A férfi magához rántja. Kipréselődik
tüdejéből a levegő, ahogy mellkasa a széles mellkasnak ütődik.
De akkor léptek kopognak a folyosón, és már be is lép Hedvig.
Elkerekedő szemmel nézi az összekapaszkodott emberpárt. Szája
egy hét óta először húzódik mosolyra. Szemöldöke fölszalad.
–Ti
is!?
A
férfi úgy engedi el Júlia addig szorongatott kezét, mintha sosem
fogta volna. Szótlanul ront ki a testvére mellett, és hagyja ott a
két nőt.
–
Ezt meg mi lelte?
–
Semmi, semmi nem történt!
–
Semmi!? A bátyám a karjában tartott!
–
Csak nekiestem a folyosón, a lépcsőházban!
–
És mit kerestél a szobájában? Vigyázz magadra! Egykettőre úgy
járhatsz, mint én!
5.
fejezet
Hát,
ezzel kezdődött a hét, egy megrettent kis szolgálólánnyal... és
Máriánál végződött... Nem ez volt élete legjobb hete. És a
következőt is nehéz lesz Mária nélkül kibírni. De várnia
kell, nem mehet rögtön. Mária meg van veszve érte. Várja majd,
és jó lesz megérkezni. Jobb kedvre derül, kettesével szedi a
lépcsőt, amikor az egyik fordulóban váratlanul nekiszalad a
lefelé siető Júliának.
–
Ejnye, szép húgom! Kicsi híja, hogy le nem döntöttelek a
lábadról! – nevet
A
leány zavara nyilvánvaló, a férfira szempillantás alatt csap le
a tudat, tetszik ő ennek a leánynak. Hát most kedve kerekedik,
hogy a vágyat kicsit felcsigázza, hogy a leányt egy kicsit, csak
egy kicsit megkínozza. Végighúzza az ujját Júlia mezítelen
karján. Újra ránevet.
–
Nem törtem el egyetlen csontodat sem?
A
leányból hang nem jön, csak a fejét ingatja.
A
férfi lehajol a kezéhez, megcsókolja, úgy mint tegnap, de kicsit
hosszabban a kezében tartja, alig ereszti. Alexander ragyogó
mosolyát Júlia egyre kevésbé érti.
–
Sokkal jobb kedved van, uram, mint tegnap!
–
Így van, igaz.
–
Pedig tegnap rossz híreket kaptál.
A
férfi összeráncolja a szemöldökét.
A
húgomra gondolsz?
–
Hát a húgod... és – a tekintet megváltozik, még kíváncsibbá
válik – és a kedvesed!
–
A kedvesem!
–
Mária.
Mária!?
Mit tud ez a leányzó itt Máriáról? És mit akar vele? Alexander
elkomorul.
–
Mária a szeretőm, és még sosem fordult elő, hogy piruló szüzek
a képembe vágták volna a nevét!
A
nő a földre kapja a tekintetét.
–
Csak... hallottam, elküldött – felnéz – azt hittem, szomorú
leszel.
A
férfi tetőtől talpig végigméri a leányt, kezénél fogva
megragadja.
–
Gyere!
Belép
vele a legközelebbi szobába, a sajátjába. A szobába érve
elereszti a leányzó kezét, az asztalhoz lép, bort tölt,
lehajtja, kitölt egy újabb pohárral, szeme vészt jósolna annak,
aki ismerné, de Júlia nem ismeri. A szobát nézi, a férfi
szobáját, sosem remélte, hogy egyszer még itt lehet. De a nyitott
ajtóból nem lép el. Nem volna illő, hogy beljebb menjen.
–
Szóval az egész város tudja, tudja, hogy a szeretőm lapátra
tett!
Júlia
a fejét ingatja.
–
Nem. Nem voltam a városban. Mária nálunk van, tőle tudom.
–
Mária nálatok van?
Bólint.
–
Az apámat ápolja.
–
Az apádat!?
–
Igen.
Mióta?
Csak
tegnap óta. Tegnap este óta. Akkor érkezett.
–
Ki kérte? Ki kérte, hogy ápolja?
–
Senki. Maga jelentkezett, úgy egy hete. Azt ígérte, mindent
megpróbál, hogy apám még élhessen.
A
férfi újra az asztal felé fordul, rátámaszkodik.
Elvesztette.
Végleg. Mára mindent-mindent komolyan gondolt. Fölhajt egy újabb
pohár bort, hosszú percek telnek. Ritkán iszik, vacsora után
egy-két pohárral, de most el kell lazulni, jó elzsibbadni.
