Árnyékban 21. rész

19. fejezet

Megfelelő szavak! Ez jár a fejében napokkal később! Nem találja őket. Pedig a legnehezebben túl van. Odaállt az emberei elé. Elmondta, hogy megsérült, hogy Isten akaratából, kemény próbaképpen elvesztette a kezét. Itt lecsúsztatta a válláról a köntösét, hagyta, hogy az a földre hulljon. Dermedt csönd fogadta a látványt. Azután nagysokára hátul megszólalt az egyik nagypofájú embere.

– Talán az Úr nem akarja, hogy továbbra is te légy az urunk! Ezért küldte rád a bajt!

Simon akkor nem, de utólag örült a kíméletlen szavaknak. Lehetőséget kapott, hogy bizonyítson.

– Párbajra hívlak! Ha te győzöl, nem vagyok uratok többé, kormányozza a birtokot öcsém! Ha én győzök, maradok, elfogadtok, megújítjátok eskütöket! Legyen meg az Úr akarata!

Párbajoztak és győzött. Szerencséje volt, az embere elbízta magát, azt hitte, hetek óta nem volt kard a kezében. Hogy gyönge, és hogy lábadozik. De ezeken ő már túl volt. Minden erejét beleadta a küzdelembe, a dühöt, melyet a kézfeje elvesztése okozott, a győzni akarást. Maga számára is hihetetlen gyorsan nyert, a lovagja megadta magát. Az emberei éljeneztek, az aznapi vacsora végül hajnalig tartó borozgatásba, éneklésbe, táncba torkollott. Mindenki megkönnyebbült. Egyenesbe fordult az út.

Eltelt egy újabb hét, és szavakat keresgél, szavakat újra, fontosakat, úgy érzi, még a múltkoriaknál is fontosabbakat. El kell fogadtatnia az asszonyt a többiekkel. A teremben hatalmas a zsongás, de amikor a vacsora vége felé Simon szólásra emelkedik, elcsöndesednek, ráfigyelnek, pont úgy, mint régen.

– El kell mondanom nektek valami fontosat, valamit, ami az itt ülők mindegyikére hatással lesz. Biztosan sokan emlékeztek, hogy tavaly télen körbejártam a környék összes várát, ahonnan csak eladó lányok, megözvegyült szépasszonyok híre kelt. De nem találtam senki kedvemre valót.

– Nagyon válogatós vagy! – szól közbe valaki, mire halk nevetgélés kel.

Simon rendületlenül folytatja.

– Föl is adtam a keresést. Azután egy szép tavaszi reggelen vadászni indultam.

– Hajtott a véred!

Újra nevetnek. Simon szemei is mosolyognak.

– Az erdőben egy nimfára akadtam, egy fehérszemélyre, kinek szépsége megbűvölt, ma már tudom, rabja vagyok az első pillanattól.

– Ez legyen életed legkeményebb rabsága!

Az emberei közül többen újra fölnevetnek, Simon továbbmondja.

– Néha ott bukkanunk kincsre, ahol nem is keressük! Ilyen kincs a mi legjobb lovagunk, Péter.

Mindenki hangosan éljenez.

– Mint tudjátok, apám egy faluszélen bukkant rá, ahol parasztgyerekek fakardokkal játszottak, és apámuramnak föltűnt szálfatermete, gyorsasága, küzdőszelleme. Legjobb lovagunk ő és egyik leghűbb emberünk.

Újabb éljenzés, tapsolás.

– Az én egyetlen öcsém, tudjátok mind, hol bukkant asszonyára – fojtott nevetgélés. – Egy zárdában! Nem az a hely, ahol asszonyt keresni szoktunk! És micsoda nem várt kincsre bukkant! Szerelmük örökebb, mint bármi ezen a földön!

Újabb éljenzés, Mariann elpirul, öccse mérges szemeket mereszt Simonra, de arról most minden nézés lepörög, csak Margitra gondol és arra, hogyan fogadtassa el a személyét a várnéppel.

– Hát, így bukkantam én is egy asszonyra, Cupido nyila eltalált, tehetetlen voltam ellene! Ez az asszony egy özvegyasszony. Kezembe adta virágját.

– De szépen mondod! – harsány nevetés.

Simon is mosolyog, jókedvűen, szélesen.

– Nem számítottunk arra, ami történt. Tíz év házasságban nem fogant meg, és most gyermeket vár.

Hatalmas éljenzés.

– Esküvőt tartunk, mert úgy érzem magam, ahogyan az öcsém érzi magát három töretlen éve, boldognak.

Az éljenzés visszaverődik a falakról, a hangzavar akkora, hogy Simon meg sem próbálja elfojtani. Leül, testvére felé fordul, mosolyog.

– Ne haragudj!

Amaz elnézően legyint.

– Azután igaz-e, amit itt előadtál, boldog vagy-e tényleg?

– Az vagyok! – mosolyog, szeme végigszalad az asztal mellett ülőkön, és megakad a fián.

A fiú értetlenkedő arccal ül, apjára mered, hirtelen felugrik, a lépcsők felé szalad. Simon arcáról lehervad a mosoly. A fiúnak előbb kellett volna szólnia. Erre nem gondolt. Most utána sem mehet. Emberek lépnek hozzá, döntéséhez gratulálnak, az asszony felől kérdeznek, kíváncsiságuk határtalan. De Simon minden további érdeklődést elhárít azzal, hogy egyből itt az esküvő, azután mindenki eldöntheti, jól választott-e.

Fáradtságra hivatkozva, amint teheti, visszavonul, a fia szobájába indul. Benyit, a szoba sötét. A fia az ágy egyik sarkában összegömbölyödve fekszik, nem mozdul, ahogyan Simon közelebb lép, a kezében tartott gyertya fénye megcsillan a könnyáztatta arcon.

– Mi a baj?

A gyerek csak szipog, kézfejével az arcát törölgeti. Simon leteszi a gyertyát, leül az ágy szélére. Megfogja az egyik nedves, vonakodó kezet.

– Emlékszel a kócos nénire? Aki nyáron megtalált...

A kisfiú arca durcás, nem válaszol. Hallgatnak. A gyereknek lassan eszébe jut, hogy apja nem tűri a megválaszolatlan kérdéseket, belekapaszkodik a határozott, kemény tenyérbe. Hangja sírósan durcás.

– Az én anyukámat már nem szereted?

– De, szeretem, mindig is szeretni fogom! Meséltem, csodálatos nő volt az édesanyád. De meghalt. Nem tud velünk lenni, nem tud velünk nevetni, játszani, sírni! Néked is hiányzik a nénéd, aki meghalt, épp a múltkor emlegetted, milyen sokat mesélt, énekelt neked lefekvés előtt. Akiket elvesztünk, pótolhatatlanok, sosem kapjuk őket vissza. De megismerhetünk új embereket, másokat. És ezek az újonnan megismert emberek új érzésekkel ajándékozhatnak meg bennünket. Megismertem valakit, aki megérdemli, hogy szeressem, és megérdemli azt is, hogy te megszeresd.

– Nem is ismerem.

Simon mosolyog.

– Találkoztál már vele... a kócos néni az.

A fiú arcán határtalan csodálkozás, az apja kezébe kapaszkodva fölül.

– De hát mérges voltál rá!

– Reád is elég sűrűn mérges vagyok, mégis szeretlek.

Nézik egymást, a gyerek arca lassan földerül.

– A kócos néni szeret engem.

– Ebben biztos vagyok! De neve is van ennek a néninek, ha beszélsz róla a várban, Margit asszonynak nevezd! Nem vagy már kisfiú, mint a tavasszal! Megnőttél, használd a nevét, fiam!

20. fejezet

Simon ma megkéri Margit kezét. Talán hamarabb kellett volna, de hiába jár annál az asszonynál majd minden héten, eddig csak nem tudta szóba hozni az esküvőt. Már nem halogatja tovább. Nem tudná elmondani, miért várt eddig. Két hét is eltelt azóta, mióta az embereinek szólt.

Margit a férfire vár, a férfi Margitra, és mindketten kerülik, hogy a várba menetelt megemlítsék. Margit azt gondolja, Simonnak elég baja lehet nélküle is. Simon? Simon fél. Józanabb pillanataiban kineveti magát ezért a félelemért, de azután a szeme elé tolakszik a keze, nem hisz benne, hogy Margit igent mondhat a kérdéseire.

Nézi az asszonyok szemét a várban. Mariann kivételével mindenki kerüli még a tekintetét is. Pedig korábban sokszor kapott kihívó pillantásokat. Mostanság egyet sem. Nem érti Margitot. Nem csupán elviseli az ölelését, de odavan érte. Hihetetlen, ahogyan a csonka kezével bánik. Cirógatja, csókolgatja pont úgy, mint bármely más részét, teste bármely darabját. De nem jobban, nem máshogy, ezt a férfi talán nem is tudná elviselni. De ez az egyenlő kényeztetés, mintha a bal karja is csak olyan lenne, mint a másik, ez jól esik neki.

Legutoljára is, egy gyöngéden-kimerítően szép este után Margit az ágyon ül, ujjai Simon hajszálai között bujkálnak, fejbőrén, arcán masszíroznak. Egy teljes, egy tökéletes élmény egy tökéletes együttlét után. És akkor ez az asszony, ez az ízig-vérig nő megmozdul, nedves forróságát Simon alkarjához nyomja, nyög valamit a kőkemény izmokról. Simon nem érti, de mindegy is, mert Margit a karján mozog. Az hogy mindezt a beteg karján teszi, még izgatóbb, még gyönyörtelibb. Simon tágra nyílt szemmel nézi az asszony megváltozó arcát, mozduló melleit, kerek hasát. Megfeszíti az izmokat, karját még szorosabban a nő öléhez nyomja. Bőr a bőrön, erő áramlik, erő, mely fölrepít, mélybe ránt.

