozzád siettem! Beszédem van veled, kisasszony! Erre, beljebb! – fejével az erdő felé int – Van egy tisztás!
Nem vár választ, a lovát a mutatott irány felé fordítja, és elindul. Júlia habozik. Nem tetszik neki a férfi hangja. Parancsol, nem kér. Júlia rosszat sejt, de mégis a férfi után indul. A tisztás jóval beljebb van, mint Júlia gondolta, nincs ösvény, a fákat, a bokrokat kerülgetik, végül csak megérkeznek. A férfi leugrik a lóról, a kantárt egy kiálló ághoz erősíti, még mindig hátat fordít, a tisztás belseje felé lépdel, nem segít leszállni. Így Júlia maga száll le, köti ki a lovát a férfié mellé. Azután áll, nem mozdul, de a hátat fordító, túl csöndes férfi látványától lassan elbizonytalanodik. És hogy a férfi továbbra sem szól, Júliában nyugtalanság ébred. Néhányszor a háta mögé néz, az ösvény irányába. De az túl messze van. Már bánja, hogy leszállt a lóról, segítség nélkül visszaszállni sem könnyű, és mi van, ha...
– Messze az ösvény! Ne akarj elfutni!
A férfi hirtelen fordul meg. Júlia torkában a gombóc továbbnő, mert a férfi most vadnak, erősnek, szinte kegyetlennek tűnik. A szemében gyűlölet. Júlia nem érti. Nem tett semmit. Tíz napja ez a férfi még kedves volt vele, nem szerette viszont, de nem gyűlölte. Most ugyanúgy villog a szeme, mint bő két hete, amikor a várban először álltak szemtől szembe, amikor először csaptak össze a családjaik miatt.
– Két levelet is kaptam! Az első után két napja úgy gondoltam, elfogadom, amit felém kínáltál, szerelem nélkül ugyan, de feleségül veszlek! De ma új levél jött! Ma már mást gondolok! Akarod-e látni ezt a két levelet!?
Júlia bizonytalanul biccent. Még mindig a tisztás szélén áll, több lóhossz választja el őket, de a férfi kezében már ott a két levél, viszont nem mozdul, egyetlen lépést sem tesz. Lecövekelve állnak mindketten.
– Gyere!
A leány úgy áll, nézi a férfit, mint aki bűvöletbe esett. Alexander el akarta venni, szívében remény ébred. Látni akarja a leveleket! Még egyszer megpaskolja a lova nyakát, a mozdulat megnyugtatja. Azután elindul Alexander felé, és megáll tőle bő karnyújtásnyira. A férfi így közelről kitörni készülő vulkánhoz hasonlatos, és már robban is. A két levelet a földre hajítja, villámgyorsan rántja a karjai közé a leányt, a mellkasához szorítja, de nem szemben, háttal tartja átkarolva úgy, hogy a leány keskeny, vékony háta préselődik mellkasának, a két karjával a mell alatt szorítja. Júlia alig kap levegőt. Alexander a fülébe suttog.
– Kívülről tudom mind a két levelet. Nagyon rövid volt mindkettő. Hallani akarod őket még mindig, vagy inkább elmész, vissza az ösvényre, és onnan haza!?
Alexander enged kicsit a szorításon, felkínálta a hazautat. Júlia elfogadja-e?
Nem. Nem akar elmenni. Félnie kellene. A férfi rá akar ijeszteni. De a férfiak tisztelik a bátorságot, talán egy nőben is. Marad.
– Hallani szeretném!
– Hát, jó!
Újra hosszan hallgat, és amikor elkezd beszélni, a hangban nincs semmi érzelem, és az arcot, a szemeket még mindig nem látja Júlia. A férfi nem változtatott a tartásán, még mindig úgy fogja magához a leányt, hogy az háttal van, mindketten az erdő fái fölé ereszkedő, lassan leszálló nap felé fordulva állnak a tisztás még fényben fürdő felén.
– Az első levél egy válasz volt. Mária írta, a kedvesem, a szeretőm, és igen, talán, anyám helyett anyám is. Feleségül kértem...
A nő a karjai között kifújja az addig bent tartott levegőt, meg akar fordulni. Alexander nem hagyja.