Meglepődik, mikor a leány aggódó hangját meghallja, szinte el is
felejtette, hogy itt van.
–
Jól vagy, uram?
Újratölt.
Kiüti magát és végigalussza a napot. De mielőtt ezt a poharat is
leküldené az előzőek után, mást gondol, megfordul, szemtelen
tekintettel méri végig a még mindig a szobája ajtajában álló
csitrit.
–Tudod,
mit ajánlott a szeretőm, amikor lapátra tett?– Maga is
meglepődik, mikor lábai könnyedén a leány mellé röpítik.–
Egy piruló szüzet. Azt! Rosszkor vagy rossz helyen, angyalom! A
szeretőm elhagyott, és asszonyra van szükségem.
A
nő most látja meg a fájdalommal teli, ugyanakkor minden mindegy
immár tekintetet. A férfi magához rántja. Kipréselődik
tüdejéből a levegő, ahogy mellkasa a széles mellkasnak ütődik.
De akkor léptek kopognak a folyosón, és már be is lép Hedvig.
Elkerekedő szemmel nézi az összekapaszkodott emberpárt. Szája
egy hét óta először húzódik mosolyra. Szemöldöke fölszalad.
–Ti
is!?
A
férfi úgy engedi el Júlia addig szorongatott kezét, mintha sosem
fogta volna. Szótlanul ront ki a testvére mellett, és hagyja ott a
két nőt.
–
Ezt meg mi lelte?
–
Semmi, semmi nem történt!
–
Semmi!? A bátyám a karjában tartott!
–
Csak nekiestem a folyosón, a lépcsőházban!
–
És mit kerestél a szobájában? Vigyázz magadra! Egykettőre úgy
járhatsz, mint én!
Nem
tud mit szólni. Kisiet a szobából, a lépcsőn még hallja a
mögötte nevető Hedviget, és az előtte ledobogó férfi lépteit.
Azután látja is az istállóból kivágtatni. Júlia is odatart.
Lovon jött, hazaindul. Össze van zavarodva, nem tud a férfival,
egyik férfival sem bánni. Még sosem próbálta. Nem érti sem
Alexander kezdeti jókedvét, sem a hirtelen ölelését.
Bizonytalanság
és félelem tölti el, amikor a férfit az ösvényen meglátja. A
hazavezető ösvény közepén áll. A leány a saját háta
mögé pillant, messze a vár, ahonnan jön, és messze még a saját
otthona, félúton lehet. Kettesben van egy mező közepén ezzel a
kiszámíthatatlan emberrel. A lova lépésben halad, egyre
lassabban, de a férfi alakja visszavonhatatlanul egyre nagyobbnak,
egyre hatalmasabbnak látszik, egyre közelebb ér hozzá. Néhány
lóhossznyira lehet csak tőle, amikor a menekülést választja,
hirtelen vágtára fogja a lovát, szélvészként söpör el
az álló lovas mellett. És Alexander pillanatnyi habozás után
annak veszi a vágtát, aminek tudatosan, vagy tudattalanul szánták,
kihívásnak. Júlia után ront, utol akarja érni, minden józan
gondolatát maga mögött hagyva vágtat a leány után, aki igen jó
lovasnak bizonyul, de a férfit mégsem sikerül megnyugtatóan
megelőznie, és az idő teltével egyre nyilvánvalóbbá válik,
hogy a férfi lova jobb, erősebb, kitartóbb. Alexander a leánynak
akarva-akaratlanul adott jelentős előny ellenére egyre közelebb
ér. És bár Júliát új erőre sarkallja a tudat, hogy még két
domb, és meglátja a saját apró várukat, mégis a férfi az
utolsó domb alján beéri. Hosszú kezével megfogja a kantárszárat,
erővel fékezi, állítja meg Júlia lovát. Mindkét ló hangosan
fújtat, Júlia pedig úgy kapkod levegő után, mintha a saját
lábán futotta volna végig a távot. Alexander szemeiben dévaj
vidámság.
–
A jutalmamat akarom!
–
A jutalmadat!?
–
Azt, egy, csak egyetlen csókot! Amiért legyőztelek!
–
Nem fogadtunk!
–
Dehogynem! A szemeidben ott ült minden ígéret, minden fogadás!
–
Nem akarom, hogy megcsókolj!
A
férfi leugrik a nyeregből, de Júlia kötőféke még mindig a
kezében.
