Árnyékban 20. rész

(folytatás)

Elnyúlva fekszenek, Simon Margit bal oldalához simul. Tenyere a melleken cirógat, a nagyra nőtt pocakot dédelgeti. Odabent valaki ébredezik, az asszony hasa megtelik élettel. Margit már megszokta, szereti a mocorgást, de Simon most lát ilyet először. Kérdőn néz Margitra. Margit mosolyogva bólint. A férfi hangja rekedt.

– Nem tudtam, hogy ilyen közeli, ilyen kézzel fogható...

– Cirógasd meg, kérlek!

A férfi tenyere a mozgó pocakra simul.

– Szerinted, érzi?

Margit bólint.

– Te is érzed őt, neki is éreznie kell az apja kezét.

Mindketten visszafojtott lélegzettel figyelik az izgő-mozgó pocakot, a férfi cirógató kezét. Azután a mozgás elcsitul, az emberpár összemosolyog.

A férfi tekintete most olyan, amilyenre Margit azóta vágyik, mióta hosszú évekkel ezelőtt a templomban a férfit a fiára nézni látta. Szeretetteli, birtokló.

– Mikorra várod?

– Március elejére.

– Biztos? – a férfi tekintetében kérdés – Biztos, hogy nem hamarabb?

Margit visszagondol az őrült tavaszra, nyárelőre, látja magát, a férfit, újra és újra összesimulva. Olvadó tekintettel nézi Simont.

– Biztos. Akkor lett, amikor a patakhoz újra kijöttél, akkor az erdőben, vagy egy héttel később a házamban, mielőtt elmentél...

Simon ujjai az arc oldalán, a fül mögött simogatnak, hangja forró déli szél, kiszárítja Margit torkát.

– Emlékszem... mindkét szántás, mindkét vetés alapos volt. Hát sikerült a földedet termővé varázsolni...

Mindketten szeretik megcsókolni a másikat. Most is azt teszik.

– Nagyon hosszú lesz a hónap, míg a szülés után megtisztulsz és újra hozzád érhetek...

– Megengedem majd, hogy hozzámérj... Csak az utat kell kímélned, ahol fiunk, vagy leányunk világra jön.

A férfi tekintete izzó parázs.

– Pont az az út az, ahová leginkább vágyom, amelynél kellemesebbet elképzelni sem lehet! Félned kell, ha magadhoz engedsz, elszabadult vágyam nem lesz tekintettel elgyötört testedre!

– Ne próbálj meg elijeszteni! Nem ismerek embert, aki vágyait nálad jobban kordában tudná tartani! Meg azután... megpróbállak majd kárpótolni...

Simon tekintete fellobban.

– Kárpótolni?

Margit elpirulva bólint, szemét lesüti, a férfi mellkasát nézi, a bőr alatt megbújó erős izmokat.

Simon még közelebb húzza magához az asszonyt, aki így kénytelen ránézni, tekintetük a másikéban.

– A végén még várni fogom azt a hónapot?

Margit még mindig piros.

– Megfogadtam, ha sikerül ezt a gyermeket kihordanom, megszülnöm, kényeztetni foglak, ahogyan asszony csak embert kényeztet.

Simon mosolyog, hangja évődő.

– Fáradt leszel te ahhoz! Nagyon fáradt! Fáradtabb annál, mint hogy az ilyen ígéreteidet számon kérjem rajtad!

Most Margit simul a férfihoz, ajkát ajkához érinti.

– Ne mondj ilyet! Sosem lehetek olyan fáradt, hogy ne vágyjak az ölelésedre!

– És most? Most fáradt vagy-e?

Margit a férfit nézi rezzenetlenül.

– A patakpartra... nem szívesen mennék ki... mosni...

Simon szélesen mosolyog.

– Mosni nem?

– Nem.

– És egyébért?

Margit talányosan néz.

– Ott vagy-e a parton, uram?

Simont a beszélgetés megkeményíti. Vérforraló ez a nőszemély.

– Tavasz óta nincs más part, ahol állni akartam!

– Állni!?

Simon Margithoz nyomja az ölét.

– Állni, bizony, állni.

18. fejezet

Simon másnap délutánra nagyon fáradtnak érzi magát. Az előző éjszaka keveset aludt, későn jött el Margittól, alighogy hazaért, a fia már nyúzta is az edzéssel, gyakorlatoztak, játszottak vagy másfél órát. Azután jött a számadója. Először találkoztak, mióta hazaért. Simon hosszan gyötrődött, mit vegyen fel, végül képtelen volt gyöngeségét a számadója figyelő tekintete elé tárni. Félhosszú bársonyköntöst terített a vállára. Hülyén érezte magát. A díszes köntös nem illett a szobájához, sem a beszámolóhoz.

