19.
fejezet
Megfelelő
szavak! Ez jár a fejében napokkal később! Nem találja őket.
Pedig a legnehezebben túl van. Odaállt az emberei elé. Elmondta,
hogy megsérült, hogy Isten akaratából, kemény próbaképpen
elvesztette a kezét. Itt lecsúsztatta a válláról a köntösét,
hagyta, hogy az a földre hulljon. Dermedt csönd fogadta a látványt.
Azután nagysokára hátul megszólalt az egyik nagypofájú embere.
–
Talán az Úr nem akarja, hogy továbbra is te légy az urunk! Ezért
küldte rád a bajt!
Simon
akkor nem, de utólag örült a kíméletlen szavaknak. Lehetőséget
kapott, hogy bizonyítson.
–
Párbajra hívlak! Ha te győzöl, nem vagyok uratok többé,
kormányozza a birtokot öcsém! Ha én győzök, maradok,
elfogadtok, megújítjátok eskütöket! Legyen meg az Úr akarata!
Párbajoztak
és győzött. Szerencséje volt, az embere elbízta magát, azt
hitte, hetek óta nem volt kard a kezében. Hogy gyönge, és hogy
lábadozik. De ezeken ő már túl volt. Minden erejét beleadta a
küzdelembe, a dühöt, melyet a kézfeje elvesztése okozott, a
győzni akarást. Maga számára is hihetetlen gyorsan nyert, a
lovagja megadta magát. Az emberei éljeneztek, az aznapi vacsora
végül hajnalig tartó borozgatásba, éneklésbe, táncba
torkollott. Mindenki megkönnyebbült. Egyenesbe fordult az út.
Eltelt
egy újabb hét, és szavakat keresgél, szavakat újra, fontosakat,
úgy érzi, még a múltkoriaknál is fontosabbakat. El kell
fogadtatnia az asszonyt a többiekkel. A teremben hatalmas a zsongás,
de amikor a vacsora vége felé Simon szólásra emelkedik,
elcsöndesednek, ráfigyelnek, pont úgy, mint régen.
–
El kell mondanom nektek valami fontosat, valamit, ami az itt ülők
mindegyikére hatással lesz. Biztosan sokan emlékeztek, hogy tavaly
télen körbejártam a környék összes várát, ahonnan csak eladó
lányok, megözvegyült szépasszonyok híre kelt. De nem találtam
senki kedvemre valót.
–
Nagyon válogatós vagy! – szól közbe valaki, mire halk
nevetgélés kel.
Simon
rendületlenül folytatja.
–
Föl is adtam a keresést. Azután egy szép tavaszi reggelen
vadászni indultam.
–
Hajtott a véred!
Újra
nevetnek. Simon szemei is mosolyognak.
–
Az erdőben egy nimfára akadtam, egy fehérszemélyre, kinek
szépsége megbűvölt, ma már tudom, rabja vagyok az első
pillanattól.
–
Ez legyen életed legkeményebb rabsága!
Az
emberei közül többen újra fölnevetnek, Simon továbbmondja.
–
Néha ott bukkanunk kincsre, ahol nem is keressük! Ilyen kincs a mi
legjobb lovagunk, Péter.
Mindenki
hangosan éljenez.
–
Mint tudjátok, apám egy faluszélen bukkant rá, ahol
parasztgyerekek fakardokkal játszottak, és apámuramnak föltűnt
szálfatermete, gyorsasága, küzdőszelleme. Legjobb lovagunk ő és
egyik leghűbb emberünk.
Újabb
éljenzés, tapsolás.
–
Az én egyetlen öcsém, tudjátok mind, hol bukkant asszonyára –
fojtott nevetgélés. – Egy zárdában! Nem az a hely, ahol
asszonyt keresni szoktunk! És micsoda nem várt kincsre bukkant!
Szerelmük örökebb, mint bármi ezen a földön!
Újabb
éljenzés, Mariann elpirul, öccse mérges szemeket mereszt Simonra,
de arról most minden nézés lepörög, csak Margitra gondol és
arra, hogyan fogadtassa el a személyét a várnéppel.