–
Hát nem akarsz, nem szeretnél leszállni egyetlen csókra!?
–
Egyetlen csókra?
–
Csakis!
–
Nem bántasz?
–
Ahogyan mondtam, egyetlen csók!
A
kezét nyújtja, és a nő habozva ugyan, de elfogadja. A férfi nem
érti, honnan a bizalom a nőben, benne nem lenne.
–
Nem kell félned, csak egyetlen csók!
Lesegíti
a lóról. De azután ahelyett, hogy csókolni kezdené, ujjait
végigfuttatja az arcán, mutatóujja végigsimít a vékony, világos
szemöldökvonalon, a járomcsont gyönge ívén, az ajkakon. Bal
keze a leány füle mögé, majd a tarkóra simul. De onnan már nem
mozdul tovább, hanem belekezd a csókba, amit ígért. Telt ajkai
gyakorlatlan szájat érintenek. Nem nyúlt ehhez a leányzóhoz még
soha senki, nem tud csókolni. A férfi hiába igyekszik, nem sikerül
belemelegednie, gondolatai közé minduntalan betolakszik az asszony
képe, akit eddig szeretett, eddig dédelgetett. Mária... Eltolja
magától a leányt, a hosszú vágta megrészegítette, a rövid
csók kijózanította, nem érti, mit keres itt. De mosolyog, nem
akar bántani, megbántani.
–
Finom vagy, megérdemelnél egy olyan férfit, aki igazán szeret, de
nem én vagyok az az ember, aki re szükséged van. Jobb lesz, ha
hazaindulsz.
Most
Júlia az, aki Alexander után kap, megragadja a kezét.
–
Kérlek! – de akkor meglátja a visszaforduló férfi tekintetét,
és úgy ereszti el a megragadott ujjakat, mintha parazsat fogott
volna. A szavainak viszont nem tud parancsolni.
–
Szeretlek... évek óta... minden vágyam te vagy, uram... –
irul-pirul, suttog, alig van hangja, de kimondta.
Alexandert
meglepi a vallomás, a leányokat tartózkodásra nevelik, szokatlan,
hogy egy ennyire fiatal teremtés ki merje mutatni, mit érez, sőt,
ki is mondja érzéseit.
–
Megtisztelsz, hölgyem, de te is tudod, egy asszonyt szeretek, az övé
vagyok testestől-lelkestől. Nem tudok szerelmet adni neked.
A
nő elnéz, messze, hallgat, és mikor megszólal, hihetetlen, amit
mond.
–
Tudom... és nem baj...
–
Nem baj!?
–
Ha elvennél...
–
Vegyelek el!? – Alexander döbbenete egyre nagyobb, a leánykérés
végképp a férfi dolga, de ez a csitri itt átlép minden határt.
De Júlia is iszonyatos kínban van, élete legnehezebb szavait nyögi
ki.
–
Ha elvennél... nem szólnék... nem szólnék, nem veszekednék, ha
őt is, őt is továbbszeretnéd...
Na
ezt magkapta! Hát nem ezt akarta!? Az apja évek óta ezt
mondogatja, és újabban maga is gondolt rá! Egy asszony otthon, egy
meg a városban, hancúrozni. De most a kimondott szavakat teljes
képtelenségnek érzi. Egy fiatal szűz szájából végképp annak.
–
Lehetetlen, amit kérsz! Sosem tennék ilyet! Apám, és az ő apja
is büszkék voltak arra, hogy nem csalták meg asszonyaikat! Én sem
tudnék egyszerre kettőt szeretni! Templomban elvett asszonyt nem
csalnék meg soha!
A
leány szeme könnyes, nem sír, nagyokat pislog, tartja magát. de a
szája széle reszket, amikor mégis, újra megszólal.
–
Kérlek... kérlek...
Alexanderben
sajnálat ébred, önkéntelenül azt teszi, amit régen az anyja
tett vele, a húgával, ha szomorúnak látta őket. A mellkasához
vonja a leányt, a feje búbja a vállgödrénél. A leány meg,
mintha gát szakadt volna, zokogni kezd. A vallomás, a
szégyen, a férfi elutasítása... Zokog, zokog. Csak nagy sokára,
lassan csendesedik. Alexander nyugtatgatja. A keze a hátán
simogató, nem mint férfi asszonyt, inkább, mint gyermeket,
hosszan, ráérősen simogatja..
