(folytatás)
Baj
van, de mekkora, és mi? Hová menjen, kit kérdezzen? A várba nem
állíthat be, senkije ő ennek a férfinek. Végül pénteken
rászánja magát, hogy megkeresi az öreg Mártát, talán ő többet
tud. Lassan készülődik, nem tudja, hogyan állítson be ehhez az
asszonyhoz, a házában sosem járt még, jóformán csak köszönni
szoktak egymásnak. Hogyan kérje a segítségét? Bizonytalan,
tanácstalan.
Kora
délután végre elindul a falu másik vége felé. Az úton sehol
egy lélek. Margit nem csodálkozik. A szél iszonyú hideg,
havasesőt csapkod az arcába, és bár minden melegebb holmiját
magára vette, csontig fagy, mire Márta házáig elér. A bátorsága
minden lépéssel csökken. Mit mondjon? Mit kérdezzen? Hogyan
állítson be hívatlanul? Tanácstalanul topog az utcai kapunál, az
udvar mélyéről ugatás tör föl. Margit összerezzen, de csak áll
tovább. Azután ajtó nyikorog, egy hang a kutyákra ripakszik, és
már ott is van a kapu túlfelén Márta. Okos, mindentudó szemekkel
nézi Margitot.
–
Gyere beljebb!
Margit
erőtlenül hagyja, hogy kézen fogják, mint egy gyermeket vezessék,
a meleg konyhában a székre ültessék. Néhány pillanattal később
forró tejjel teli kupát nyomnak a kezébe.
–
Igyál!
Margit
szót fogad, elfoglalja magát a meleg tejjel. Felnézni nem mer.
Nyíltan kellene szólnia Simonról, de még ez előtt az asszony
előtt is, ki még talán meg is értené, nehezére esik a férfiról
beszélnie.
Márta
elgondolkodva nézi a meleg levegőtől lassan megszínesedő arcot.
–
Ilyen ítéletidőben nem való elindulni otthonról, Margit. Ha
megcsúszol, elesel, veszélyes lehet a te állapotodban.
Margit
arca megsötétedik, zavarában a szoknyája anyagát gyűrögeti,
leánykorában az anyja már régen rászólt volna. Hangja halk,
suttogó.
–
Az egész falu tudja? Tudják, hogy...
Márta
szókimondó, kíméletlen.
–
Hogy gyermeket vársz? Nem, nem hiszem. Magam is csak most vettem
észre, hogy az ablakból láttalak jönni végig az úton. Nagyon
megváltozott a mozgásod. Nehéz lehet már a terhed... sokadik
hónapban lehetsz.
Margit
először néz föl az asszonyra, hangja dacos.
–
Örülök neki!
Márta
furcsa mosollyal bólint.
–
Azt elhiszem! Látszott rajtad régóta, hogy minden vágyad egy
gyerek. Simon is a fián keresztül fogott meg. Évekkel ezelőtt,
egyszer-egyszer láttam, ahogyan a templomban ránéztél, mikor a
karonülő gyermekét tartotta. Az apába szerettél bele először
Margit, csak azután a férfiba!
Margit
sápadó arcát nézi. Fölnevet.
–
Ne félj! Nem biztos, hogy más is észre vette. Öreg vagyok,
szívesen nézegetem az emberek arcát a templomban, és a tiéd
nagyon beszédes. Azóta találgatom, ki lehetsz, mióta a férjed a
faluba hozott. Talán nem véletlen, hogy az első ember, akin a
férjed halála után a szemed megakadt, Simon lovag.
Margit
úgy érzi, képtelen egy szót is szólni, mit is mondhatna. A csönd
egyre súlyosabb. Margit az ölében heverő, hirtelen erőtlenné
váló kezeit nézi, Márta Margitot.
–
Tudsz róla valamit, miért nem jön?
Márta
csodálkozik.
–
Nem volt nálad mióta hazajöttél!?
Margit
a fejét ingatja. Márta hangosan gondolkodik.
–
Valami baj lehet... Simon, az öregebb, aki hozzám jár, azt mondja,
a fia teljesen beléd bolondult. Ha nem volt nálad, valami baj
lehet. Nem tudok semmit biztosan. Simon hetente jár hozzám.
Utoljára a múlt hétvégén volt. Mesélte, hogy hírt kapott, a
fiai túlélték a csatát. Biztos, hogy így is van, a zászló
napok óta ott a váron. Nem tudom... De ha megtudnék valamit,
szólok.
A
várban ugyanekkor Mariann halkan, óvatosan nyit be Simon szobájába.
Az ágyon fekvő súlyos teste megmozdul.
–
Ébren vagy? Ki kellene cserélnem a kötést!
–
Gyere!
A
hang morcos, hiányzik belőle minden szívélyesség. Mariann
azonban föl sem veszi, hogy nem fogadják szívesen. Nagy
sebbel-lobbal belép a szobába, kezében tálca, rajta kötszerek,
orvosságos tégelyek, egy tálka langyos vízzel. Mindent az ágy
melletti székre pakol. Közben egyfolytában beszél. Dicséri
Simont, hogy mennyivel jobb a színe, mint néhány napja, a szakács
örül, hogy végre megjött az étvágya, a fiával nem lehet bírni,
muszáj az apjához engedni, meg is ígérte neki, hogy kötözés
után bejöhet. Mindezt egy szuszra, nagy lelkesen mondja, mosolyog
és nevet. A keze legalább olyan gyors, mint a szája. Letekeri a
kötést, a beragadt részhez érve óvatosan áztat. Fél szeme
Simonon, aki elfordulva, látszólag egykedvűen mered az ablakra.
–
Nem akarod megnézni a sebedet, Simon? Szépen gyógyul!
Simon
színe, mint a főtt ráké, ép kezével hatalmasat csap a matracra.
–
Nem!
Mariann
arcán döbbenet fut át, egy pillanatra megáll a keze. Hangja
fojtott, de mérge egyre nő, pillanatokkal később Simon az, aki
megütközve mered az ágya mellett álló fúriára, ezt a Mariannt
nem ismeri.
–
Na, most azután elegem van! Ötödik napja nézem, ahogyan itt
emészted magad! Ahelyett, hogy hálát adnál az úrnak, hogy élsz,
hogy mindened, ami egy férfinek igazán fontos lehet, még megvan!
Nem gondolsz a fiaddal! Látni sem akarod, alig bírjuk megmagyarázni
neki, miért nem jöhet az apjához! És az az asszony, Margit, vajon
mit érezhet, hogy öt napja látja a zászlót lengeni, de nem mész
hozzá, nem küldetsz érte, embert sem küldesz a hírrel, hogy
tudná, mi van veled! Sosem hittem volna, hogy egy ilyen kicsi
sebesülés ágyban fekvő vénembert csinál belőled!
A
férfi hangja fájdalommal teli.
–
Oda a fél kezem...
Mariann
a férfit nézi, lassan megnyugszik, nem szokott ő magából
kikelni. Nagyot sóhajt. Leül az ágy szélére, megfogja Simon ép
kezét, megszorítja.
–
Mindenkinek vannak veszteségei. De nem azokat kell számba venni,
hanem, amid van! Megvan a fiad, a birtokod, egy asszony, aki vágyódva
hazavárt. A bal kézfejedet elvesztetted, de a vérveszteséget
túlélted, a sebed szépen gyógyul! Férfi vagy, a birtok ura! Légy
az, akinek megszoktalak!
Nézik egymást. Hosszan. A nő szeme sarkában egy könnycsepp.
Simon figyeli, ahogyan végiggurul a csöpp a fehér arcon. Szemei
előtt másik arc, egy kedves, némán könnyező. Lassan eszmél.
Arcát erővel csonkolt karja felé fordítja. Tekintetébe iszonyat
költözik. Századszor, ezredszer teszi föl magának a kérdést.
Hogy fog ezzel együtt élni? Hogy fogja mások szánakozó
tekintetét elviselni?
–
Mariann, ugye, készen vagy, ugye bejöhetek?
Simon
és Mariann egyszerre kapják föl a fejüket a cérnavékony hangra.
A fiúcska tisztán, frissen fésülködve óvakodik be a résnyire
nyitott ajtón.
–
Édesapám!
Szeretet,
vágyakozás, megkönnyebbülés, lelkes öröm, minden van ebben az
egyetlen szóban. A gyerek bevágtat, mászik az ágyra, öleli az
apját, aki ép kezével szorítja magához a fiát.
–
Attól féltem, meghalsz! Tudod, mint a néném! Minden éjjel
rosszat álmodok, Mariann már nagyon haragszik reám, mert átmegyek
hozzá, nem hagyom aludni.
A
férfi kérdőn néz Mariannra, aki grimaszolva bólint.
–
Sokszor átjön, még akkor kezdte, mikor az ősszel hazajöttetek,
és újra elmentetek. Az nagyon megviselte... Egy darabig nem is volt
baj. Jól esett, ott szuszog mellettem, de mióta hazajöttetek...
Simon
először mosolyodik el, mióta hazaért.
–
Eggyel több férfi van éjszakánként az ágyadban, mint amennyi
üdvös lenne.
Mariann
nevetve bólogat.
–
Nem bánnám, ha innentől az apja ágyát keresgélné a fiad
éjszakánként, ha rosszat álmodik!
A
kisfiú mosolya fülig ér.
–
Lehet? Jöhetek hozzád, édesapám?
A
férfi összevont szemöldökkel nézi a fiát.
–
Ekkora legénynek nem való éjszakánként ide-oda kódorognia!
–
Csak egy, csak egyetlen egy éjszakát hadd tölthessek veled! Amikor
a nénénk meghalt, megengedted!
–
Most nem halt meg senki!
A
gyerek arckifejezése változatlan, szeme könyörgő, az apa
megenyhül.
–
Egy éjszakát, de csak egyetlen egyet itt tölthetsz, de utána nem
lesz kódorgás! Fiúból vagy! Nem nevelhetünk egy anyámasszony
katonáját!
A
fiúcska öröme határtalan, olyan erővel szorítja Simon nyakát,
hogy az alig kap levegőt.
–
Téged szeretlek a legjobban! – súgja.
Simon
iszonyú zavarban van, fölnéz Mariannra, de ez a nő most egészen
más, mint lenni szokott, ahelyett, hogy kacagna, nevetne, újra
könnyezik. Simon becsukja a szemét.
–
Mássz le rólam kisfiam, Mariann még nem végzett!
A
legényke hirtelen engedi el apja nyakát, a sarkára ül. Tekintete
először keresi a sebet, és nézésében nincs semmi, de semmi az
érdeklődésen, a gyermeki kíváncsiságon túl.
–
Ugye nézhetem! Nézhetem, ahogyan Mariann bekötöz?
A
férfi és Mariann egyszerre bólintanak. Mariann határozottan, a
férfi furcsa grimasszal.
–
Jó. ha minél hamarabb tanulod, hogyan kell egy sebet ellátni.
Életet menthetsz vele.
Órákkal
később az apja kopog be Simonhoz. Öreg szemében óvatosság,
kíváncsiság, aggodalom.
–
Úgy hallom, jobban vagy!
Simon
morog valamit, az apja megkönnyebbülten lép be.
–
Napokig úgy tettél, mint aki alszik, mikor bekukucskáltam az
ajtódon. Ha már morogsz, biztosan gyógyulsz!
Mosolyog,
de a mosoly erőltetett, az aggodalom nem tűnik vonásairól.
Közelebb lép. Óvatosan az ágy szélére ül. Simon az apját
nézi, úgy látja, nagyon megöregedett. Vonásai fáradtak, az
árkok mélyebbek. Szégyent érez, mióta hazajött, nem gondolt
senkivel... Ép jobbjával megszorítja apja takaróba kapaszkodó
kezét.
–
Bízzál bennem! Rendbe fogok jönni!
Az
idős férfi mosolya egyre őszintébb.
–
Én mindig bíztam benned! Csak azt nem tudtam, nem fog-e megint
hónapokba telni, esetleg évekbe, míg te bízni kezdj magadban egy
ekkora veszteség után.
Nagyot
hallgatnak, azután az öregebb férfi hosszas beszámolóba kezd a
birtok állapotáról, az utolsó két hónap történéseiről.
Simon hangjában hála.
–
Apám mindenen rajta tartotta a szemét, míg odavoltunk.
Apja
bólogat.
–
De elfáradtam, örülök, hogy végre itthon vagytok!
Megint
hallgatnak.
–
A fiad azt mondja, megígérted neki, hogy hétfőtől már te
gyakorolsz vele délelőttönként – az öreg hang óvatos,
puhatolózó. – Nem korai ez még? Sok vért veszítettél...
Simon
hangja határozott.
–
Rendbe jöttem. Mariann pár nap múlva kiszedi a varratokat, tapaszt
tesz a sebre.
–
A sebeddel Mariann elégedett, de napok óta ágyban vagy...
–
Tegnap is, ma is, éjszaka próbáltam mozogni – mosolyog – úgy
szédelgek, mint egy részeg disznó, de azért érzem, egyre kevésbé
húz a fejem. Hétfőn vagy kedden elég erős leszek egy fél órás
edzéshez.
–
Hát, fiam, te tudod!
Mosolyogva
nézik egymást. Az öreg szemében huncut szikrák villannak.
–
Azután asszonyhoz van-e kedved!? Mert, ha igen, tényleg
meggyógyultál!
Simon
elkapja a tekintetét, az ablakra mered.
–
Nem gondolok én asszonyra, apám!
–
Nem gondolsz, nem gondolsz! Pedig gondolhatnál! Nincs jobb
gyógyszer, mint egy odaadó asszony.
Az
öreg elhallgat, nézi az ablak felé fordult merev arcot, a
lélektelenné váló tekintetet, elkomorul.
–
Nem akarod már azt a gyönyörű fehérnépet szeretni?
Simon
szája pengevékonyra szorítva. Továbbra sem néz az apjára.
Hallgatnak.
–
Szó, ami szó, nagy kő esett le a szívemről. Októberben már
attól féltem,az esküvőt tervezgeted. Nagy szégyen lett volna, ha
az elsőszülött fiam parasztasszonyt vesz maga mellé!
Nézi
a vörösödő fiút erősen, de hiába próbálja felmérgesíteni,
szólásra bírni. Továbbmondja.
–
De hogy ilyen hamar ráunj! Azt azért nem gondoltam! Olyan
asszonynak látszott, aki képes egy férfi érdeklődését évekre
lekötni.
Simon
makacsul hallgat.
–
Talán új asszonyon gondolkodol? Talán, megfogadod a sok tanácsot,
és keresel mégis egy magadhoz illő feleséget!?
–
Hozzám illő feleséget!? Olyat talán, akinek hiányzik a fél
karja!? Olyat!?
Bekötött,
tragikusan rövid, csonka kezét apja arcába tolja. Szemeiben kínzó
fájdalom, kiúttalanság. Nézik egymást meredten, szótlanul.
–
Ismersz apám olyan asszonyt, aki ilyen szeretőre vágyik, ilyen
férjre? Egy félkezűre!?
Simon
visszadől a párnára, karja a takarón hever. Élettelenül. Apja
hangja halk, óvatos.
–
A te Margitod olyannak látszott, aki így is tudna szeretni.
A
fiatalabb férfi hangjában gúny.
–
Akkor hát el kellene mennem hozzá, mondani, hogy egy kicsiny hibám
lett, csak icipici! Talán könyörögnöm is kéne neki, hogy azért
csak fogadjon az ágyába! Aztán vigyázni, nehogy meglássam a
szemében az undort, ha a csonka kezemmel hozzáérek.
Az
öreg lovag iszonyodva hallgatja a beszédet, nagyobb a baj, mint
gondolta. Próbál nyugalmat erőltetni magára, úgy mondja.
–
Undort!? Rosszul gondolkozol , fiam! Látsz-e undort a fiad szemében,
az enyémben, az öcsédében, Mariannéban?... Látsz-e?
Köszönöm szépen!!😃
VálaszTörlésOhhh, egyre jobb és jobb! 😍 Nagyon kíváncsi leszek, hogy alakul a továbbiakban a történet!
VálaszTörlésKöszönjük! 😘
Nagyon várom a jövő csütörtököt!!!
Köszi! :-)
VálaszTörlésNagyon jól esik, hogy a felületen jártatok, vissza-visszajöttök. Én köszönöm!
VálaszTörlés