– Hallani akarod a választ!? Én is alig tudtam kivárni! Mert úgy gondoltam, ennél többet egyetlen férfi sem adhat! A nevemet, a vagyonomat, a szerelmemet... és azt dobta el! Egyetlen szóval! Egyetlen mondattal válaszolt! Nem, sem most, sem a jövőben! Ennyi! Utána azt gondoltam, ha ő nem, hát jó lesz bárki, bárki, aki hajlandó mindazt elfogadni, amit ő eldobott. És akkor eszembe jutottál. A hajlandóságod. Talán, mert szeretsz, könnyebben engedelmeskedsz majd, ha olyasmire kérlek, amit piruló szűztől egy férj sem kérne. Mert nem lenne könnyű hozzám szoknod, nekem sem hozzád! Szóval, azt gondoltam, jövök vasárnap, leánykérésre alkalmas napon, és megkérlek. A volt szeretőm pedig hadd szenvedjen, hogy olyat ölelek onnantól, aki fiatal és nemes. Hadd égesse a féltékenység, azután talán, majd egyszer meglágyul, újra érezni akar magán...
A nő a karjaiban újra mocorogni kezd, fejét fordítaná, de Alexander erővel tartja, nem engedi megfordulni.
– Mondom, ezt gondoltam, hogy előbb-utóbb, ölelhetem újra, te meg talán megszülöd a fiút, ami után apám annyira sóvárog. Ezt gondoltam. De ma újabb levél jött! A csodás bátyádtól! Aki felcsinálta a húgomat! – a férfi szavaiban szenvedély, egyre erősebb – Ő is nagyon-nagyon rövid levelet írt a húgomnak. Bizonyos, hogy hallani akarod!? Azt is!? Még mindig!?
Júlia bizonytalanul bólint. Minden erő kezd a lábából kimenni. Rosszat sejt.
– Akkor halljad! Halljad, mit ér a te családod szeretete, szerelme, adott szava! Ezt írta a bátyád a húgomnak: "Nem vehetlek el! A gyermekkel, ha megszületik, tégy belátásod szerint! Én nem lehetek az apja!"
Olyan gyorsan fordítja maga felé a leányt, hogy az megszédül. Most mered a szemébe, arasz sincs a két arc között. Alexander szemében szégyen, fájdalom, harag, vad tűz.
– Vége! Vége a szüzességednek, kisasszony! Elveszem, ahogyan a bátyád tette a húgommal! Ezen a tisztáson, talán pont ezen a tisztáson fogant meg a húgom is! És ha van Isten a mennyben, terhes leszel te is, és kilenc hónap múlva fattyút szülsz! Úgy, mint a húgom!
Elengedi, szinte ellöki, Júlia alig bír a lábán megállni.
– Hát most! Most mond, hogy szeretsz, édesem! Hogy én vagyok álmaid embere! Gyerünk! Halljam!
A leány már megrettenve nézi a magából kivetkőzött férfit.
– Nem... – a kimondott szót maga is alig hallja, nyel egyet, újrakezdi – Nem fogsz bántani!
–Nem-e!?
Két hosszú lépéssel újra mellette van, magához húzza, vadul csókolni kezdi. Egyik kezével szorosan tartja, karolja, a másik kéz Júlia bőrébe mar. A leány szájára tapadó szájban nincs semmi kedvesség, durva nyelv furakszik az ajkai közé, Júlia úgy érzi, rögtön megfullad, próbálná a férfit magától eltolni, de ennyi erővel, mintha egy hegyet tolna. A férfi a földnek dönti, minden levegőt kiprésel belőle az esés, és a mellé térdelő férfi máris erővel tépi szét előbb a fölső, majd az alsó ruhája anyagát... De akkor megáll, nem mozdul, csak néz, néz meredten.
– Ez mi!? Mi a...? – elharapja a mondat folytatását – Sebesült vagy?
Alexander meglátta. Júlia a fájdalomtól, a szégyentől fuldoklik.
– Nem. Nem. – Elhárítja a most hirtelen kedvessé, támogatóvá váló kezeket. –Hagyjál! Nincs semmi bajom!
– De hiszen az egész mellkasod be van pólyálva! Hogy engedhettek ki így a várból!? Betegen!?
– Nem! Nem vagyok beteg! – föláll,szorítja a tépett ruhát maga előtt, igyekszik magát takargatni, vöröslik, még mindig hátrál.
