Árnyékban 15. rész

(folytatás)

Az éjszaka gyorsan eltelik, Margit a lovag sürgető hangjára ébred.

– Margit, Margit, nagyon ránk világosodott!

De az asszony alig tud észhez térni, csak nézi a készülődő, öltözködő férfit, úgy érzi, nincs ereje egy újabb búcsúhoz, hónapokig tartó várakozáshoz.

A férfi az ágy szélére ül, keze Margit arcán, a haján.

– Gyere, kedvesem, a kert végéig el kell kísérned!

A férfi mosolya a régi, Margitot melegíti, az asszony fölkászálódik, már mosolyog, a kert végéig kísér. Jutalmul egy csókot kap, szépet-édeset, a pillanathoz illőt.

12. fejezet

Már október van, de az ősz az idén hosszúra nyúlik. Simogató, meleg napok sorjáznak egymás után.

Margit, mióta a férfi elment, újra minden héten kijár a patakhoz. Egyre nagyobb kedvvel teszi. Mariann is mindig eljön. Anélkül, hogy megbeszélnék, valamiféle szövetség köttetik kettejük között. Egyik asszony sem hagyná ki, hogy hétfőnként itt délfelé összetalálkozzanak, egy-két órát együtt töltsenek. Az első ilyen napon tudja meg Margit azt is, hogyan sikerült Simonnak és az öccsének hazajutnia. Mariann nagy kacagások közepette meséli el a történetet, Margit nem csodálkozik rajta, hogy Simon a dolgot nem emlegette.

Mariann hangja csilingel, ahogyan mesél, arca kipirul, szeme csillog.

– A király! A király, Margit! El tudod hinni, hogy ilyen királyunk legyen!? Hogy szenvedélyesen vonzódjon a pénzért megszerezhető asszonyokhoz!? Mintha az egész hadjárat ezért indult volna! A férjem azt mondja, otthon, a fővárosban ritkán teszi, de itt, a határon túl ennek a szenvedélyének gátlástalanul hódol – nagyot kacag. – Elfoglalnak egy várost, jobban mondva, átveszik a fölajánlott kulcsokat, azután hetekig csak ünneplés, dorbézolás – nevet, huncut szemekkel néz Margitra. – Nem fogod elhinni, melyik úr van megbízva azzal, hogy a legszebb, legtüzesebb szépasszonyokat a király számára összeválogassa! Nem fogod elhinni! – nézi Margitot, nevet és nevet. – Hát, Simon! A mi Simonunk! Rá van bízva, ő a szakértő! Ilyen híre van ennek a mi Simonunknak! Pedig régen, nagyon régen felé sem néz az ilyen nőcskéknek! Akkor is csak pár hónapig! De az a pár hónap elég volt. A király meglátta egyszer egy fehérszemélynél, akihez nem volt könnyű bejutni. Aki még rangos urakat is elutasított, ha úgy diktálta kedve. És akkor egy vidéki lovag bejut hozzá. Ez azután megtetszett a mi fölséges urunknak. Így azután Simon kedvére tesz a királynak, válogat. És cserébe kapnak egy hetet, hogy hazalátogathassanak. Szépasszonyoknak köszönhetjük, hogy hazajöttek! Hogy itthon lehettek! Hogy bennünket szerethettek!

Mariann Margitra kacsint, aki nem tudja megállni, hogy maga is el ne mosolyogjon. Két lovag, aki ha csak egy hétre is, de hazatér a háborúból, egy ilyen hőstettért cserébe! Hát, ilyen világ van! Margit a fejét ingatja. Nem csoda, hogy Simon nem dicsekedett el a történettel.

Este azután eszébe jut Margitnak, hogy Simon talán azért nem mesélt, hogy ő nehogy féltékeny legyen. Mosolyog magában. A féltékenység messzire elkerüli. Nem tölt három napot nyeregeben, nem fárasztja magát ilyen úttal Simon, ha másutt is megkaphatja, amit szeretne. De nem kapja meg.

– Engem szeret ölelni – súgja bele a sötét szobába Margit erős hittel.

Később, a télből visszatekintve, Margitnak az október lesz a legkedvesebb hónapja. Ebben a hónapban már teljesen biztos, hogy nincs egyedül, este az ágyában egyre többször, egyre inkább érzi, hogy a gyereke a hasában meg-megmozdul. Az első ilyen érzések még bizonytalanok, de ahogyan telnek a napok, a mocorgás egyre határozottabb. Margit elgyöngülve figyeli az apró rezdüléseket, az élet ficánkolását.

Még mindig csak az ő titka mindez, senkinek sem szólt, először majd a férfinek, neki kell megmondania. Egy-két hónap, és nem titkolózik tovább, elmond mindent, a gyereket, a származását, a családját. Simonra bízza a döntést, hogyan tovább. Nem akarja már egyedül cipelni a múltját, megosztja ezzel a férfivel, aki a gyermeke apja...

Margit mosolyog és mosolyog. Gyermekem... Olyan jó kimondani, olyan jó rágondolni! És már látszik is. A hasa domborodik. Meg-megcirógatja, dédelgeti, beszél hozzá. De főleg titkolja. Mert egy picit még mindig fél. Amíg Simon haza nem jön, addig, azután nem fog. Így gondolja, így hiszi.

Az aranyló ősznek olyan hirtelen, olyan gyorsan vége szakad, mint a legtöbb életnek, ha eljön a nap. A falu süvítő északi szélre, súlyos felhőktől komor világra ébred egy novemberi hétfő reggelén. Az asszonyok előkapkodják a melegebb ruhákat, a férfiak megállás nélkül aprítják a fát, fölhalmozzák a házfalak mentén, mindenki a visszavonhatatlanul közeledő télre készül.

Margit nyugodt, a búzája bőven kitart a következő aratásig, a teheneinek is lesz mit ennie, a levágott széna boglyákban sorakozik. A sógora idősebbik fia épp a fát vágja kint az udvaron, így van ez évek óta.

A patakpart viszont hiányozni fog. Télen mindenki csak a legszükségesebbet mossa, azt is inkább odahaza. A férfiak évekkel korábban facsöveken behozták a falu közepére a patak vizét, azt kell majd hazahordani, ha mosni akar valaki. Ezt senki nem szereti, rengetegszer kell fordulni, mire egy mosásra való víz összegyűlik. Meg azután az otthoni mosásnál nincs társaság, pedig az a legjobb. Míg jár az asszonyok keze, elmondhatják egymásnak minden örömüket és bánatukat. Margit azt utálja a télben leginkább, hogy mindenki bezárkózik, alig van élet a faluban. Mariann is hiányozni fog a vidámságával, a hosszú beszámolóival, már most is hiányzik. Mindketten tudják, hogy Mariann nem fog lejönni a faluba, Margit meg nem megy a várba, a beszélgetéseknek egyelőre vége.

Margit egy éjszaka újraálmodja a régi, őszeleji álmát. Látja anyját, látja apját az ágya mellett. Mosolyogva ébresztgetik, születésnapi ajándékot hoztak, mondják. Az ablakok ragyognak, a kinti napfény táncol a falakon. Margit csodálkozva veszi át a bebugyolált ajándékot. Ami messziről csak összehajtogatott takarónak látszott, arról hamar kiderül, hogy takaróba bugyolált gyermek. Egy gyönyörű, szuszogó, élénk tekintetű fiúcska. Mindene megvan, mindene tökéletes. Margit szeméből könnyek hullanak, látja az apró cseppeket a kicsi lábára potyogni. Fölnéz, köszönné meg, amit kapott, de a szülei most is, mint régen, hónapokkal korábbi álmában, köddé váltak.

Margit szobája sem a régi már, hanem a mostani, ez a tiszta, kicsiny, szegényes szoba. Az ágya mellett a férfi áll, akit szeret. Egymásra néznek, összemosolyognak. Margit boldogan mutatja a babát, a férfi szemében öröm és büszkeség. Simon emeli a kezét, simogatná a gyermeket, de az üresen lógó kabátujjból vér csorog, rengeteg vér, rá az ágyneműre, a gyermekre.

Margit saját sikolyaira ébred. Reszketve néz maga köré, de a szobában teljesen sötét van, messze még a hajnal. Képtelen visszaaludni, gyertyát gyújt, napkeltéig hánykolódik. A félelem úgy kúszik belé, mint szörnyű betegség, megállíthatatlanul, gyógyíthatatlanul. Hiába győzködi magát, hogy mindez csak álom, hogy nem történt semmi, gondolatait megbénítja a hirtelen jött iszonyat.

