(folytatás)
Nem
nevet senki, csak Mariann mer megmozdulni. Simonhoz lép.
–
Ne tedd ezt magaddal! Neked kellett legrégebben, leginkább tudnod,
hogy Margit nem csak egy a parasztasszonyok közül.
Simon
áll, tekintetét az oltárra mereszti, talán nem is hall.
Pillanatok múlnak, senki nem mozdul. Simon arcvonásai
megkeményednek, kihúzza magát.
–
Soha többé nem akarom ennek a nőnek a nevét hallani! Becsapott,
mikor eltitkolta előlem származását! Akárkinek a leánya, nem
méltó rá, hogy váram első asszonya legyen!
Hátat
fordít, kemény léptekkel elhagyja a templomot, a lovához megy,
hazaindul, nem vár senkire.
A
többiek összenéznek. Simon öccse szólal meg először, szavait
apjához intézi.
–
Tényleg tudtad, és nem mondtad el neki?
Az
idős lovag fáradtan bólint.
–
Tudtam, igen, de mikor mondtam volna el!? A sebesülése után!? Mi
értelme lett volna? Végképp nem bírtam volna rávenni, hogy
meglátogassa, maga mellé vegye Margitot! Meg azután az asszony, ő
sem akarta! Azt mondta, parasztasszony özvegyeként nem hozhat bajt
senkire! Ez igaz is volt, míg a király kegyelmet nem osztott! Annak
a híre meg későn jött, veletek együtt! Pont te mesélted! Azt
tettem, amit a fiam, a családom számára előnyösebbnek gondoltam!
Hallgattam!
Mariann
szólal meg.
–
Én megértelek...
A
várnép egy része bólogat. Simon öccse hajthatatlan.
–
A bátyám a birtok ura! Te tetted azzá! Nem lett volna szabad
eltitkolnod előle egy ilyen hírt!
Hallgatnak.
Mariann halkan szól.
–
Mennünk kellene!
Mozgás
támad, az emberek az ajtó felé tartanak. Mariann a férjéhez
fordul, kezét a karjára teszi, visszatartja.
–
Beszélned kell a bátyáddal! Úgy szereti őt ez az asszony, mint
én téged! Magánál, bárkinél jobban!
A
fiatal férfi ellágyuló szemmel nézi asszonyát.
–
Beszélek vele mindenképpen. A bátyám úgy szereti azt az
asszonyt, ahogyan én téged! Magánál, bárkinél jobban! Talán, a
fiát kivéve!
Mariann
fölnevet, szeme a férfiéban.
–
Jó, nagyon jó, uracskám, hogy azt a fiút megemlíted! Még ebben
az évben fiad, vagy leányod lesz néked is, ha Isten is úgy
akarja!
A
férfi szélesen mosolyog.
–
Hónapja tudom, találgatom, mikor mondod el.
–
Tudod!?
–
Tudom, bizony, nem máshonnan, csak onnan, ahonnan te is, kedvesem!
Mariann
enyhén elpirul, a férfi fölnevet, hangjából vágy süt, mikor
megszólal.
–
Minden hónapban akad néhány nap, amikor böjtölnöm kell, nem
engedsz a kapudhoz, és legutoljára megvan négy hete, hogy
elmaradtak a böjti napok, kedvesem!
–
Számon tartod?
–
Mikor nem tartottam számon valamit, ami néked fontos, életem
napja?
Nézik
egymást hosszan szótlanul, a kettejükre szűkült világ boldog és
örömteli, nincs árnyék, csak fény. A férfi töri meg a csöndet.
–
Elmondjuk a többieknek este?
Mariann
szemöldöke összeszalad, a külvilág újra betolakszik.
–
Várjunk még! A bátyádnak aligha hiányzik most egy ilyen hír.
Meg azután... várjunk, amíg biztosabb nem lesz!
–
Talán, félsz?
Mariann
hevesen tiltakozik.
–
Nem! Nem! Bizonyos vagyok benne, hogy nem lesz ezzel a babával
semmi! Érzem! De van időnk. Előbb nyugodjon meg a bátyád! Majd
utána szólunk.
–
Azért este megünnepeljük!
–
Nem szabad előre inni a medve bőrére!
–
Nem inni akarok, kedvesem. Egészen másféle ünneplésre gondoltam.
–
Másfélére?
Mariann
szemében apró szikrák fénylenek. Szeme visszatükrözi a
templomban égő gyertyák fényét.
–
Másfélére, igen. Hosszú, nagyon hosszú téli estékhez illőre.
–
Illő? Nagyon is illetlen gondolataid lehetnek, édes uracskám.
–
Ellenkezőleg. Nagyon is illőek. Pont az alkalomhoz illőek. Majd
meglátod – súgja és belecsókol a kezében tartott nyitott
tenyérbe. – Menjünk, mielőtt éhen veszek.
Mariann
fölnevet, szép napjuk lesz végül.
22.fejezet
Simon
a következő hetekben mindent megpróbál, hogy Margitot felejtse.
Reggel korán kel, megszállottként gyakorlatozik a többi lovaggal,
a fiát tanítgatja, vadászni jár, minden estét a várnéppel
tölt. Kártyázik, kockázik. A fia az ölében ül, büszkén
tartja a lapokat, két kézzel markolja, Simon néha alig tudja
kirángatni őket. A lovag harsányan nevet és nyer, nyer állandóan.
Az est végén hangosan, lelkesen énekel, hangja kellemes, egy-egy
asszony a várban újra úgy látja, uruk talpig férfi, ha nincs is
kézfeje, mégiscsak ő az első ember a várban... Mindez a szemükön
is látszik, és egyikük-másikuk tesz is célzást szénapadlásra,
meleg ágyra. Simon hiúságát legyezgetik a tekintetek, a szavak,
de nem csábul el mégsem. Nem érdeklik most a fehérszemélyek. A
várban lévőket mindig is kerülte, de most nem gondol a többivel
sem. A birtokra, a fiára, az embereire fordítja minden figyelmét.
És sikerrel jár. Lassan ott tart, ahol a sebesülése előtt
tartott. Tűzbe mennének érte, tisztelik, becsülik. A vadászatban
is hihetetlen szerencséje van. Határtalan türelemmel tud várni,
ha vadászni indul. Ez nem változott. Szereti a téli erdőt, a
hideget, a ropogó havat, az állatok nyomát a szűz fehérségben....
Vár. És mindig jön valami, amire érdemes volt várni.
Az
asszonyra sokat gondol, de sohasem beszél róla. Nem hagyja, hogy az
apja, az öccse, a papjuk, a fia, bárki szóba hozza!
Milyen
nő az, akinek ilyen titkai vannak, titkait így őrzi, szeretőjét
félrevezeti, háta mögött kineveti? Mert Simon így érzi, így
tud rágondolni. Milyen mulatságos is a férfi, aki egy nemes
hölgyet parasztasszonynak gondol, lépten-nyomon kihasznál?
Margit
majd elmegy, elmegy oda, ahová tartozik. Ez biztos. Előbb-utóbb
rájön ez a nő, hogy nemes hölgyként, egy újra befolyásos, nagy
hatalmú család tagjaként válogathat a kérőkben. Majd a
családjával kitalálnak egy szép történetet, hogy miként és
hogyan élte túl a poklot, mesélik lépten-nyomon, még érdekes is
lesz. A parasztférjet persze felejtik. Majd mesélnek helyette egy
szegényebb sorban élő nemest, egy felejthető nevűt. Egy
özvegyasszony, főleg, ha gazdag, vonzó lesz nem egy férfi
szemében. Simon ezt gondolja, ezt hiszi. Hamar felejti őt Margit!
Egy csupán néhány faluval bíró, félkezű lovag könnyen
felejthető annak, aki újra elfoglalja az őt megillető helyet, és
onnan néz le a világra.