Akkor a férfi végre megérti. A nő mögött, akinek előbb a ruháját tépte, szüzességét ostromolta, újra meglátja a kislányt, a csitrit. Nézi a körbepólyált mellkast, az egyre vöröslő arcot, maga is hátrál néhány lépést. A fejéhez kap. Hosszú ujjaival a hajába fésül.
– Istenem! Hogy egy kisasszonyt ez mentsen meg a gyalázattól! Ez! Hiszen te leszorítod a melled! Lekötöd! Ezért látszol olyan vékonynak, mint egy babkaró! Hiszen csak egy csitri vagy, kisleány! Nem nő! Egyetlen nő sem tenne ilyet! És én majdnem megrontottalak! Megőrültem! Hogyan is gondolhattam arra, hogy elveszlek!? A saját testedet sem tudod elfogadni! Ugyan, hogyan fogadnád el az enyémet! Elvette eszemet a veszteség! Az utóbbi két hétben már nem az vagyok, aki voltam! Majdnem olyat tettem, ami méltatlan, amit magam is megvetek! Erővel kényszeríteni!
Júlia mozdulatlanul, dermedten bámulja a magából kivetkőzött, egyre emeltebb hangerővel beszélő Alexandert. Azután a férfi elhallgat, és Júlia hirtelen meghallja a fülében lüktető vére dobogását, megérzi, hogy egész testében remeg, reszket, saját lábai alig bírják megtartani. A férfi is zihál, ki van fulladva, mintha már jó ideje dombon futna felfelé... lassan, nagyon lassan kezd csak lenyugodni. Megrázza a fejét. Vonásai újra merevvé válnak. Hangja színe, mintha nem is az övé lenne, amikor megszólal.
– Bocsáss meg! Amit az utóbbi két hétben láttál belőlem, nem én vagyok!
Elfordul. A lovak felé indul. már a kötőféket oldozza, menne el, de csak nem távozhat. Mi lesz a leánnyal? Visszanéz a még mindig a tisztás közepén álló nőre. Most látja először szépnek, ahogyan a lebukó nap sugarai még körbevigasztalják az alakját, kibomlott haja szabadon hullik a vállára, a hátára. Barna tincsek a sötétlő erdőben, egyre sötétebbek. A szeme, ahogyan a férfit nézi... a karcsú ujjak, ahogyan a tépett ruhát szorítják... A férfit mindez megállásra készteti, mégsem hagyhatja itt egyedül. Két lépést tesz a leány felé. Kezét kinyújtva int.
– Gyere! Visszakísérlek.
– Nem... nem mehetek így haza. Mit mondok?
– Jönnöd kell! Még egy fertályóra, és vaksötét lesz. Gyere! Majd kitalálok valamit! Meg sem kell szólalnod, csak gyere!
Júlia nehezen, de elindul. Alexander a lóra segíti, de a leány mintha itt sem lenne, mintha a vele való küzdelem, a hosszú délután kiszívott volna belőle minden erőt. A férfi köpenye a vállán. Takarja a tépett ruhát. Már rég otthon kellene lennie. Hazafelé tartanak, és mióta a tisztásról elindultak, egyikőjük sem szól. Lassan léptetnek, mert tényleg egyre sötétebb van, sűrűsödik a félhomály, fáklya kellene... de akkor hirtelen az ösvényen fényesség támad, lovasok közelednek, a leányt kereshetik. Júlia a mellette lovagló férfira néz, de az nyugtató hangon szólal meg.
– Majd én beszélek!
A nő akaratlanul is visszafogja a lovat, de a szemközti lovasok gyorsan haladnak, néhány pillanat, és fáklyafény vetül Júliára, Alexanderre. A leány már hallja is apja legidősebb lovagjának aggódó, szemrehányó hangját.
– Kisasszony, a frászt hozod reánk!
Alexander válaszol, hangja erős és határozott.
– Én találtam rá! Leesett a lóról! Kificamította a vállát. Helyre tettem, de néhány napig pihennie kellene! Bízzátok Máriára!
– Úgy lesz, uram! Köszönjük, amit a kissszonyért tettél!
Alexander a nő kezéért nyúl, Ajkához emeli.
– Ha nem bánod, az embereidre bízlak!
A nő bólint. Betegnek látszik. Sápadt, vonásaiban fájdalom. Mindenki elhitte, amit az esésről mondott.
– Meglátogatlak majd, ha nincs ellenedre!
A nő lesütött szemmel biccent és már a fáklyák fényénél is látszik, ahogyan elpirul.