–
Nincs semmi baj! Nagyon bátor vagy! Egyetlen leányt sem ismerek,
aki érzéseit így ki merné mutatni. Szívesen viszonoznám, de
lehetetlen. Mária rabja vagyok. De te, te is megérdemled, hogy egy
férfi egyszer tiszta szívéből megszeressen. Nem én leszek
az! Kár volt veled incselkednem. Mária megbántott, elfordult
tőlem, azt remélem, nem hosszan, nem véglegesen. Nem kellett
volna, hogy megöleljelek, megcsókoljalak. Megőrjít a
gondolat, hogy Máriát elveszíthetem, és ez az őrület lökött
hozzád. Mária megbántott, én is bántani akartam, nem kellett
volna egy szüzet lerohannom, érzéseiddel játszadoznom, hogy így
kiadd magad...
Júliát
a szavak kijózanítják, ellép, hátrál egy-két lépést a lova
felé.
–
Segítek felszállni!
Júlia
olyan hevesen tiltakozik, mintha a férfi legalábbis a szüzességét
kérte volna. Nem, nem kell tőle semmi, semmi segítség.
–
Ne! Nem szükséges! Innen már hazasétálok.
Nem
vár semmit, hazaindul, a lovát kantárszáron vezeti.
–
Megsértődött – gondolja Alexander – de jobb így.
Nincs
szüksége most még egy nőre, az az egy is feladta a leckét,
értelmetlen volt ezzel itt nekiállni kergetőzni. Nyeregbe száll,
a távolodó alak felé vet még egy pillantást, és maga is
hazaindul.
Júlia
szeretne hátranézni, de nem teszi. Mit nézegesse azt, ami nem
lehet az övé! Egy pillanatra megszédült, minden józansága
elhagyta, amikor a férfi utolérte és egy csókot kért. Azt
remélte, talán imái mégis meghallgatásra találtak, és
Alexandernek megakadt a szeme rajta, de az utolsó szavak lehúzzák
a földre újra. Nem kell ő ennek az embernek! Kár volt magát így
megaláznia, érzéseit kimutatnia. A szégyen, a sírhatnék a
torkát mardossa. Egyre borzasztóbbnak érzi, amit csinált,
szánalmas volt, ahogyan a férfiba kapaszkodott, ahogyan kérlelte...
Szánalmas.
–
Kisasszony!
Fölkapja
a fejét, az ösvényen előtte ott az asszony, aki miatt szenved,
akit Alexander annyira szeret, hogy másra gondolni sem tud. Elpirul,
mint akit rajtakaptak, de azután már el is sápad, talán baj lehet
az apjával. De Mária szemeiben béke és derű.
–
Ne ijedj meg, nincs baj! Csak kisétáltam.
–
Apám?
–
Jól van. Mondom, ne aggódj! Megteszek mindent, ma már jó hírem
is van, apád evett az ebédből, csak egy keveset, de evett.
Júlia
elmosolyodik, a mosoly gyermeki és őszinte.
–
Ez igaz!?
–
Igen. Így van. Mindig van remény.
Együtt
indulnak tovább. Hosszan hallgatnak. Már a kapunál járnak, amikor
Mária megszólal.
–
Lódobogást hallottam az erdőből, valaki végigvágtatott az
ösvényen, amerről jöttél. Alexander úr kísért el?
A
kérdésben mintha nem lenne semmi, semmi érzelem, mintha aki
kérdezne, semmit nem érezne Alexander iránt. Júlia megáll,
mögötte lecövekel a kantárszáron vezetett ló. Válaszolna, de
ekkor egy fiatal szolga lép melléjük, Júlia halványan
elmosolyodik, és rábízza az állatot a legényre. A két nő
szembefordul. A fiatalabb szemében, szégyen, megbántottság, dac.
–
Szerelmes vagyok belé... évek óta.
Az
idősebb asszony a fiatalabb számára váratlanul fölnevet.
–
Nahát! Ezt a szerencsét! – Összecsapja apró tenyerét.
Júlia
nem érti, bánatot akart okozni, féltékenységbe taszítani ezt a
nőt, ha lehet. Elfelhősödik a szeme, egyre inkább úgy érzi, az
asszony gúnyolódik rajta, kineveti.
–
Rajtam nevetsz! Tudod, hogy senki, én sem túrhatlak ki Alexander
szívéből!