– Nem történhet semmi, semmi baj – suttogja el egyszer, kétszer, tízszer, de a félelem nem tágít.

Most még a napi munka sem segít, hiába telik a reggel a szokott módon, Margit képtelen feledni az éjszakai rémületét. Délután nem bírja tovább az egyedüllétet, odakint szakad az eső, mégis nekiindul... Annához megy át, ilyen időben bizonyosan otthon találja. Az ajtón illendőn kopogtat, fojtott hangokat hall, azután Anna kiszól.

– Rögtön, egy pillanat!

Margit már bánja, hogy elindult, és még inkább zavarba jön, mikor meglátja kipirult, zilált külsejű barátnőjét, mögötte a férjét, aki elégedett képpel éppen a ruháját igazgatja.

– Rosszkor jöttem, ne haragudjatok!

Fordulna vissza, de Anna utánalép, belékapaszkodik.

– Ne! Ne menj el! Örülök, hogy átjöttél, az idejét sem tudom, mikor voltál nálam utoljára!

A férfi dörmögve szól, nem néz reájuk.

– Maradj csak, Margit, úgyis sok dolgom van hátul az állatokkal! Rendbe hozom az istállót – szól oda Annának, azután az ajtóból még hirtelen visszalép, Margit szeme láttára szájon csókolja Annát, azután kimegy az esőbe.

Mindkét nő zavarban van. Nem való mások előtt csókolózni, fényes nappal összebújni. Egyszerre szólalnak meg.

– Az előbb...

Egyszerre hallgatnak el, azután Anna szemében fellobban az addig is világító szikra, nevetni kezd, nevetése Margitra is átragad. Nem tudják abbahagyni. Anna megragadja Margit kezét, az asztal felé húzza.

– Gyere, ülj le, el kell mondanom valamit!

Letelepszenek. Anna kicsit kipirult arccal szorítja Margit kezét.

– Gyermekünk lesz...

– Ó, Anna, de örülök!

Szólni egy ideig nem is tudnak, csak nézik egymást, Anna sugárzik.

– Úgy örülök, és a férjem is, ő is!

Margit bólogat. Azután Anna nézése megváltozik. Kicsit bizonytalan, kicsit óvatos lesz.

– Nem esik... nem esik ez neked rosszul? Hogy... hogy neked nincs?

Margit szemébe könnyek gyűlnek, de mosolyog, most ő szorítja meg Anna kezeit. Úgy érzi, itt az idő, hogy valakivel megossza a titkot.

– Én is gyermeket várok, Anna.

Anna szemeiben döbbenet és öröm viaskodik egymással.

– Nem Anna, nem, csak örülj! Én is csak örülök! Nem tudod, milyen az, ennyi időt várni egy gyermekre! Ajándék ez nekem, gyönyörű ajándék...

Hallgatnak. Anna szólal meg.

– Tudja?

Margit a fejét ingatja.

– Csak mostanában tudtad meg te is?

– Nem. Amikor itthon volt, már tudtam, de nem szóltam.

Anna szeme kérdő.

– Nem azért... bizonyos vagyok benne, hogy nem bánná, jó ember. De nehéz így... így hogy odavan.

Anna érti, újra hallgatnak.

– Mikor? – mindketten felkacagnak, megint egyfelé jár az eszük, egyszerre kérdeznek.

Azután megbeszélnek mindent, ahogyan csak asszonyok tudnak beszélni megszülető életről bármikor, bárhol ezen a világon.

Jó órával később Margit újra az ajtóban áll, búcsúzkodnak. Margit már lépne ki, de Anna még visszatartja.

– Mikor ideértél és ajtót nyitottam, láttam rajtad, hogy valami bánt, de végül nem mondtál semmit. Minden rendben?

Margit tétovázik, azután csak kinyögi.

– Rosszat álmodtam...

Anna szemöldöke összeszalad, aggódva kérdezi.

– Rosszat? Mit?

Margit a választ fogalmazgatja. Anna jobban hisz az álmokban, mint ő.

– Vérrel... vérrel álmodtam.

Anna tekintete komor.

– Az tényleg rosszat jelent... De mégis, hogy volt, mire emlékszel?

Margit habozik, mennyit mondjon el. Végül csak egyetlen mondatot nyög ki.

– Simon... Simon vérzett, hiányzott a fél karja.

Anna hideglelősen hallgatja az elsuttogott szavakat.

– Istenem, Margit! De ugye élt, ugye élt az álmodban!?

Margit bólint. Anna picit megkönnyebbül. Tanácstalanul topognak. Margit szólal meg előbb.

– Igaz, hogy hét közepe van, de átmegyek a templomba holnap. Gyertyát gyújtok. Hátha segít.

Anna bólingat. Ő tudna jobbat, de Margit tiltakozna, majd egyedül, egyesegyedül elvégzi, ami kell, hogy segítsen, ahogyan tud.

13. fejezet

Margit másnap a templom előtt összetalálkozik Mariannal, mintha csak megbeszélték volna. A szél hideg, a felhők az égen egymást kergetik, késő délelőtt hajnali sötétség uralja a világot. Margit egy vastagabb kendőt, Mariann hosszú, bélelt köpenyt fog össze magán, fázósan köszöntik egymást. Mariann komolyabb, mint lenni szokott, kezével int.

– Menjünk be!

Bent is hideg van, az oltárnál egy gyertya fénye világít, a kicsiny templombelső üres, az egyetlen, égő gyertya fénye reménytelenül küzd a sötétséggel. Mariann Margit kezéért nyúl.

– Hamarosan vége. Levelet kaptunk. Csata lesz... talán már volt is... nem tudom. Öt napig jött a levél. Egy birtokszomszédunk hozta.

A mondatok kurták, kapkodóak, Marianntól szokatlanok.

– Ezért jöttem, hogy kérjem az Urat, segítsen.

Állnak, nézik egymást.

– Most először, mióta elmentek, először félek igazán... Ugye, minden jóra fordul?

Mariann úgy áll ott a félhomályos templomban, mint egy elveszett gyermek. Tekintete riadt. Margit bátorítja, a világ kincséért el nem mesélné saját álmát. Látja, Mariann az ereje végére ért.

– A férjed haza akar jönni! Ebben biztos lehetsz. Nem láttam embert évekkel az esküvő után is így asszonyára nézni, ahogyan téged néz a férjed. Jobban szeret az életénél. Kellesz neki, mint földnek az eső, mint növekvő életnek a napsütés. Haza fog jönni. Az ilyen ember nem akar a harcmezőn elpusztulni.

Mariann tágra nyitott szemmel issza Margit szavait, arca földerül.

– Igazad van, csak így lehet! Nem szabad másra gondolnom! Kellünk egymásnak! Nélküle az élet halál!

Hirtelen elfordul, otthagyja Margitot, suttogó imája hamarosan betölti a kicsiny templom belső terét.

Margit csak áll, képtelen mozdulni, vigasztalt, de őt ki vigasztalja? Belsejében várakozás, egyre növekszik. Vége lesz, hamarosan vége lesz! Pár nap, csak pár napot kell elviselnie... Maga elé mered. Azután lassan elindul, megteszi azt, amiért jött, gyertyát gyújt, rövid imát mormol.

14. fejezet

Azon a hétnek a végén már biztossá válik, hogy a csata megesett, és bár a király seregei győzelmet arattak, sok a veszteség. Margit alig-alig hallja az öreg pap szavait, végtelen megkönnyebbülést érez. Vége! Hazajön! Szentül hiszi, hogy érezné, ha Simon halott lenne, de nem érzi. Haza fog jönni, itthon lesz megint!

A következő hét elején a falu egy reggel arra ébred, hogy a vár tornyán ott lobog a zászló, átsejlik a lekopaszodott fák koronája mögül, az uruk hazaérkezett.

Margit boldogsága határtalan, hónapok óta erre vár, hónapok óta ebben reménykedik. Reszkető örömmel várja az estét, a férfit. Éjfélig égeti a gyertyát, reménykedik, de Simon nem jön. Margit még nem aggódik. Ha nagy baj lenne, már tudná. Simon hazajött. Itthon van. Fáradt. Holnap jönni fog.

Az következő esték is gyorsan elpörögnek, és a férfi nincs sehol. Margit tudatát egyre jobban eltöltik a rémes álom egyes képei. Baj van, de mekkora, és mi? Hová menjen, kit kérdezzen?

(folytatjuk)