–
Hát, így bukkantam én is egy asszonyra, Cupido nyila eltalált,
tehetetlen voltam ellene! Ez az asszony egy özvegyasszony. Kezembe
adta virágját.
–
De szépen mondod! – harsány nevetés.
Simon
is mosolyog, jókedvűen, szélesen.
–
Nem számítottunk arra, ami történt. Tíz év házasságban nem
fogant meg, és most gyermeket vár.
Hatalmas
éljenzés.
–
Esküvőt tartunk, mert úgy érzem magam, ahogyan az öcsém érzi
magát három töretlen éve, boldognak.
Az
éljenzés visszaverődik a falakról, a hangzavar akkora, hogy Simon
meg sem próbálja elfojtani. Leül, testvére felé fordul,
mosolyog.
–
Ne haragudj!
Amaz
elnézően legyint.
–
Azután igaz-e, amit itt előadtál, boldog vagy-e tényleg?
–
Az vagyok! – mosolyog, szeme végigszalad az asztal mellett ülőkön,
és megakad a fián.
A
fiú értetlenkedő arccal ül, apjára mered, hirtelen felugrik, a
lépcsők felé szalad. Simon arcáról lehervad a mosoly. A fiúnak
előbb kellett volna szólnia. Erre nem gondolt. Most utána sem
mehet. Emberek lépnek hozzá, döntéséhez gratulálnak, az asszony
felől kérdeznek, kíváncsiságuk határtalan. De Simon minden
további érdeklődést elhárít azzal, hogy egyből itt az esküvő,
azután mindenki eldöntheti, jól választott-e.
Fáradtságra
hivatkozva, amint teheti, visszavonul, a fia szobájába indul.
Benyit, a szoba sötét. A fia az ágy egyik sarkában
összegömbölyödve fekszik, nem mozdul, ahogyan Simon közelebb
lép, a kezében tartott gyertya fénye megcsillan a könnyáztatta
arcon.
–
Mi a baj?
A
gyerek csak szipog, kézfejével az arcát törölgeti. Simon leteszi
a gyertyát, leül az ágy szélére. Megfogja az egyik nedves,
vonakodó kezet.
–
Emlékszel a kócos nénire? Aki nyáron megtalált...
A
kisfiú arca durcás, nem válaszol. Hallgatnak. A gyereknek lassan
eszébe jut, hogy apja nem tűri a megválaszolatlan kérdéseket,
belekapaszkodik a határozott, kemény tenyérbe. Hangja sírósan
durcás.
–
Az én anyukámat már nem szereted?
–
De, szeretem, mindig is szeretni fogom! Meséltem, csodálatos nő
volt az édesanyád. De meghalt. Nem tud velünk lenni, nem tud
velünk nevetni, játszani, sírni! Néked is hiányzik a nénéd,
aki meghalt, épp a múltkor emlegetted, milyen sokat mesélt,
énekelt neked lefekvés előtt. Akiket elvesztünk, pótolhatatlanok,
sosem kapjuk őket vissza. De megismerhetünk új embereket, másokat.
És ezek az újonnan megismert emberek új érzésekkel
ajándékozhatnak meg bennünket. Megismertem valakit, aki
megérdemli, hogy szeressem, és megérdemli azt is, hogy te
megszeresd.
–
Nem is ismerem.
Simon
mosolyog.
–
Találkoztál már vele... a kócos néni az.
A
fiú arcán határtalan csodálkozás, az apja kezébe kapaszkodva
fölül.
–
De hát mérges voltál rá!
–
Reád is elég sűrűn mérges vagyok, mégis szeretlek.
Nézik
egymást, a gyerek arca lassan földerül.
–
A kócos néni szeret engem.
–
Ebben biztos vagyok! De neve is van ennek a néninek, ha beszélsz
róla a várban, Margit asszonynak nevezd! Nem vagy már kisfiú,
mint a tavasszal! Megnőttél, használd a nevét, fiam!