Ezt nem kellett volna mondania, sőt a kezét sem kellett volna megcsókolnia, minden lovag gyanakodni fog.
– Egy fáklyát szeretnék, a fényénél hazajutok!
– Persze, uram, fogd az enyémet! Menj nyugodtan! Gondunk lesz a kisasszonyra!
A férfi biccent, újra vet egy futó pillantást a túl szótlan, túl magába roskadt nőre, és elindul.
– Bántottak, kisasszony!? -kérdezi az egyik lovag fojtott hangon.
A nő tiltakozása túl gyors, túl heves.
– Nem! Nem, dehogy!
A lovagok összenéznek.
– Biztos vagy benne, kisasszony!? Ha Alexander csak egy ujjal is hozzád nyúlt...!
– Nem, mondom, nem! Úgy van, ahogy mondta. Leestem. Beütöttem a fejem is, talán el is ájultam, ő talált rám.
– De hiszen jó lovas vagy kisasszony, hogyan eshettél le!?
– Nem figyeltem! Valami lehajló ágnak futottam neki!
– Ha te mondod! Elhisszük! Menjünk! Pihenned kell, az biztos!
Otthon az egyik lovag ölbe kapja, meg sem áll vele a szobájáig, de már Mária is ott van, megérkezett. Júlia igyekszik kettesben maradni vele, elküldi a lovagot.
– Kisasszony, hadd lássam a vállad!
– Nincs mit nézni rajta!
– Dehogynem! Bedagadhat! Borogatni, kímélni kell! Hadd lássam!
– Nem történt semmi!
– De a lovagok most mondták!
Júlia fáradtan hátradől a párnákra, Mária azt gondolja, milyen fiatal, szinte gyerek, fáradt, kimerült.
– Teljesen jól vagyok!
– Muszáj megnéznem, apád szeme fénye vagy, mindig rólad kérdez először! Segítek levenni a köpenyt, a ruhát!
Júlia nem szól többet, tehetetlenül tűri, hogy Mária levetkőztesse. Lekerül róla a férfi köpenye, a két tépett ruha... Jó, nagyon jó, hogy a férfi a vállsérülést így kitalálta, senkinek sem lehet gyanús a tépett ruha, a sebesüléséhez akart hozzáférni, érthető...
De Mária bőszen dohog.
– Bánhatott volna Alexander úr óvatosabban a ruháiddal, nem lesz könnyű rendbe tenni őket. Lehet, hogy már csak valamelyik szolgálód fog örülni nekik.
Mihelyt az alsóruha lekerül Júliáról, Mária is nagyot néz, és azt gondolja, amit Alexander gondolt, amikor a bepólyűlt fölsőtestet meglátta. Hangja csupa aggodalom.
– Megsérült valamelyik bordád!? Minek ez a szoros kötés, Alexander készítette?
– Nem... csak a melleim...
– A melleid!? Mi van velük, fölhasította a faág, aminek nekivágtattál?! Össze kell varrni! Ne aggódj! Kis öltésekkel...
Júlia hirtelen fogja meg Mária kezét.
– Kérlek! Ne nevess ki!
– Én!?
– Lekötöttem őket, még reggel... minden reggel...
– Lekötötted? Nem sebesültél meg?
– Nem.
– A vállad?
– Megütöttem, de alig érzem...
Mária tapogatja, nézegeti.
– Mit kellett ezen helyre tenni?
– Mondtam... semmit.
– Végképp nem értek egyetlen kukkot sem! Nem rándult ki a vállad?
– Nem.
– Akkor Alexander miért tépte szét a ruhádat!?
Júlia pirul, suttog.
– Nem tudom...
Mária mérge az egkig ér, mérges a férfire, mérges Júliára.
– Szűz vagy még, kisasszony!?
Júlia még pirosabb, zavara még nagyobb.
– Nem nyúlt hozzám... Nem... Nem is fog soha.
Máriát meglepi a megkönnyebbülés, amit érez. Nagyot sóhajt. Hirtelen erőtlennek érzi a lábait, lerogy az ágy szélére. El akarta hagyni, nem csak akarta, el is hagyta a férfit.. Tervezte hónapokig, fél évig is talán, eldöntötte. És most ez a féltékenység, amit érzett, hogy a férfi esetleg kedvét töltötte ezen a fiatal leányzón, hogy máris mást ölel... Nincs túl rajta! Lesz-e valaha? Kell, hogy legyen! Vannak utak, melyek nem vezetnek sehová. Az ő útja a férfi mellett véget ért. Az érvek ugyanazok, mint három hónapja, vagy három hete, vagy akár tegnap.
Újra meg tudja fogni ennek a szerelmes kis csitrinek a kezét. Lelket önt bele, ha a férfi egyszer vevő lenne Júlia bájaira, nem koslatna utána, Mária után, nem írna leveleket. Talán könnyebb lenne továbblépni, de az is lehet, hogy mint az előbb, megölné a féltékenység... Elmosolyodik. Az eszét kell, hogy használja! Nem mehet a vágyai után, mint a férfi, mint a legtöbb férfi. Csak okosan... Összeszedi magát. Mosolyogva fordul a csöndes leány felé.
– Segítek megszabadulni a kötéstől! És ha még egyszer meglátom ezt a pólyát rajtad, kisasszony, kikaparom a szemedet a tíz körmömmel! Nem viccelek! A környék legszebb férfiját szemelted ki magadnak, azt kell megfognod! Hát igyekezhetnél egy kicsit! Nem eltüntetni kell azt, amit az Úr rajtad széppé varázsolt! Inkább megmutatni! – A pólyát tekeri, csavargatja, folyamatosan jár a szája. – Így meggyötörni magadat! Leszorítani azt, ami ékességed lehetne. Anyád erre tanított!?
– Nem! Nem, dehogy!
– Miért csinálod?
– Egy-két lovag megjegyzést tett a hátam mögött.
– Na, és!? Mi rossz van abban? Hadd járjon a szájuk! Két ilyen szép mellet csak dicsérni lehet! Tedd csak ki őket, kisasszony! Holnap segítek, egy-két ruhádat kicsit átszabjuk. Nem szabad ennyire tartózkodónak lenni! Apád azt mondta, lassan tizennyolc leszel, nem vagy már gyermek.
– Apám. Apám, hogyan van?
– Jól! Semmi visszaesés, minden nap kicsit többet, kicsit jobb étvággyal eszik. Holnap látogasd meg! Már nem tiltakozik. Megfürdettem, haját, szakállát megigazítottam. Második hete próbálom az életkedvét visszaadni, az ételre újra rákapatni. Nagyon sovány, de bízom benne, hogy már kifelé tart a sötét erdőből, ahová magát rekesztette.
– Hálásak lehetünk neked!
– Bizony! A lelkek ápolásához nagyon értek. A te szerelmed is ezért kötött ki nálam, bele volt betegedve az anyja halálába. Nem evett, nem ivott. Alig múlt tizennégy, és úgy nézett ki, megöli a bánat.
– Így ismerted meg?
– Így, így.
– És egyből megszeretted?
A nő fölnevet.
– Nem! Istenemre, nem! Nem volt férfi, csak egy beteg gyermek. De anyja helyett anyja lettem a hosszú ápolás alatt. Majd fél évet töltöttem náluk, mert alighogy ő kezdett lábra állni, a húga lett nagyon beteg, tüdőgyulladást kapott egy hideg tavaszi napon... Én csak később, évekkel később lettem a szeretője, akár megvetsz érte kisasszony, akár nem!
– Özvegyasszony voltál! Az özvegyasszonyokat nem szólják meg úgy, mint a leányokat!
– Így van, bizony! De az özvegységnek talán csak ez az egyetlen egy előnye van. Nehéz volt nekem az én férjem nélkül.
– Meddig éltél vele?
– Tíz évet. Tíz szép esztendőt. Bizony.
Mária a kandalló tüzébe bámul, nagyot hallgatnak.
– Szerencséd volt a férfiakkal!
– Bizony, igaz. Jutott egy jó férj, egy jó szerető és jó lenne még egy újabb jó férj életem végére.
– Ez a vágyad?
– Igen, ez. Szeretnék tisztességben megőszülni.
Újra felnevet.
– A te érdeked is, hogy sikerüljön! Hogy Alexander minél hamarabb elfelejtsen, és ne reám gondoljon!
– Nem holnap lesz az!
– Nem, nem hát! De neked van időd! Egy-két év és talán Alexander hálás lesz, hogy akkor voltál mellette, amikor más eldobta. Mondtam, igyekezz mellette lenni!

(folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése