2016. július 21., csütörtök

Árnyékban 23. rész


(folytatás)

Nem nevet senki, csak Mariann mer megmozdulni. Simonhoz lép.
– Ne tedd ezt magaddal! Neked kellett legrégebben, leginkább tudnod, hogy Margit nem csak egy a parasztasszonyok közül.
Simon áll, tekintetét az oltárra mereszti, talán nem is hall. Pillanatok múlnak, senki nem mozdul. Simon arcvonásai megkeményednek, kihúzza magát.
– Soha többé nem akarom ennek a nőnek a nevét hallani! Becsapott, mikor eltitkolta előlem származását! Akárkinek a leánya, nem méltó rá, hogy váram első asszonya legyen!
Hátat fordít, kemény léptekkel elhagyja a templomot, a lovához megy, hazaindul, nem vár senkire.
A többiek összenéznek. Simon öccse szólal meg először, szavait apjához intézi.
– Tényleg tudtad, és nem mondtad el neki?
Az idős lovag fáradtan bólint.
– Tudtam, igen, de mikor mondtam volna el!? A sebesülése után!? Mi értelme lett volna? Végképp nem bírtam volna rávenni, hogy meglátogassa, maga mellé vegye Margitot! Meg azután az asszony, ő sem akarta! Azt mondta, parasztasszony özvegyeként nem hozhat bajt senkire! Ez igaz is volt, míg a király kegyelmet nem osztott! Annak a híre meg későn jött, veletek együtt! Pont te mesélted! Azt tettem, amit a fiam, a családom számára előnyösebbnek gondoltam! Hallgattam!
Mariann szólal meg.
– Én megértelek...
A várnép egy része bólogat. Simon öccse hajthatatlan.
– A bátyám a birtok ura! Te tetted azzá! Nem lett volna szabad eltitkolnod előle egy ilyen hírt!
Hallgatnak. Mariann halkan szól.
– Mennünk kellene!
Mozgás támad, az emberek az ajtó felé tartanak. Mariann a férjéhez fordul, kezét a karjára teszi, visszatartja.
– Beszélned kell a bátyáddal! Úgy szereti őt ez az asszony, mint én téged! Magánál, bárkinél jobban!
A fiatal férfi ellágyuló szemmel nézi asszonyát.
– Beszélek vele mindenképpen. A bátyám úgy szereti azt az asszonyt, ahogyan én téged! Magánál, bárkinél jobban! Talán, a fiát kivéve!
Mariann fölnevet, szeme a férfiéban.
– Jó, nagyon jó, uracskám, hogy azt a fiút megemlíted! Még ebben az évben fiad, vagy leányod lesz néked is, ha Isten is úgy akarja!
A férfi szélesen mosolyog.
– Hónapja tudom, találgatom, mikor mondod el.
– Tudod!?
– Tudom, bizony, nem máshonnan, csak onnan, ahonnan te is, kedvesem!
Mariann enyhén elpirul, a férfi fölnevet, hangjából vágy süt, mikor megszólal.
– Minden hónapban akad néhány nap, amikor böjtölnöm kell, nem engedsz a kapudhoz, és legutoljára megvan négy hete, hogy elmaradtak a böjti napok, kedvesem!
– Számon tartod?
– Mikor nem tartottam számon valamit, ami néked fontos, életem napja?
Nézik egymást hosszan szótlanul, a kettejükre szűkült világ boldog és örömteli, nincs árnyék, csak fény. A férfi töri meg a csöndet.
– Elmondjuk a többieknek este?
Mariann szemöldöke összeszalad, a külvilág újra betolakszik.
– Várjunk még! A bátyádnak aligha hiányzik most egy ilyen hír. Meg azután... várjunk, amíg biztosabb nem lesz!
– Talán, félsz?
Mariann hevesen tiltakozik.