20.
fejezet
Simon
ma megkéri Margit kezét. Talán hamarabb kellett volna, de hiába
jár annál az asszonynál majd minden héten, eddig csak nem tudta
szóba hozni az esküvőt. Már nem halogatja tovább. Nem tudná
elmondani, miért várt eddig. Két hét is eltelt azóta, mióta az
embereinek szólt.
Margit
a férfire vár, a férfi Margitra, és mindketten kerülik, hogy a
várba menetelt megemlítsék. Margit azt gondolja, Simonnak elég
baja lehet nélküle is. Simon? Simon fél. Józanabb pillanataiban
kineveti magát ezért a félelemért, de azután a szeme elé
tolakszik a keze, nem hisz benne, hogy Margit igent mondhat a
kérdéseire.
Nézi
az asszonyok szemét a várban. Mariann kivételével mindenki kerüli
még a tekintetét is. Pedig korábban sokszor kapott kihívó
pillantásokat. Mostanság egyet sem. Nem érti Margitot. Nem csupán
elviseli az ölelését, de odavan érte. Hihetetlen, ahogyan a
csonka kezével bánik. Cirógatja, csókolgatja pont úgy, mint
bármely más részét, teste bármely darabját. De nem jobban, nem
máshogy, ezt a férfi talán nem is tudná elviselni. De ez az
egyenlő kényeztetés, mintha a bal karja is csak olyan lenne, mint
a másik, ez jól esik neki.
Legutoljára
is, egy gyöngéden-kimerítően szép este után Margit az ágyon
ül, ujjai Simon hajszálai között bujkálnak, fejbőrén, arcán
masszíroznak. Egy teljes, egy tökéletes élmény egy tökéletes
együttlét után. És akkor ez az asszony, ez az ízig-vérig nő
megmozdul, nedves forróságát Simon alkarjához nyomja, nyög
valamit a kőkemény izmokról. Simon nem érti, de mindegy is, mert
Margit a karján mozog. Az hogy mindezt a beteg karján teszi, még
izgatóbb, még gyönyörtelibb. Simon tágra nyílt szemmel nézi az
asszony megváltozó arcát, mozduló melleit, kerek hasát.
Megfeszíti az izmokat, karját még szorosabban a nő öléhez
nyomja. Bőr a bőrön, erő áramlik, erő, mely fölrepít, mélybe
ránt.
Simon
maga elé mosolyog, ahogyan a karjához feszülő Margitra gondol. El
kell hogy vegye! És előtte, hogy ez mielőbb megtörténhessen, meg
kell, hogy kérje! Kell az asszonynak és neki is kell az asszony, ez
az asszony.
Így
elmegy hozzá, vasárnap van. Alkalmas nap a kérésre. Nem vár
estig. A házához megy a mise alatt. Megvárja, megkéri. Jó lesz
így.
Egy
órával később már ott is van. A kinti hideg után jól esik a nő
házának melege. A tüzet föléleszti. Margit is örülni fog a
melegnek, ha hazaér. Azután bemegy a sötét szobába, az ágyhoz
lép. Mosolyog. Itt érzi leginkább az asszony illatát. Az ágyra
ül, vár. Nagyon tud várni. De most... most türelmetlen.
Telik
az idő. Azután meghallja a templomból visszatérő népek hangját.
Ropog a hó, beszédfoszlányok szűrődnek a szobába. Gyerekhangok
hallatszanak, nagy a visibálás, hógolyók puffannak a házfalhoz.
Lassan elcsöndesedik minden újra, és Margit még mindig nincs
sehol.
Majd
egy óra is eltelik, mire Simon hangokat hall, ropog a hó, nyikorog
a kertkapu, de Margit nincs egyedül, egy férfi kíséri, már a
konyhában vannak. Simonnak minden vér kifut az arcából, mikor
Margit izgatott hangját, szavait meghallja.
–
Nem mehetsz még el, itt kell maradnod éjszakára! Szeretném, ha
elmesélnél mindent, mindent, ami veled történt... Azt hittem,
halott vagy, hogy sosem látlak többé...
Simon
a behajtott ajtólap mögött áll. A zsanérok közötti résen át
látja a konyhában sürgő-forgó, kipirult arcú Margitot, ahogyan
rak a leégett tűzre, ételt tesz az asztalra, és látja, jól
látja a fiatal, nagyon fiatal, életerős férfit az asztalnál
ülve, úgy ül ott, mintha mindig is ott ült volna, mintha ott
lenne a helye. Mosolyogva nézi Margitot. Minden vonására szeretet
van írva.
–
Vedd le a köpenyed, helyezd magad kényelembe!
A
fiatal férfi föláll, magas és karcsú. Kicsatolja a meleg téli
köpeny díszes csatját. A köpeny alatti ruha is díszes,
díszesebb, mint Simon akármelyik ruhája, ékkövek szikráznak a
tűz fényében. Simon szédül. Nemesembert lát, vagyonosabbat,
nagyobb urat magánál. Margit a férfihoz lép, végigsimít a
karján.
–
Egyél!
A
férfi nekifog, eszik. Margit meg nézi, szemében könnycseppek
gyűlnek, Simon látja őket, csillognak a fényben, jobban, mint a
drágakövek.
–
Nem tudom elhinni, hogy itt vagy!
Az
asszony megfogja a férfi asztalon nyugvó balját, megszorítja,
nézik egymást boldogan.
Simon
az ajtó mögött alig áll a lábán, úgy érzi magát, mint a
sebesülése után, mikor észhez tért. A feje szédeleg, a szája
széle reszket. Fél évvel ezelőtt, még föltépte volna az ajtót,
kihívta volna a férfit, megküzdött volna ezért a nőért, de
most, most csak menni akar. Kutyaugatás téríti magához.
Mint
csapdába esett állat, olyan tekintettel néz körül a kicsiny
szobában. Az ablakon áll meg a szeme. A nyáron nem fért volna ki
rajta, de sokat vékonyodott az utóbbi másfél hónapban. Az ajtó
takarásában kinyitja az ablaktáblákat, kint nagy szürkeség van,
az égen a felhők súlyosak, hóval terhesek. Simon már nem érti a
konyhából beszűrődő hangokat, vastag köpenyét az udvarra
dobja, majd maga is keresztülbújik a nyíláson. Fejjel előre
kibukfencezik a hóra. Föláll, visszanyomja a falapokat, nem
akarja, hogy rájöjjenek, itt járt.
Szédelegve
az istálló felé tart, kivezeti a lovát, a szállingózó
hóesésben hazaindul. Nem érzi a hideget, nem látja az utat, nem
hallja a mögötte veszettül ugató kutyákat. A kapuőrökön kívül
a várban nem találkozik senkivel, a szakadó hóban az udvaron
sehol egy lábnyom. Simon most örül, hogy úgy jut el a szobájáig,
hogy nem kell megszólalnia. Nyitná az ajtót, de akkor a háta
mögül, a fia szobájából Mariann lép ki.
–
Hallottam, hogy megjöttél, a fiad nagyon beteg, egyfolytában téged
hív.
A
férfiben új aggodalom ébred, mely háttérbe szorítja a korábbi
gondokat.
A
gyerek tényleg beteg, az ágyban fekszik, a takaró alatt reszket,
az anyag fölötte meg-megremeg. Valamit mond, de a szeme csukva,
Simon nem érti a szavakat. Tanácstalanul néz Mariannra. Mariann
összevont szemöldökkel nézi a fiút, azután Simon szemét
keresi.
–
Mikor hazaértünk a templomból, és följöttünk, már
hőemelkedése volt, ágyba fektettem, de ez a hidegrázás... magas
láza lesz nemsokára! Hozok hideg vizet, kendőket, be kell
borogatnunk!
Simon
kettesben marad a fiával. Megfogja a takaró alatt az egyik csuklót,
nem bírja sokáig tartani, a gyerek pulzusa száguld az ujjai alatt.
Simon torkára jeges rémület kúszik. A következő két napban nem
mozdul a fiú ágya mellől, fogja a vékonyodó csuklókat, egyre
jobban fél, imákat mormol.
A
gyerek mindent kihány, nem marad meg benne semmi. Simon kanalanként
próbál gyógyteát diktálni a fiába, öröme határtalan, amikor
a második nap végén végre megmarad a gyerek gyomrában a
bekönyörgött langyos tea.
Estére
enyhül az iszonyú forróság is, a kisfiú még mindig melegebb a
szokásosnál, és olyan erőtlen, mint egy gyönge tavaszi fűszál,
de végre túl vannak a nehezén. Simon öccse nyit be az ajtón,
hangja suttogó.
–
Mariann elaludt, elfárasztotta a tegnapi éjszaka. Itt maradok, ha
akarod! Hallom, jobban van a fiad. Feküdj le, szólok, ha baj van!
Simon
föláll. Szeme alatt karikák.
–
Köszönöm.
–
Nincs mit. Menj csak! – a gyerekre néz. – Nyugodt éjszakája
lesz, biztos vagyok benne.
Simon
a szobájába indul. Az utóbbi két napban csak perceket töltött
itt. A kandallóban fahasábok lángolnak, az asztalon a vacsorája
egy tálcán, minden azt mutatja, a vár élete nem állt meg az
utóbbi két napban sem.
Simon
az ágyához lép, leül, hátradől, kinyújtózik, előző éjjel
alig aludt, azt is csak ülve. Hullafáradt, jól esik a hátának a
matrac keménysége. Pillanatok alatt elalszik. Órákkal később
ébred, az ajtón halkan kopog valaki. Föláll, szédelegve, kezdődő
rémülettel nyit ajtót, de a folyosón csak az apját találja.
–
Ne aggódj, most néztem be a fiadhoz, alszik, mint a bunda, egy-két
nap, és kutya baja sem lesz!
Belép
a még mindig szótlanul, mosolytalanul álló Simon mellett a
szobába.
–
Ne haragudj, ha fölébresztettelek, de csak tíz fele járhat, nem
jön álom a szememre, gondoltam, rábeszéllek egy kupa borra. Hideg
téli estén nincs is annál jobb, mint elüldögélni egy kandalló
mellett egy jó társaságban.
Simon
beleegyezően bólint. Egyre éberebbnek érzi magát. Aludt vagy
három órát, újra tud gondolkodni. Az utóbbi két napban a fia
iránt érzett aggodalom kiölt belőle minden értelmes gondolatot.
Most tud Margitra gondolni, próbálja értelmezni, amit látott és
hallott, összeegyeztetni azzal, amit az asszonyról tud, vagy tudni
vél, de nem jut sehová.
Szótlanul
ülnek a tűz mellett, Simon fogja, szorítja a kupát, amit az apja
a kezébe nyomott. A két nappal ezelőtt látott fiatal férfi képe,
a gyerek iránti aggodalom, a fáradtság méreggé alakul. Méreggé
az asszony iránt, aki eltitkolt valamit, Simon nem bírja
végiggondolni, mit is.
Az
idősebb férfi látja fia arcán a belső feszültséget, úgy véli,
érti is, a kisfiú miatt lehet. Nem volt még a gyerek ilyen közel
a halálhoz soha. Ha tovább hány, elveszítik. El akarja a fia
figyelmét terelni a gyerekről, hát rákérdez az asszonyra.
–
Jól sikerült a leánykérés? Vagy olyan jól sikerült, hogy
egyetlen részletet sem tudtatok megbeszélni? Akadt jobb dolgotok?
Simon
rekedt hangja sokára töri meg a csöndet.
–
Nem lesz esküvő!
Apja
elkerekedő szemmel nézi a fiút.
–
Nem lesz???
Simon
föláll, a tűzhöz lép, háttal áll apjának, úgy mondja erős
hangon, határozottan, újra.
–
Nem.
–
Miért?
–
Nem akarok róla beszélni!
Simon hangja ridegebb, mint a kinti éjszaka. Azt enyhíti a
lehullott hó fehérsége, de ezt semmi.
Jajjjnekem! Remélem, minden rendbe jön! 😖
VálaszTörlésKöszönjük! Nagyon várom a jövő hetet! 😘
Nem szeretem, ha egy regény rossz véget ér. :-) Találkozunk a jövő héten! :-)
VálaszTörlés