Margit
így elmegy, csak ki kell várni. És várni Simon nagyon tud. A
gyerekkel mi lesz? Nem teszi föl magának a kérdést, ha mégis,
gyorsan másra gondol. Ha a gyerek a várban köt ki, gondoskodik
róla, ha Margit elviszi magával, úgy is jó. Egyszer egy félrészeg
éjszakán fölmerül a lovagban, hogy Margit a gyereket miután
megszüli, elemészti. De még részegen is marad benne annyi
józanság, hogy biztosan tudja, erre nem kerülhet sor. Jó az az
asszony. Jó, bizony! Csak nem neki.
Eltelik
egy hónap. Az asszonyt már hetek óta nem próbálja meg senki
szóba hozni. Még a fia sem. És eltelik úgy két vasárnap, hogy
Margit nincs a templomban sem. Egyszer volt, még régen, már három
hete, nem nézett senkire, nem vetett egy pillantást sem a vár
népe, Simon családja felé, a papra. A falusiakon kívül nem
beszélt senkivel. Azóta semmi. Pedig a faluban van. Simon egy téli
hajnalon a háza felé került. Látta füstölni a kéményt, sőt
a domboldalról, ahol állt, belátott az asszony udvarára, látta,
ahogyan elsöpri a havat az istállójához vezető úton. Margit még
mindig itt van, még mindig nem ment el. Mire vár?
A
hét közepén Simon friss vaddisznónyomokat talál, arra a
környékre vezetnek, amit az utóbbi hónapban messze elkerült. A
tisztás, a patak az erdőszélen, a helyek, melyek az asszonyra
emlékeztetnek.
Simon
a patak erdő felőli oldalán áll, ott, ahol akkor állt, mikor
Margitot a vízparton először meglátta. Most lehetetlen lenne
észrevétlen maradnia, a bokrok, a fák kopaszak, az erdő fái
között átsüt a téli nap, de nincs is ki elől bujkálni. A
patakpart kietlen. Simon a siető vizet nézi, azután az erdőt. A
fák között egészen a tisztásig ellát, látni véli a megdőlt
vén tölgyet is, ahol Margitot először szerette.
A
férfi áll, arcán nem látszik semmi, máskor beszédes, mélyfekete
szemeiből most nem lehetne kiolvasni, mire gondol. Azután a sötét
szemöldök összeszalad. Az erdőn keresztülzúgó szél
meglibegtet valamit, valamit, pont az öreg tölgyfánál. A férfi
nem tudja, mit látott. Az a valami csupán néhány arasznyi lehet,
és piros, ez a szín pedig nem illik a téli erdőhöz. Talán
megcsalta a szeme, mert most hiába mereszti, nem látja, amit újra
látni szeretne. Nem tud megnyugodni. Elindul.
Ahogyan
a mosóhellyel egy vonalba ér, lábnyomokat talál a roskadó hóban.
A nyom több napos, az utóbbi hét enyhe időt hozott, a napsütötte
domboldalon a szűz hóban csak a talpak nyomán megolvadó hó
foltjai sötétlenek és vezetnek egyenesen a tölgyfához. Talán
Margit jött el idáig. A lépéstávolság kicsi, a nyomok mélyek.
Simon
közeledik a fához, látja is már azt, amiért idáig eljött. A
legalsó, mellmagasságban lévő vastag ágra valaki piros szalagot
kötött. A lelógó szalag köré hajtincseket fontak, Simon látja
a saját sötét, fekete hajszálait az asszony bronzbarna tincsei
körül, a piros szalag körül kígyózni. Üzenet a fonat, vagy
bűbáj? A férfi hallott már nem egy praktikáról, amivel a nők
megpróbálják az embereket megfogni vagy megtartani.
A
piros szalag köré font hajszálak könnyen jelenthetik azt, hogy
az, aki a fonást készítette, szeretné, ha együtt maradnának.
Szerelmi kötés, amit Simon lát.
A
szokatlan csak az, hogy a férfi nem gondolja, hogy Margit ilyen
praktikákhoz folyamodna, de alig ismeri. Sokáig úgy vélte, tud
róla minden fontosat, valójában semmit...
Ha
ez nem bűbáj, akkor üzenet, amit csak akkor kap meg Simon, ha erre
jár. Ha erre jár, mert valamit keres. De Simon nem keresett itt
semmit, véletlen, hogy erre járt. Véletlen!? Nincsenek
véletlenek... Megtudta, mert meg kellett, hogy tudja, Margit még
mindig őt akarja... Mit kezdjen ezzel a tudással?
Este
az idős lovag észreveszi fia megváltozott hangulatát. Hiányzik
az eltúlzott jókedv, a túljátszott vidámság, a harsány
nevetés. Simon elgondolkodó, és amikor apja szokás szerint
rányitja az ajtót, nem erőlteti a beszélgetést, pedig az utóbbi
hetekben ilyenkor mindig ömlött belőle a szó. Most csak ül, nézi
a táncoló lángokat.
Amikor
Simon végül megtöri a csöndet, apja a meglepetéstől szóhoz sem
tud jutni.
–
Némelyik láng színe Margit hajára emlékeztet.
Az
öreg lovag hangjában visszafojtott méreg.
–
Egy hónapja, több, mint egy hónapja a nevét sem ejthettük ki
előtted! Mi lelt most?
Simon
föláll, az egyik széken ott a bőrzeke, amelyben vadászni
szokott, a zsebéből előhúz valamit, valami pirosat, az idős
férfi nem bírja kinézni, mi is az. Simon furcsa félmosollyal apja
kezébe nyomja, amit a tölgyfánál talált.
–
Mi a fene ez?
–
Az erdőben találtam, ott ahol Margit először az enyém lett.
Az
idősebbik férfi óvatos tekintetet vet a fiatalabbra.
–
Hm. Rontásnak bizonyosan nem rontás.
–
Azt magam is látom! Valamiféle bűbáj lehet, gondolom.
–
Egyikünk sem túl nagy tudója ezeknek a dolgoknak. Magam sosem
próbálkoztam semmivel. Amennyire ismerlek, te sem.
–
Nem, tényleg nem...
–
Elég nyilvánvaló, mi lehet a szalag értelme, mi lehet a szándéka
annak, aki odatette.
Hallgatnak,
sokáig.
–
A hajadhoz Margit hogyan jutott?
–
Magam adtam neki egy tincset, mikor az ősszel hazajöttünk, mielőtt
újra visszamentünk... kérte... adtam...
Apjára
néz.
–
Korábban valahányszor ilyesmit hallottam, csak nevettem. Most
meg... olyan helyénvaló volt!
Hallgatnak
megint.
–
Szereted azt az asszonyt, de mióta megismerted, állandóan ellene
hadakozol... Mindenen megbántódsz... hosszan kerülöd.
A
fiatalabb férfi fölnéz, apja szemét keresi.
–
És mindig visszamegyek hozzá.
–
Nem tudod tán eldönteni, igazán kell-e?
Simon
rábólint.
–
Nem akartam újra lekötni magam többé soha.
–
Nem minden asszony hal meg olyan fiatalon, mint első feleséged...
De ha mégis, az időt, amit velük töltöttünk, már nem veheti el
tőlünk senki. Te pedig... magad rövidíted az időt, amit
Margittal tölthetsz...
Mindketten
a lángoló fahasábokat nézik, csak a pattogó tűz töri meg néha
a hosszúra nyúlt csöndet.
–
Talán túl sokáig vártam... talán, késő visszamennem...
–
A választ ott tartod a kezedben!
Simon
lenéz a még mindig markában szorongatott fonatra, hüvelykujjával
végigsimít a hajszálakon, szeme fénylik, mosolyog.
–
Igaz!
–
Ha végre megkéred, jól teszed! De ha hozzád megy, fel kell
hagynod a bújócskával! Nem ismerek embert, akinek türelme ne
lenne véges, és te már a határán járhatsz annak, amit egy
asszony könnyedén elvisel! Olyan bizonytalan várni rád, mint
koldusnak a vacsorájára!
Na, végre, csak megjön az esze. 😉
VálaszTörlésKöszönjük! 😘
:-) Szívesen! Írni jó. :-)
VálaszTörlés