– Nem! Nem! Bizonyos vagyok benne, hogy nem lesz ezzel a babával semmi! Érzem! De van időnk. Előbb nyugodjon meg a bátyád! Majd utána szólunk.
– Azért este megünnepeljük!
– Nem szabad előre inni a medve bőrére!
– Nem inni akarok, kedvesem. Egészen másféle ünneplésre gondoltam.
– Másfélére?
Mariann szemében apró szikrák fénylenek. Szeme visszatükrözi a templomban égő gyertyák fényét.
– Másfélére, igen. Hosszú, nagyon hosszú téli estékhez illőre.
– Illő? Nagyon is illetlen gondolataid lehetnek, édes uracskám.
– Ellenkezőleg. Nagyon is illőek. Pont az alkalomhoz illőek. Majd meglátod – súgja és belecsókol a kezében tartott nyitott tenyérbe. – Menjünk, mielőtt éhen veszek.
Mariann fölnevet, szép napjuk lesz végül.

22.fejezet

Simon a következő hetekben mindent megpróbál, hogy Margitot felejtse. Reggel korán kel, megszállottként gyakorlatozik a többi lovaggal, a fiát tanítgatja, vadászni jár, minden estét a várnéppel tölt. Kártyázik, kockázik. A fia az ölében ül, büszkén tartja a lapokat, két kézzel markolja, Simon néha alig tudja kirángatni őket. A lovag harsányan nevet és nyer, nyer állandóan. Az est végén hangosan, lelkesen énekel, hangja kellemes, egy-egy asszony a várban újra úgy látja, uruk talpig férfi, ha nincs is kézfeje, mégiscsak ő az első ember a várban... Mindez a szemükön is látszik, és egyikük-másikuk tesz is célzást szénapadlásra, meleg ágyra. Simon hiúságát legyezgetik a tekintetek, a szavak, de nem csábul el mégsem. Nem érdeklik most a fehérszemélyek. A várban lévőket mindig is kerülte, de most nem gondol a többivel sem. A birtokra, a fiára, az embereire fordítja minden figyelmét. És sikerrel jár. Lassan ott tart, ahol a sebesülése előtt tartott. Tűzbe mennének érte, tisztelik, becsülik. A vadászatban is hihetetlen szerencséje van. Határtalan türelemmel tud várni, ha vadászni indul. Ez nem változott. Szereti a téli erdőt, a hideget, a ropogó havat, az állatok nyomát a szűz fehérségben.... Vár. És mindig jön valami, amire érdemes volt várni.
Az asszonyra sokat gondol, de sohasem beszél róla. Nem hagyja, hogy az apja, az öccse, a papjuk, a fia, bárki szóba hozza!
Milyen nő az, akinek ilyen titkai vannak, titkait így őrzi, szeretőjét félrevezeti, háta mögött kineveti? Mert Simon így érzi, így tud rágondolni. Milyen mulatságos is a férfi, aki egy nemes hölgyet parasztasszonynak gondol, lépten-nyomon kihasznál?
Margit majd elmegy, elmegy oda, ahová tartozik. Ez biztos. Előbb-utóbb rájön ez a nő, hogy nemes hölgyként, egy újra befolyásos, nagy hatalmú család tagjaként válogathat a kérőkben. Majd a családjával kitalálnak egy szép történetet, hogy miként és hogyan élte túl a poklot, mesélik lépten-nyomon, még érdekes is lesz. A parasztférjet persze felejtik. Majd mesélnek helyette egy szegényebb sorban élő nemest, egy felejthető nevűt. Egy özvegyasszony, főleg, ha gazdag, vonzó lesz nem egy férfi szemében. Simon ezt gondolja, ezt hiszi. Hamar felejti őt Margit! Egy csupán néhány faluval bíró, félkezű lovag könnyen felejthető annak, aki újra elfoglalja az őt megillető helyet, és onnan néz le a világra.
Margit így elmegy, csak ki kell várni. És várni Simon nagyon tud. A gyerekkel mi lesz? Nem teszi föl magának a kérdést, ha mégis, gyorsan másra gondol. Ha a gyerek a várban köt ki, gondoskodik róla, ha Margit elviszi magával, úgy is jó. Egyszer egy félrészeg éjszakán fölmerül a lovagban, hogy Margit a gyereket miután megszüli, elemészti. De még részegen is marad benne annyi józanság, hogy biztosan tudja, erre nem kerülhet sor. Jó az az asszony. Jó, bizony! Csak nem neki.
Eltelik egy hónap. Az asszonyt már hetek óta nem próbálja meg senki szóba hozni. Még a fia sem. És eltelik úgy két vasárnap, hogy Margit nincs a templomban sem. Egyszer volt, még régen, már három hete, nem nézett senkire, nem vetett egy pillantást sem a vár népe, Simon családja felé, a papra. A falusiakon kívül nem beszélt senkivel. Azóta semmi. Pedig a faluban van. Simon egy téli hajnalon a háza felé került. Látta füstölni a kéményt, sőt a domboldalról, ahol állt, belátott az asszony udvarára, látta, ahogyan elsöpri a havat az istállójához vezető úton. Margit még mindig itt van, még mindig nem ment el. Mire vár?
A hét közepén Simon friss vaddisznónyomokat talál, arra a környékre vezetnek, amit az utóbbi hónapban messze elkerült. A tisztás, a patak az erdőszélen, a helyek, melyek az asszonyra emlékeztetnek.
Simon a patak erdő felőli oldalán áll, ott, ahol akkor állt, mikor Margitot a vízparton először meglátta. Most lehetetlen lenne észrevétlen maradnia, a bokrok, a fák kopaszak, az erdő fái között átsüt a téli nap, de nincs is ki elől bujkálni. A patakpart kietlen. Simon a siető vizet nézi, azután az erdőt. A fák között egészen a tisztásig ellát, látni véli a megdőlt vén tölgyet is, ahol Margitot először szerette.
A férfi áll, arcán nem látszik semmi, máskor beszédes, mélyfekete szemeiből most nem lehetne kiolvasni, mire gondol. Azután a sötét szemöldök összeszalad. Az erdőn keresztülzúgó szél meglibegtet valamit, valamit, pont az öreg tölgyfánál. A férfi nem tudja, mit látott. Az a valami csupán néhány arasznyi lehet, és piros, ez a szín pedig nem illik a téli erdőhöz. Talán megcsalta a szeme, mert most hiába mereszti, nem látja, amit újra látni szeretne. Nem tud megnyugodni. Elindul.
Ahogyan a mosóhellyel egy vonalba ér, lábnyomokat talál a roskadó hóban. A nyom több napos, az utóbbi hét enyhe időt hozott, a napsütötte domboldalon a szűz hóban csak a talpak nyomán megolvadó hó foltjai sötétlenek és vezetnek egyenesen a tölgyfához. Talán Margit jött el idáig. A lépéstávolság kicsi, a nyomok mélyek.
Simon közeledik a fához, látja is már azt, amiért idáig eljött. A legalsó, mellmagasságban lévő vastag ágra valaki piros szalagot kötött. A lelógó szalag köré hajtincseket fontak, Simon látja a saját sötét, fekete hajszálait az asszony bronzbarna tincsei körül, a piros szalag körül kígyózni. Üzenet a fonat, vagy bűbáj? A férfi hallott már nem egy praktikáról, amivel a nők megpróbálják az embereket megfogni vagy megtartani.
A piros szalag köré font hajszálak könnyen jelenthetik azt, hogy az, aki a fonást készítette, szeretné, ha együtt maradnának. Szerelmi kötés, amit Simon lát.
A szokatlan csak az, hogy a férfi nem gondolja, hogy Margit ilyen praktikákhoz folyamodna, de alig ismeri. Sokáig úgy vélte, tud róla minden fontosat, valójában semmit...
Ha ez nem bűbáj, akkor üzenet, amit csak akkor kap meg Simon, ha erre jár. Ha erre jár, mert valamit keres. De Simon nem keresett itt semmit, véletlen, hogy erre járt. Véletlen!? Nincsenek véletlenek... Megtudta, mert meg kellett, hogy tudja, Margit még mindig őt akarja... Mit kezdjen ezzel a tudással?
Este az idős lovag észreveszi fia megváltozott hangulatát. Hiányzik az eltúlzott jókedv, a túljátszott vidámság, a harsány nevetés. Simon elgondolkodó, és amikor apja szokás szerint rányitja az ajtót, nem erőlteti a beszélgetést, pedig az utóbbi hetekben ilyenkor mindig ömlött belőle a szó. Most csak ül, nézi a táncoló lángokat.
Amikor Simon végül megtöri a csöndet, apja a meglepetéstől szóhoz sem tud jutni.
– Némelyik láng színe Margit hajára emlékeztet.
Az öreg lovag hangjában visszafojtott méreg.
– Egy hónapja, több, mint egy hónapja a nevét sem ejthettük ki előtted! Mi lelt most?
Simon föláll, az egyik széken ott a bőrzeke, amelyben vadászni szokott, a zsebéből előhúz valamit, valami pirosat, az idős férfi nem bírja kinézni, mi is az. Simon furcsa félmosollyal apja kezébe nyomja, amit a tölgyfánál talált.
– Mi a fene ez?
– Az erdőben találtam, ott ahol Margit először az enyém lett.
Az idősebbik férfi óvatos tekintetet vet a fiatalabbra.
– Hm. Rontásnak bizonyosan nem rontás.
– Azt magam is látom! Valamiféle bűbáj lehet, gondolom.
– Egyikünk sem túl nagy tudója ezeknek a dolgoknak. Magam sosem próbálkoztam semmivel. Amennyire ismerlek, te sem.
– Nem, tényleg nem...
– Elég nyilvánvaló, mi lehet a szalag értelme, mi lehet a szándéka annak, aki odatette.
Hallgatnak, sokáig.
– A hajadhoz Margit hogyan jutott?
– Magam adtam neki egy tincset, mikor az ősszel hazajöttünk, mielőtt újra visszamentünk... kérte... adtam...
Apjára néz.
– Korábban valahányszor ilyesmit hallottam, csak nevettem. Most meg... olyan helyénvaló volt!
Hallgatnak megint.
– Szereted azt az asszonyt, de mióta megismerted, állandóan ellene hadakozol... Mindenen megbántódsz... hosszan kerülöd.
A fiatalabb férfi fölnéz, apja szemét keresi.
– És mindig visszamegyek hozzá.
– Nem tudod tán eldönteni, igazán kell-e?
Simon rábólint.
– Nem akartam újra lekötni magam többé soha.
– Nem minden asszony hal meg olyan fiatalon, mint első feleséged... De ha mégis, az időt, amit velük töltöttünk, már nem veheti el tőlünk senki. Te pedig... magad rövidíted az időt, amit Margittal tölthetsz...
Mindketten a lángoló fahasábokat nézik, csak a pattogó tűz töri meg néha a hosszúra nyúlt csöndet.
– Talán túl sokáig vártam... talán, késő visszamennem...
– A választ ott tartod a kezedben!
Simon lenéz a még mindig markában szorongatott fonatra, hüvelykujjával végigsimít a hajszálakon, szeme fénylik, mosolyog.
– Igaz!
– Ha végre megkéred, jól teszed! De ha hozzád megy, fel kell hagynod a bújócskával! Nem ismerek embert, akinek türelme ne lenne véges, és te már a határán járhatsz annak, amit egy asszony könnyedén elvisel! Olyan bizonytalan várni rád, mint koldusnak a vacsorájára!


2 megjegyzés: