Árnyékban 22. rész

(folytatás)

Az apa ismeri a fiát, mint a tenyerét. Egy darabig meg kell elégednie ennyivel, aligha húz ki belőle többet. Hatalmas a csönd. Telik az idő. Simon sokára szólal meg.

– Ha a gyerekkel az éjjel nem lesz semmi gond, hajnalban elmegyek vadászni.

Még nem volt, mióta a sebesüléséből felépült.

– Viszed a kutyákat?

– Nem. Csak magamban... Kiszellőztetem a fejem...

Újra hallgatnak.

– Ránézek a favágókra is.

– Az jó lesz, két hét múlva itt a kereskedő. A számadó járt arra, de nem árt, ha a favágók látják a birtok urát is. Nézz rájuk, készen lesznek-e a megbeszélt mennyiséggel!

– A várba fölhozott fa hogyan áll?

– Kitart farsang végéig.

– Kérsz még egy kupával?

– Nem, köszönöm. Megyek is, látom, fáradt vagy. Holnap, vagy holnapután este kártyázhatnánk egyet, lehet az öcséd is beszállna a partiba.

Simon bólint.

– Jó lesz, hosszúak az esték.

Az apa az ajtóban még megáll.

– Holnap délelőtt meglátogatom a papunkat. Biztos, hogy nem üzensz semmit?

Simon arca újra merev, elkapja a tekintetét.

– Biztos!

– Akkor... legyen nyugodt éjszakád!

Simon enyhén elmosolyodik.

– Reánk férne.

21. fejezet

Gyorsan telnek a napok, Margit a hét közepén kap észbe, hogy Simon legalább nyolc-tíz napja nem járt nála. Nem aggódik, a férfinak sok a dolga, hiába van tél, egy ekkora birtokon mindig akad tennivaló. Egy jó gazda sosem pihen, saját apja is ezt mondogatta. Margit az emléktől maga elé mosolyog.

A hét végén csoda történt. A papjuknak köszönhetően Margit találkozott az öccsével. Tizenöt évig azt hitte, hogy egyedül ő élte túl a családja lemészárlását. Megtörli a szemét. Az öccse él. A papnak és az férjének köszönheti, hogy újra van családja. A férje a halála előtt Margit titkát a papra bízta, és a pap késő ősszel meghallotta a hírt, hogy a király kegyelmet adott a családjának, az életben lévő öccsének, és akkor üzent, hogy a két testvér találkozhasson.

Amikor a megelőző vasárnap mise után a papjuk félre hívta és a testvére elé állította Margitot, az asszony először semmit sem értett. Egy fiatal nemes állt előtte, aki csak mosolygott, mosolygott, azután megszólalt.

– Emlékszem reád! Nem ismersz meg!?

Akkor Margit hirtelen rácsodálkozik, ráismer, hogy a fiatal férfi az apja arcvonásait viseli. Ismerős a hangja, ismerős a mosolya, ismerős a mozdulat, amivel Margit lecsüngő kezei után nyúl.

Margit öröme határtalan, a pap arcán is boldog mosoly, magukra hagyja a testvéreket. Beszélgetnek. Sokat. A fiatal férfi győzködi Margitot, jöjjön haza, de Margit maradni szeretne. Bár Simon egy szóval nem említette a várba menetelt, mióta a hadjáratból hazatért, Margit bízik benne, hogy a vár lesz az új otthona. Az öccse nem érti, miért akar Margit a faluban maradni, név nélkül, család nélkül, vagyon nélkül. Margit csak mosolyog. Megvan mindene, övé a férfi, övé a gyermek, lesz családja. A testvére értetlenkedik, álljanak Simon elé, Margit fedjen föl mindent, mondja. De Margit attól fél, Simon elfordul, ha megtudja, Margit rangban fölötte áll. Nem akarja majd. Simon elvesztette a kezét, a büszkesége egy részét, nem venne maga mellé egy asszonyt, akinek előkelősége felette áll az övének. Margit pedig már nem akar mást, mint Simont. A testvére lassan megérti a szavakat, az érveket. Megállapodnak, hogy várnak a hírrel, míg Simon meggyógyul, begyógyul a seb, mely láthatatlan, de makacsabb, mint a test sebei.

Telnek a napok, eljön a következő hétvége. Margit reménykedik. Ma meglátja a férfit a templomban. Ha ránéz, tudni fogja, miért ez a két hetes távollét. Egyre jobban aggódik, valami történt, talán a férfi beteg lett...

Margit lassan készülődik, az állatait már megetette, az ebédjét előkészítette, öltözik. A hasát óriásinak érzi, látja. Éjszakánként sokszor fölébred, már csak az oldalán bír aludni.

Nincs ember a faluban, aki ne tudná, mit rejteget a köténye alatt. Látja a szemükön, hogy tudják, elkapja a pillantásukat, ahogyan a hasára néznek, de senki nem szól. Az egész falu úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Ez a terhesség a többiek szemében nincs is. Margit már látott ilyet kétszer is. Egyszer egy özvegyasszony, egyszer egy fiatal leány terhessége fölött hunyt szemet az egész falu. A megszületett babákról senki nem beszélt. Eltűntek, mintha nem is lettek volna...

Ezt várják tőle is... Nem tenné szóvá senki, ha tavasszal újra karcsún lépegetne végig a falun, megszabadulna valahogyan a gyerektől, ahogyan tud. De ő ilyet nem tesz. Simon előbb-utóbb maga mellé veszi mindkettejüket. Ha mégsem... akkor Margit hazamegy. Az testvére a gyerekkel együtt is befogadja. Elhíresztelik, hogy megözvegyült. Végül is... igaz. A gyereket Margit nem adná semmi kincsért.

Lassan indulni kell. A ház tetején a hó legalább kétarasznyi. Az éjszaka megint esett, de most derült az ég. A napok óta keményen fújó szél is elcsöndesedett. Ropog a hó, erős fagy van. Margit elnéz a falu közepe felé. A lejtős úton, messze már lát néhány embert, de közeli ismerőst egyet sem. Egyedül indul el. Lassan lépked, fél, hogy elcsúszhat, eleshet, nem siet.

Félúton a templom felé többen utolérik. Anna is. A férje otthon maradt, reggel róka nyomát látták a tyúkólak környékén. Kapart is a róka, bár a tyúkokig nem jutott, de a kerítést erősíteni, az ólat javítani kell, egy csapda fölállítására is szükség van. Hamar szürkül, így a férfi siet végezni a hirtelen jött munkával, a többi, a szokásos mellett, így otthon maradt.

Margit Annával együtt ér a templomhoz. Margit fölnéz, egy pillanatra felejt mindent, hogy hol van, ki ő. Simont látja a bejárat mellett. A távoli hegyek mögül kibukkanó nap sugarai megvilágítják magas alakját. Margit megtorpan, a férfit nézi, tekintetében határtalan öröm, akkor Simon is ránéz. Ránéz, de a ő tekintete jeges, fekete, mint a világtalan téli éjszaka.

Margit szemében kérdések ülnek, de a férfi tekintete nem változik, elutasítást kap Margit, más semmit. Anna kettejüket nézi, hol Margitra, hol Simonra ugrik a tekintete. Nem bírja sokáig látni, ahogyan Margit szenved, átkarolja a derekát, a templom felé húzza.

– Gyere!

Margit elindul, szemét azonban képtelen levenni a férfiról, meredten, élettelen tekintettel nézi. Már csak négy-öt lépésnyire vannak Simontól, már csak kettőre. Margitban vágy kél, vágy, hogy Simon lábai elé vesse magát, és úgy könyörögjön neki. Anna megsejt valamit.

– Ne tedd! – súgja, miközben bal karjával erővel szorítja Margit derekát. Margit továbbvonszolja magát és egyre sápadtabb, egyre erőtlenebb.

A férfi elé érve Anna köszön, de ezek ketten nem látnak, nem hallanak a másikon kívül senkit és semmit. Margit hangja elhaló.

– Miért?

De a férfi nem válaszol semmit. A szeme sem. Csak néz hidegen, kérlelhetetlenül, rezzenetlenül.

Anna bevonszolja Margitot a templomba. Folyamatosan vigasztal, suttog.

– Ne törődj vele! Nem érdemel meg ő téged! Be kell már zárnod előtte minden ajtódat! A kezével együtt a szívét is elvesztette ez az ember, ha egyáltalán volt neki! Tegyél róla, hogy tavasszal már semmi ne emlékeztessen arra, hogy valaha is az övé voltál!

Margit Annára mered. Anna zavarba jön, elkapja a tekintetét, de még egyszer megszorítja Margit kezét, hangja könyörgő.

– Tedd a gyereket a várkapu elé, és felejtsd el ezt az embert örökre!

Az ajtóban Simon csak áll, hallja a pap szavait, de nem rájuk figyel. Az asszonyra gondol. Miért van még mindig itt? És a fiatal férfi, ha az, akinek Simon gondolja, miért nem kért tőle engedélyt, hogy elvihesse a birtokról ezt az asszonyt?

Margit tekintetében könyörgés ült, őt szólongatta, hívta a szemével. De akkor ki lehet a fiatal férfi? Ki, ha nem egy régi szerető, egy régi kedves? Hirtelen megüti a fülét valami abból, amiről az öreg pap beszél. Odafigyel.

– … micsoda szerencséje van ennek az asszonynak! Ennyi év után! Ha valaki, ő azután tényleg megérdemelte, hogy gondtalanul éljen élete végéig!

– Kiről beszélsz?

– Margitról. Az asszonyról, aki előbb ment be a kapun.

Látja Simon elkerekedő szemét, hát tovább magyaráz.

– Akit a tavasszal a fiad mellé akartál. Ha ugyan tényleg odaszántad!

Simon hangja türelmetlen, közbevág.

– Mi van vele?

– Most mondom. Ezt mesélem, mióta itt állunk. Az előző királyunk bűne, mint a tenger. Égbekiáltó, amit tizenöt évvel ezelőtt tett! Koholt vádakkal tucatnyi nemesi család alól húzta ki a birtokot. De a mostani királyunk orvosolta a bajt. Az ősszel, tél elején, akkortájt kegyelmet adott...

Simon közbevág.

– Mindezt én is tudom! A hadjárat legvégén történt! De mi köze ennek Margithoz!?

– Hát nem tudod!?

– Mit?

Az öreg pap szemében értetlenkedés.

– Hogy az az asszony az egyik legyilkolt grófi család leánya!?

– Margit!?

A pap határozottan bólint.

– Egy gróf leánya!?

A pap újra bólint, Simon szédeleg.

– Azt hittem, tudsz róla, apádat nem lepte meg, mikor egy hete mondtam neki, hogy egyik jobbágyotokat csak a gonoszság sodorta ilyen mélyre, és régi családja most előkerült.

– Előkerült!?

– Igen. Két hete találkozott az asszony az öccsével, aki szintén túlélte a mészárlást, őt egy szolga mentette meg, és egy távoli rokonuk, egy pap nevelte föl.

Simon már képtelen figyelni a pap szavaira, agyában egyetlen gondolat visszhangzik. Egy gróf leánya! Rangban fölöttem áll.

– Gyere, uram, el kell kezdenem a misét!

Simon hirtelen a pap karja után nyúl, olyan erővel, hogy az öregember meglepetten áll meg, és néz a lovagra.

– Mit keres itt még mindig? Miért nem ment el?

– Nem tudom... A fiatal nemes megkért, hogy egyenlőre tartsam titokban, amit megtudtam. De apád pár napja rákérdezett, mit tudok Margitról, maga is tudott szinte mindent, a neveket is sejtette. Azt hittem, te is tudod, amit apád tud, különben egy szót sem szóltam volna.

Simon alig bírja kivárni, hogy vége legyen a misének. Margithoz lép, nem törődik a körülöttük álló, szájtáti falusiakkal. Hidegen néz az asszonyra.

– Eltitkoltad előlem, ki vagy!

Margit a mise alatt összeszedte magát, kihúzza a hátát.

– Az voltam, aminek láttál, látni akartál! Mi értelme rágódni azon, ami elveszett! Számomra tizenöt éve nem létezik csak az a nap, amelyet éppen megélek, nem foglalkoztat, mi volt, nem tervezem, mi lesz.

– Miért vagy itt még mindig? Miért nem mész el? Amit én nyújthatok, semmi ahhoz képest, mit a király néktek visszaadott! Menj haza!

– Miért nem mentem el? Ezt kérdezed tőlem? Ha tudod a választ, uram, keress meg! Várok, de nem a világ végeztéig!

Hátat fordít, és úgy vonul ki a templomból, mint egy igazi hölgy. Nem néz senkire, szeme rezzenetlen. A falusiak követik a tekintetükkel, azután az urukat nézik. Hallották a szóváltást, de nem értenek semmit.

Simon hangja, mint kemény érchang, végigcsendül a templomon.

– Egy nemesember leánya élt közöttetek másfél évtizeden át, a családja rátalált, hamarosan itthagy bennünket!

Margitot a hang megállítja, visszafordul.

– Nem megyek el! Nem megyek el, míg rá nem jössz, miért maradok!

Az asszony kimegy az ajtón, olyan nagy a csönd, mintha üres lenne a templom, pedig több tucat ember mered a becsukódó ajtóra.

Anna halkan, szinte suttogva szólal meg.

– Szeret téged, uram!

Simon Annára kapja a tekintetét, szemeiben méreg, egyetlen falusi sem merte korábban megszólítani, mielőtt ő nem kérdezett, engedélyt nem adott. Anna a lovag villámló tekintetét látva lesüti a szemét.

– Bocsásd meg uram, nem az én dolgom, kár volt szólanom...

Simon hátat fordít, a családjához megy. A falusiak lassan kiszállingóznak. Mariann, a férje, Simon apja, a várnép csak áll. Minden tekintet értetlenkedő. Az apa a fiához lép, a karjára teszi a kezét, de Simon elrántja magát, dermedt hangjában kemény vád.

– Apa az, aki egy ilyen hírt eltitkol a fia elől!? Mindig mondod, a család az első! És most a papunktól kell megtudnom, amit az apám régóta sejt, napok óta bizonyosan tud! – fölnevet, a nevetésben gúny és fájdalom. – A tavasszal, vagy a nyár elején fölcsináltam egy gróf leányát! Föl akartam hozni a várba pesztrának a fiam mellé! Bekopogtattam a háza ajtaján, ahányszor csak tehettem! El akartam venni, azt gondoltam, illik hozzám, jobbat már úgysem kapok! Nevetséges! Nevetséges minden, amit az utóbbi egy évben tettem! Hát nevessetek! Nevessetek!

(folytatjuk)