A számadó tiszteletteljes volt. Kerülte ura pillantását. A beszélgetés feszültre sikerült, pedig sosem szokott az lenni. Simon nem tudott a számadó szavaira figyelni, csak a gesztusaira, ahogyan féloldalasan ül, a földet nézi.

Kínosan lassan telik az idő, Simon már bánja a köpenyt, de azt nem tudja, hogyan kerüljön az emberei szeme elé. Mindketten megkönnyebbülnek, amikor a számadó mondanivalója végére ér és a számadást hátra hagyva távozik. Simon a délutánt a gazdaságról vezetett iratok társaságában tölti. Mindent rendben talál. Az apja szavai híven tükrözték a birtok helyzetét. Jó évük volt.

Már szürkül, mikor a fia beront, ráveszi apját egy táblás játékra. Simonnak is jól esik, hogy fél órát a teljesen felszabadult gyermekkel tölt. Játszanak, nevetnek. Azután a legényke felteszi az egyik kérdést, melytől Simon azóta retteg, mióta levágott karjával eszméletre tért.

– Ugye, lejössz vacsorázni! Mindenki annyira vár! Hiányzol nagyon!

Simon megcirógatja a kusza tincseket.

– Nem. Nem mehetek még.

A gyerek kérdő tekintete magyarázatot kíván.

– Fáradt vagyok. Nem hevertem még ki, ami velem történt. Fárasztana a sok ember. Korán le akarok feküdni.

– Bejöhetek majd elköszönni?

– Gyere csak!

– Akkor én most lemegyek. Nem baj?

– Menj csak, fiam, pár nap és megyek én is!

Simon az ajtó felé tereli a gyermeket, azután már hallja is, ahogyan a fiú végigtrappol a folyosón, dobog lefelé a lépcsőn. Simon a hirtelen csöndessé lett szobát nézi. Össze kellene szednie magát. Le kellene menni, nem hozathatja föl a vacsoráját a világ végezetéig. Olyan hagyomány az esti közös vacsora a várnéppel, amit nem törhet meg. Több tucatnyian ülnek asztalhoz. Csak az nincs ott, akinek fontos dolga, kötelessége van. Jelen lenni a közös étkezéseken annyi, mint erősíteni az összetartozást. Apja mindig ezt mondogatta, és ezt mondogatja ő is a fiának.

Leül. A karját nézi, azt, ami belőle megmaradt. Már rá bír nézni. De nem tudja, mikor lesz képes elviselni, hogy mások is ránézzenek.

A lovagra jó két órával később az apja nyitja rá az ajtót. Simon háta fénylik az izzadságtól, mellkasán apró cseppek gyöngyöznek, nyakában törölköző, arca fáradt és mosolytalan. Az asztalon érintetlen a fölhozott vacsora. Az idős lovag mentegetőzik.

– Nem akartalak zavarni, látom, fáradt vagy.

Sarkon fordulna, de Simon szavai utána nyúlnak.

– Gyere csak! Épp le akartam ülni egy kupa borral. Megkínálhatlak?

– Elfogadom. A vacsora zsírosabb volt, mint amivel az én öreg gyomrom könnyen megbirkózna...

Azután hosszú, túl hosszú ideig egyikük sem szólal meg. A fiatalabb férfi elgondolkodva mered a kandalló tüzére, apja pedig lopva a fiát nézegeti, találgatja, hogyan reagáljon az egyre inkább állandósuló rosszkedvre. Legjobb az egyebes beszéd, mindig is ezt gondolta.

– Sok lovagot láttam már komolyabb sérülés után sorvadó izmokkal...

A fiatalabb férfi ingerülten vág közbe.

– Ez velem nem történhet meg!

– Látom! Nem vagyok vak! Nem is ettől félek! Látom, igyekszel mindkét karodban az erőt megtartani, de belül! Belül nem vagy elég erős, fiam!

Simon úgy érzi, rögtön megfullad. Azt is nehezen tűri, hogy valaki a karjára ránézzen, de hogy szóba hozza, emlegesse! Lelki erejét kétségbe vonja! Bárhol másutt, bárkivel mással karddal torolna meg egy ekkora sértést. Most csak ül, szorítja a kupát, árad benne a méreg, mint a tenger.

– Túl sokat vársz tőlem, apám!

– Nem várok többet, mint várhatok! Elvárom, hogy megmutasd magad az embereidnek! Elvárom, hogy megjelenj előttük, és megerősítsd őket abban, hogy semmi sem változott! Az vagy, aki voltál, a birtok ura! Ha látják, hogy hiszel benne, hinni fognak ők is!

Simon fölpattan, képtelen tovább ülni, hallgatni.

– Szavak! Csak szavak!

Már az apa is áll.

– Nem! Hitemre mondom, nem! Az vagy, amire tartod magad! Ha hiszed, hogy továbbra is képes vagy ellátni az összes kötelezettségedet, mindent, ami a birtokkal együtt jár, mások is hinni fogják!

Simon hangja csöndesen koppan.

– Nem hiszem.

Elfordul, újabb pohár bort tölt. Szempillantás alatt fölhajtja, az üres kupa keményen verődik az asztalhoz. Az idős férfi hangja határozott.

– Nem tudsz olyat mondani, amit ne tehetnél meg fél kézzel. Nem tudsz!

Simon villámló tekintettel nézi az apját.

– Képtelen vagyok fölhúzni egy íjat!

– Igaz. De ezen kívül, mondj csak egyet is!

– Mivel tartsam meg a pajzsot?

– Ugyan! Meg lehet oldani, ne mondd, hogy nem gondolkodtál rajta magad is! Gyakorolhatod a vívást, mint eddig! A pajzs? Nem gond! Át lehet alakítani, hogy rögzíthesd a kezedhez!

– Nem tudok vadászni.

– Nem. Íjjal, nyíllal nem! Sólyommal, kutyákkal, dárdával igen.

– Dárdával.

– Igen, azzal. Nagyobb vadhoz eddig is vitted. Ne mondd, hogy egy nyulat nem bírsz eltalálni vele! Mindig is jó voltál dárdahajításban. Nem hord olyan messzire, mint a nyíl! De lopakodni jól tudsz! Megoldod!

A fiatalabb férfinek már veszekedni sincs kedve, erőtlenül legyint, újabb pohár bort tölt, visszaül a kandalló elé.

– Be akarsz rúgni?

– Lehet. – nagyot kortyol.

– Megint ott tartasz, ahol öt éve tartottál! Talán néhány hét, és itt hagysz mindent, hogy elszórj egy kisebb vagyont kurvákra.

Simon fölnevet. A nevetésben már benne van a liternyi bor, amit megivott, de valami dévaj vidámság is az éjszaka miatt, a Margittal töltött éjszaka miatt.

– Na, ettől nem kell félned! Van asszony, aki ingyen is a kedvemre tesz, és esküszöm, nem is csinálja rosszul!

Az idősebb férfit a méreg fojtogatja.

– A nemsoká megszülető gyereked, vagy gyerekeid anyjáról beszélsz!

– Lehet. De ha följön majd a várba, ennél cifrább beszédet is meghallhat a füle! A szeretőm ő! Semmi több! Könnyen jött asszony!

– Könnyen jött, könnyen megy! Istenemre, könnyen elveszítheted! Nem az a fajta asszony, aki alázatosan megcsókolja a lábad nyomát is, miközben te belérúgsz.

– Nem bánok vele rosszul.

– Hogy beszélsz róla most, mikor nem hallja. Eddig csak dicsérted! Megbántott tán az éjjel, mikor nála voltál?

– Nem! – megint fölnevet – Nem tudom, mit eszik rajtam, de kellek neki, nedvesebb, mint valaha!

Az apja a döbbenettől alig jut szóhoz.

– A fene enne meg! A kezeddel együtt az eszedet is elvesztetted!? Egy kincs az az asszony, te meg képes leszel elmarni magadtól az ilyen beszéddel!

– Nem marom el. Elveszem!

Az idősebb férfi már semmit sem ért.

– Elveszed!? Úgy beszélsz itt róla, mint kurváról szokás. Azután közlöd, hogy elveszed! Át sem gondoltad!

– Hónapok óta gondolkodom rajta.

– Hónapok óta!?

– Igen. Igen. Vérforraló egy nőszemély, nem fogok mellette egyhamar megöregedni.

– Végképp nem értem, mi bánt. Hát vedd el, ha akarod, eléggé benőtt a fejed lágya, hogy magad dönts a sorsodról. Az első feleségedet én választottam, a másodikat válaszd magad! Hol itt a gond?

– Az embereink. Nem tudom, mit szólnak majd hozzá... Egy parasztember özvegye, a hasa meg akkora, hogy egyből kiveri a várnép szemét, mikor fölhozom. Nem fogják kellően tisztelni! Pedig, ha elveszem, ő lenne itt az úrnő, de nem fognak akként bánni vele.

– Nincs azon az asszonyon mit félteni! Ha veled van, lehet gyönge, de különben erős lelkű, határozott nő. Talpon maradt a férje halála után is. Megvívja majd a maga csatáit az embereiddel, de fogadok, a legtöbből ő kerül ki győztesen!

Hallgatnak.

– Ezért vagy ilyen átkozott rosszkedvű, Margiton töröd a fejed?

– Azon is, magamon is...

Hallgatnak újra, hosszan.

– Bizonytalan vagy, elvedd-e?

– Nem ebben bizonyos vagyok, még a hadjárat közepén megfogadtam, mikor itthon jártunk, megfogadtam magamnak, ha egészben visszajövünk, elveszem. Csak... nem egészben jöttem vissza –nevet, keserűen, kiszolgáltatottan. – Képtelen vagyok az embereim elé állni fél kézzel, képtelen! Azután ez a házasság, rangon alul! A kettő együtt... Ha a kezem... a kezem meglenne, segítenék Margitnak megvívni itt a csatákat, kivívni a tiszteletet a számára. De így... magam sem tudok az embereim elé állni... nem hogy vele.

– Nem hiszek benne, hogy bárki helyett csatázhatunk. A tiszteletet mindenkinek magának kell megszerezni, megtartani... Margit miatt a helyedben nem aggódnék! Aligha tévedek, mikor azt mondom, látott már várat belülről. Meglátod majd, tud bánni a várnéppel!

A fiatalabb ember az apjára mered.

– Tudsz valamit, amit én nem?

– Nem tudok semmit, amit magad ne tudnál. Büszke, öntudatos nőbe szerettél bele. Ahogyan mozog, ahogyan beszél, a szavak, amiket használ, az okos szemei, aligha parasztkunyhóban nőtt föl. A rossz sorsa ide vetette, de a tartása megmaradt, kirí a falu népei közül. Aligha véletlen, hogy észre vetted, "vadásztál" rá. Ha elveszed, jól teszed!

Simon fölnéz.

– Nem tudom néked eléggé megköszönni, hogy mellém állsz, azt hittem, le akarsz majd beszélni erről a házasságról.

– Talán, ugyanilyen kellemesen csalódsz majd az embereidben is. A legtöbbje jó eszű, éles szemű, hamar észre veszik majd, hogy akit választottál, méltó arra, hogy ennek a várnak első hölgye legyen.

– Gondolod?

– Tudom.

– Akkor elveszem.

Föláll. Mosolyog.

– Kell nekem ez a szégyentelen nőszemély! Nagyon-nagyon régóta nem akartam ennyire megszerezni valamit.

– Azután ha asszonykérőbe mész, ennél kedvesebb szavakat használj, mint amiket itt, előttem használtál! Esetleg egy vad, őrült éjszakán a fülébe súghatod őket, de esküvő előtt nem ajánlom, hogy ezzel vedd le a lábáról!

– Bizonytalan voltam és mérges.

– Tudom... Mikorra akarod a szertartást?

– Gyorsan, minél hamarabb, már most is föltűnően gömbölyödik, nem lenne jó, ha a templomból egyből szülni jönnénk haza.

– Mariann biztosan szívesen megszervez mindent. Meg kell vendégelned mindenkit, aki betér a várba, a közeli falvakból biztosan sokan följönnek.

– Tél van, nem tudunk az udvaron teríteni nekik, mint egy nyári esküvőn szokás.

– Rakattatunk néhány máglyát, fölállíttatunk egy-két sátrat, adunk ételt, italt bőven, legfeljebb a hideg segít abban, hogy a vendégek időben távozzanak... Megkérted már?

– Még nem.

Nézik egymást hosszan.

– Holnap gyere le a vacsorához, azután egy-két nap múlva, ha már bizonyos lehetsz az igenben, mondd el az embereidnek, mi a szándékod! Ha a megfelelő szavakat használod, az segíthet neki is, mikor fölköltözik.

(Bár lassan úgy tűnhet, vége a történetnek, de nem. Létezik egy olyan szerkezeti elem, hogy késleltetés... És az életben is mindig közbejön valami...) :-)

(folytatjuk)