–
Nem! Illetve... igaz, igaz, tudom, nincs, aki kitúrjon onnan, és
olyan sincs, aki őt az én szívemből kitúrná. Nem lehet tíz
évet elfelejteni. De már nem a szeretőm, nem is lesz az soha
többé... inkább olyan, mintha a fiam lenne... és az ő
ragaszkodása is inkább egy gyermeké.
Júlia
hevesen tiltakozik.
–
Rosszul gondolod! Nem tudom, te mit érzel, de ő szeret... szeret
téged, másról hallani sem akar, csak terád vágyik!
–
Rám már hiába! Mindkettőnknek jobb lesz egymástól távol!
–
Miért küldted el?
Mária
elmosolyodik.
–
Nagyon kíváncsi kisasszony vagy korodhoz képest, szüzességedhez
képest! – játékosan oldalba böki a leányt – Vigyázz! Aki
kíváncsi, hamar megöregszik!
–
Kérlek!
A
nő csak nevet.
–
Hölgyem! Kisasszonyom! Eddig alig bírtál reám nézni! Apád mellé
is csak azért vettél fel, hogy inkább itt legyek, mint a városban
Alexander mellett!
Júlia
zavara nyilvánvaló.
–
Úgy-e? Így van! Jól gondolom! Most könyörögsz, eddig utáltál,
megvetettél, hisz csak egy céda nőszemély voltam a szemedben!
Most meg egyből mekkora becsületem lett előtted, hogy Alexander
úrnak ajtót mutattam! Féltékeny vagy, kisasszonykám! Féltékeny,
bizony!
–
Igen, igaz, igaz, nem tagadom! És megöl a kíváncsiság, hogyan
tudtad elküldeni azt, aki ilyen mélyen szeret!
Az
idősebb nő elkomolyodik. Az álarc lehull. Júlia a gyönyörű,
zölden ragyogó szemekben meglátja a veszteséget.
–
Nem csak ő szenved! Szenvedek én is! De mégis, így lesz jobb, így
akartam!
–
Nem, nem értem, miért. Szeret téged, és te is szereted!
Súlyos
csönd szakad reájuk. Mária elfordul. Az ösvényt nézi, amerről
jöttek. De nem az ösvényt látja, az éveket nézi, amik
elpörögtek.
–Húsz
év! Húsz évvel vagyok idősebb, mint a férfi, akit szerettem, és
aki viszontszeretett! Tudod, milyen sok az kisasszony!? Öregszem.
Alexander talán még nem látja, de előbb-utóbb, igen. Hát ezt
nem akartam megvárni! Meg azután sosem lettem terhes! Soha, sem a
férjem mellett, sem mellette! Neki pedig előbb-utóbb, de inkább
mielőbb kell egy fiú. Egyszem fia az apjának.... örököst
akarnak arra a birtokra... Jól kifaggattál, kisasszony. Kíváncsi
vagy még valamire?
Júlia
hallgat, mérhetetlen zavarban van. Rengeteg kérdése lenne, mind a
férfival kapcsolatos. Egy része illendő, egy része illetlen. Nem
tudja, mi szállja meg, amikor a kérdést felteszi.
–
Milyen? Milyen ...– hangja csaknem elhal – milyen vele lenni?
–
Vele lenni!? Mint férfival? Mint szeretővel!? Ezt szeretnéd tudni!
Látom már, a kisasszonyokat nem tanítják újabban illemre! –
újra mosolyog, de az a mosoly már erőltetett – Arra vagy hát
kíváncsi, milyen vele, mint férfival. Szerinted, milyen szerető
lehet az, akit egy rafinált nőszemély mindenre megtanított, amit
csak tudott!? Milyen?
Így
hagyja ott, egy kérdéssel. Júlia utánalép.
–
Mária! Kérlek! Csak egy pillanatra!
Mária
újra megáll. Visszafordul, és látja már a leány, miért hagyta
ott hirtelen, miért sietett el. A szeme könnyes, sírás környékezi
ezt az asszonyt, mégis csak jobban fáj neki az elválás, mint
mutatni szeretné. De a hangja határozott, amikor megszólal.
–
Nem mondok többet, ne kérdezz most, nem tudok róla beszélni! De
adok egy tanácsot! Ha kell neked ő, akkor igyekezz minél többet a
szeme elé kerülni, mert előbb-utóbb, ha másért nem, de
bosszúból, hogy engem bánthasson, elvesz majd valakit. Neki lehet
mindegy lesz, ki az... Elveszi azt, aki kéznél lesz. Hát igyekezz,
kisasszony! Igyekezz kéznél lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése