Árnyékban 16. rész

(folytatás)

Baj van, de mekkora, és mi? Hová menjen, kit kérdezzen? A várba nem állíthat be, senkije ő ennek a férfinek. Végül pénteken rászánja magát, hogy megkeresi az öreg Mártát, talán ő többet tud. Lassan készülődik, nem tudja, hogyan állítson be ehhez az asszonyhoz, a házában sosem járt még, jóformán csak köszönni szoktak egymásnak. Hogyan kérje a segítségét? Bizonytalan, tanácstalan.

Kora délután végre elindul a falu másik vége felé. Az úton sehol egy lélek. Margit nem csodálkozik. A szél iszonyú hideg, havasesőt csapkod az arcába, és bár minden melegebb holmiját magára vette, csontig fagy, mire Márta házáig elér. A bátorsága minden lépéssel csökken. Mit mondjon? Mit kérdezzen? Hogyan állítson be hívatlanul? Tanácstalanul topog az utcai kapunál, az udvar mélyéről ugatás tör föl. Margit összerezzen, de csak áll tovább. Azután ajtó nyikorog, egy hang a kutyákra ripakszik, és már ott is van a kapu túlfelén Márta. Okos, mindentudó szemekkel nézi Margitot.

– Gyere beljebb!

Margit erőtlenül hagyja, hogy kézen fogják, mint egy gyermeket vezessék, a meleg konyhában a székre ültessék. Néhány pillanattal később forró tejjel teli kupát nyomnak a kezébe.

– Igyál!

Margit szót fogad, elfoglalja magát a meleg tejjel. Felnézni nem mer. Nyíltan kellene szólnia Simonról, de még ez előtt az asszony előtt is, ki még talán meg is értené, nehezére esik a férfiról beszélnie.

Márta elgondolkodva nézi a meleg levegőtől lassan megszínesedő arcot.

– Ilyen ítéletidőben nem való elindulni otthonról, Margit. Ha megcsúszol, elesel, veszélyes lehet a te állapotodban.

Margit arca megsötétedik, zavarában a szoknyája anyagát gyűrögeti, leánykorában az anyja már régen rászólt volna. Hangja halk, suttogó.

– Az egész falu tudja? Tudják, hogy...

Márta szókimondó, kíméletlen.

– Hogy gyermeket vársz? Nem, nem hiszem. Magam is csak most vettem észre, hogy az ablakból láttalak jönni végig az úton. Nagyon megváltozott a mozgásod. Nehéz lehet már a terhed... sokadik hónapban lehetsz.

Margit először néz föl az asszonyra, hangja dacos.

– Örülök neki!

Márta furcsa mosollyal bólint.

– Azt elhiszem! Látszott rajtad régóta, hogy minden vágyad egy gyerek. Simon is a fián keresztül fogott meg. Évekkel ezelőtt, egyszer-egyszer láttam, ahogyan a templomban ránéztél, mikor a karonülő gyermekét tartotta. Az apába szerettél bele először Margit, csak azután a férfiba!

Margit sápadó arcát nézi. Fölnevet.

– Ne félj! Nem biztos, hogy más is észre vette. Öreg vagyok, szívesen nézegetem az emberek arcát a templomban, és a tiéd nagyon beszédes. Azóta találgatom, ki lehetsz, mióta a férjed a faluba hozott. Talán nem véletlen, hogy az első ember, akin a férjed halála után a szemed megakadt, Simon lovag.

Margit úgy érzi, képtelen egy szót is szólni, mit is mondhatna. A csönd egyre súlyosabb. Margit az ölében heverő, hirtelen erőtlenné váló kezeit nézi, Márta Margitot.

– Tudsz róla valamit, miért nem jön?

Márta csodálkozik.

– Nem volt nálad mióta hazajöttél!?

Margit a fejét ingatja. Márta hangosan gondolkodik.

– Valami baj lehet... Simon, az öregebb, aki hozzám jár, azt mondja, a fia teljesen beléd bolondult. Ha nem volt nálad, valami baj lehet. Nem tudok semmit biztosan. Simon hetente jár hozzám. Utoljára a múlt hétvégén volt. Mesélte, hogy hírt kapott, a fiai túlélték a csatát. Biztos, hogy így is van, a zászló napok óta ott a váron. Nem tudom... De ha megtudnék valamit, szólok.

A várban ugyanekkor Mariann halkan, óvatosan nyit be Simon szobájába. Az ágyon fekvő súlyos teste megmozdul.

– Ébren vagy? Ki kellene cserélnem a kötést!

– Gyere!

A hang morcos, hiányzik belőle minden szívélyesség. Mariann azonban föl sem veszi, hogy nem fogadják szívesen. Nagy sebbel-lobbal belép a szobába, kezében tálca, rajta kötszerek, orvosságos tégelyek, egy tálka langyos vízzel. Mindent az ágy melletti székre pakol. Közben egyfolytában beszél. Dicséri Simont, hogy mennyivel jobb a színe, mint néhány napja, a szakács örül, hogy végre megjött az étvágya, a fiával nem lehet bírni, muszáj az apjához engedni, meg is ígérte neki, hogy kötözés után bejöhet. Mindezt egy szuszra, nagy lelkesen mondja, mosolyog és nevet. A keze legalább olyan gyors, mint a szája. Letekeri a kötést, a beragadt részhez érve óvatosan áztat. Fél szeme Simonon, aki elfordulva, látszólag egykedvűen mered az ablakra.

– Nem akarod megnézni a sebedet, Simon? Szépen gyógyul!

Simon színe, mint a főtt ráké, ép kezével hatalmasat csap a matracra.

– Nem!

Mariann arcán döbbenet fut át, egy pillanatra megáll a keze. Hangja fojtott, de mérge egyre nő, pillanatokkal később Simon az, aki megütközve mered az ágya mellett álló fúriára, ezt a Mariannt nem ismeri.

– Na, most azután elegem van! Ötödik napja nézem, ahogyan itt emészted magad! Ahelyett, hogy hálát adnál az úrnak, hogy élsz, hogy mindened, ami egy férfinek igazán fontos lehet, még megvan! Nem gondolsz a fiaddal! Látni sem akarod, alig bírjuk megmagyarázni neki, miért nem jöhet az apjához! És az az asszony, Margit, vajon mit érezhet, hogy öt napja látja a zászlót lengeni, de nem mész hozzá, nem küldetsz érte, embert sem küldesz a hírrel, hogy tudná, mi van veled! Sosem hittem volna, hogy egy ilyen kicsi sebesülés ágyban fekvő vénembert csinál belőled!

A férfi hangja fájdalommal teli.

– Oda a fél kezem...

Mariann a férfit nézi, lassan megnyugszik, nem szokott ő magából kikelni. Nagyot sóhajt. Leül az ágy szélére, megfogja Simon ép kezét, megszorítja.

– Mindenkinek vannak veszteségei. De nem azokat kell számba venni, hanem, amid van! Megvan a fiad, a birtokod, egy asszony, aki vágyódva hazavárt. A bal kézfejedet elvesztetted, de a vérveszteséget túlélted, a sebed szépen gyógyul! Férfi vagy, a birtok ura! Légy az, akinek megszoktalak!

Nézik egymást. Hosszan. A nő szeme sarkában egy könnycsepp. Simon figyeli, ahogyan végiggurul a csöpp a fehér arcon. Szemei előtt másik arc, egy kedves, némán könnyező. Lassan eszmél. Arcát erővel csonkolt karja felé fordítja. Tekintetébe iszonyat költözik. Századszor, ezredszer teszi föl magának a kérdést. Hogy fog ezzel együtt élni? Hogy fogja mások szánakozó tekintetét elviselni?

– Mariann, ugye, készen vagy, ugye bejöhetek?

Simon és Mariann egyszerre kapják föl a fejüket a cérnavékony hangra. A fiúcska tisztán, frissen fésülködve óvakodik be a résnyire nyitott ajtón.

– Édesapám!

Szeretet, vágyakozás, megkönnyebbülés, lelkes öröm, minden van ebben az egyetlen szóban. A gyerek bevágtat, mászik az ágyra, öleli az apját, aki ép kezével szorítja magához a fiát.

– Attól féltem, meghalsz! Tudod, mint a néném! Minden éjjel rosszat álmodok, Mariann már nagyon haragszik reám, mert átmegyek hozzá, nem hagyom aludni.

A férfi kérdőn néz Mariannra, aki grimaszolva bólint.

– Sokszor átjön, még akkor kezdte, mikor az ősszel hazajöttetek, és újra elmentetek. Az nagyon megviselte... Egy darabig nem is volt baj. Jól esett, ott szuszog mellettem, de mióta hazajöttetek...

Simon először mosolyodik el, mióta hazaért.

– Eggyel több férfi van éjszakánként az ágyadban, mint amennyi üdvös lenne.

Mariann nevetve bólogat.

– Nem bánnám, ha innentől az apja ágyát keresgélné a fiad éjszakánként, ha rosszat álmodik!

A kisfiú mosolya fülig ér.

– Lehet? Jöhetek hozzád, édesapám?

A férfi összevont szemöldökkel nézi a fiát.

– Ekkora legénynek nem való éjszakánként ide-oda kódorognia!

– Csak egy, csak egyetlen egy éjszakát hadd tölthessek veled! Amikor a nénénk meghalt, megengedted!

– Most nem halt meg senki!

A gyerek arckifejezése változatlan, szeme könyörgő, az apa megenyhül.

– Egy éjszakát, de csak egyetlen egyet itt tölthetsz, de utána nem lesz kódorgás! Fiúból vagy! Nem nevelhetünk egy anyámasszony katonáját!

A fiúcska öröme határtalan, olyan erővel szorítja Simon nyakát, hogy az alig kap levegőt.

– Téged szeretlek a legjobban! – súgja.

Simon iszonyú zavarban van, fölnéz Mariannra, de ez a nő most egészen más, mint lenni szokott, ahelyett, hogy kacagna, nevetne, újra könnyezik. Simon becsukja a szemét.

– Mássz le rólam kisfiam, Mariann még nem végzett!

A legényke hirtelen engedi el apja nyakát, a sarkára ül. Tekintete először keresi a sebet, és nézésében nincs semmi, de semmi az érdeklődésen, a gyermeki kíváncsiságon túl.

– Ugye nézhetem! Nézhetem, ahogyan Mariann bekötöz?

A férfi és Mariann egyszerre bólintanak. Mariann határozottan, a férfi furcsa grimasszal.

– Jó. ha minél hamarabb tanulod, hogyan kell egy sebet ellátni. Életet menthetsz vele.

Órákkal később az apja kopog be Simonhoz. Öreg szemében óvatosság, kíváncsiság, aggodalom.

– Úgy hallom, jobban vagy!

Simon morog valamit, az apja megkönnyebbülten lép be.

– Napokig úgy tettél, mint aki alszik, mikor bekukucskáltam az ajtódon. Ha már morogsz, biztosan gyógyulsz!

Mosolyog, de a mosoly erőltetett, az aggodalom nem tűnik vonásairól. Közelebb lép. Óvatosan az ágy szélére ül. Simon az apját nézi, úgy látja, nagyon megöregedett. Vonásai fáradtak, az árkok mélyebbek. Szégyent érez, mióta hazajött, nem gondolt senkivel... Ép jobbjával megszorítja apja takaróba kapaszkodó kezét.

– Bízzál bennem! Rendbe fogok jönni!

Az idős férfi mosolya egyre őszintébb.

– Én mindig bíztam benned! Csak azt nem tudtam, nem fog-e megint hónapokba telni, esetleg évekbe, míg te bízni kezdj magadban egy ekkora veszteség után.

Nagyot hallgatnak, azután az öregebb férfi hosszas beszámolóba kezd a birtok állapotáról, az utolsó két hónap történéseiről. Simon hangjában hála.

– Apám mindenen rajta tartotta a szemét, míg odavoltunk.

Apja bólogat.

– De elfáradtam, örülök, hogy végre itthon vagytok!

Megint hallgatnak.

– A fiad azt mondja, megígérted neki, hogy hétfőtől már te gyakorolsz vele délelőttönként – az öreg hang óvatos, puhatolózó. – Nem korai ez még? Sok vért veszítettél...

Simon hangja határozott.

– Rendbe jöttem. Mariann pár nap múlva kiszedi a varratokat, tapaszt tesz a sebre.

– A sebeddel Mariann elégedett, de napok óta ágyban vagy...

– Tegnap is, ma is, éjszaka próbáltam mozogni – mosolyog – úgy szédelgek, mint egy részeg disznó, de azért érzem, egyre kevésbé húz a fejem. Hétfőn vagy kedden elég erős leszek egy fél órás edzéshez.

– Hát, fiam, te tudod!

Mosolyogva nézik egymást. Az öreg szemében huncut szikrák villannak.

– Azután asszonyhoz van-e kedved!? Mert, ha igen, tényleg meggyógyultál!

Simon elkapja a tekintetét, az ablakra mered.

– Nem gondolok én asszonyra, apám!

– Nem gondolsz, nem gondolsz! Pedig gondolhatnál! Nincs jobb gyógyszer, mint egy odaadó asszony.

Az öreg elhallgat, nézi az ablak felé fordult merev arcot, a lélektelenné váló tekintetet, elkomorul.

– Nem akarod már azt a gyönyörű fehérnépet szeretni?

Simon szája pengevékonyra szorítva. Továbbra sem néz az apjára. Hallgatnak.

– Szó, ami szó, nagy kő esett le a szívemről. Októberben már attól féltem,az esküvőt tervezgeted. Nagy szégyen lett volna, ha az elsőszülött fiam parasztasszonyt vesz maga mellé!

Nézi a vörösödő fiút erősen, de hiába próbálja felmérgesíteni, szólásra bírni. Továbbmondja.

– De hogy ilyen hamar ráunj! Azt azért nem gondoltam! Olyan asszonynak látszott, aki képes egy férfi érdeklődését évekre lekötni.

Simon makacsul hallgat.

– Talán új asszonyon gondolkodol? Talán, megfogadod a sok tanácsot, és keresel mégis egy magadhoz illő feleséget!?

– Hozzám illő feleséget!? Olyat talán, akinek hiányzik a fél karja!? Olyat!?

Bekötött, tragikusan rövid, csonka kezét apja arcába tolja. Szemeiben kínzó fájdalom, kiúttalanság. Nézik egymást meredten, szótlanul.

– Ismersz apám olyan asszonyt, aki ilyen szeretőre vágyik, ilyen férjre? Egy félkezűre!?

Simon visszadől a párnára, karja a takarón hever. Élettelenül. Apja hangja halk, óvatos.

– A te Margitod olyannak látszott, aki így is tudna szeretni.

A fiatalabb férfi hangjában gúny.

– Akkor hát el kellene mennem hozzá, mondani, hogy egy kicsiny hibám lett, csak icipici! Talán könyörögnöm is kéne neki, hogy azért csak fogadjon az ágyába! Aztán vigyázni, nehogy meglássam a szemében az undort, ha a csonka kezemmel hozzáérek.

Az öreg lovag iszonyodva hallgatja a beszédet, nagyobb a baj, mint gondolta. Próbál nyugalmat erőltetni magára, úgy mondja.

– Undort!? Rosszul gondolkozol , fiam! Látsz-e undort a fiad szemében, az enyémben, az öcsédében, Mariannéban?... Látsz-e?

(folytatjuk)