Simon maga elé mosolyog, ahogyan a karjához feszülő Margitra gondol. El kell hogy vegye! És előtte, hogy ez mielőbb megtörténhessen, meg kell, hogy kérje! Kell az asszonynak és neki is kell az asszony, ez az asszony.

Így elmegy hozzá, vasárnap van. Alkalmas nap a kérésre. Nem vár estig. A házához megy a mise alatt. Megvárja, megkéri. Jó lesz így.

Egy órával később már ott is van. A kinti hideg után jól esik a nő házának melege. A tüzet föléleszti. Margit is örülni fog a melegnek, ha hazaér. Azután bemegy a sötét szobába, az ágyhoz lép. Mosolyog. Itt érzi leginkább az asszony illatát. Az ágyra ül, vár. Nagyon tud várni. De most... most türelmetlen.

Telik az idő. Azután meghallja a templomból visszatérő népek hangját. Ropog a hó, beszédfoszlányok szűrődnek a szobába. Gyerekhangok hallatszanak, nagy a visibálás, hógolyók puffannak a házfalhoz. Lassan elcsöndesedik minden újra, és Margit még mindig nincs sehol.

Majd egy óra is eltelik, mire Simon hangokat hall, ropog a hó, nyikorog a kertkapu, de Margit nincs egyedül, egy férfi kíséri, már a konyhában vannak. Simonnak minden vér kifut az arcából, mikor Margit izgatott hangját, szavait meghallja.

– Nem mehetsz még el, itt kell maradnod éjszakára! Szeretném, ha elmesélnél mindent, mindent, ami veled történt... Azt hittem, halott vagy, hogy sosem látlak többé...

Simon a behajtott ajtólap mögött áll. A zsanérok közötti résen át látja a konyhában sürgő-forgó, kipirult arcú Margitot, ahogyan rak a leégett tűzre, ételt tesz az asztalra, és látja, jól látja a fiatal, nagyon fiatal, életerős férfit az asztalnál ülve, úgy ül ott, mintha mindig is ott ült volna, mintha ott lenne a helye. Mosolyogva nézi Margitot. Minden vonására szeretet van írva.

– Vedd le a köpenyed, helyezd magad kényelembe!

A fiatal férfi föláll, magas és karcsú. Kicsatolja a meleg téli köpeny díszes csatját. A köpeny alatti ruha is díszes, díszesebb, mint Simon akármelyik ruhája, ékkövek szikráznak a tűz fényében. Simon szédül. Nemesembert lát, vagyonosabbat, nagyobb urat magánál. Margit a férfihoz lép, végigsimít a karján.

– Egyél!

A férfi nekifog, eszik. Margit meg nézi, szemében könnycseppek gyűlnek, Simon látja őket, csillognak a fényben, jobban, mint a drágakövek.

– Nem tudom elhinni, hogy itt vagy!

Az asszony megfogja a férfi asztalon nyugvó balját, megszorítja, nézik egymást boldogan.

Simon az ajtó mögött alig áll a lábán, úgy érzi magát, mint a sebesülése után, mikor észhez tért. A feje szédeleg, a szája széle reszket. Fél évvel ezelőtt, még föltépte volna az ajtót, kihívta volna a férfit, megküzdött volna ezért a nőért, de most, most csak menni akar. Kutyaugatás téríti magához.

Mint csapdába esett állat, olyan tekintettel néz körül a kicsiny szobában. Az ablakon áll meg a szeme. A nyáron nem fért volna ki rajta, de sokat vékonyodott az utóbbi másfél hónapban. Az ajtó takarásában kinyitja az ablaktáblákat, kint nagy szürkeség van, az égen a felhők súlyosak, hóval terhesek. Simon már nem érti a konyhából beszűrődő hangokat, vastag köpenyét az udvarra dobja, majd maga is keresztülbújik a nyíláson. Fejjel előre kibukfencezik a hóra. Föláll, visszanyomja a falapokat, nem akarja, hogy rájöjjenek, itt járt.

Szédelegve az istálló felé tart, kivezeti a lovát, a szállingózó hóesésben hazaindul. Nem érzi a hideget, nem látja az utat, nem hallja a mögötte veszettül ugató kutyákat. A kapuőrökön kívül a várban nem találkozik senkivel, a szakadó hóban az udvaron sehol egy lábnyom. Simon most örül, hogy úgy jut el a szobájáig, hogy nem kell megszólalnia. Nyitná az ajtót, de akkor a háta mögül, a fia szobájából Mariann lép ki.

– Hallottam, hogy megjöttél, a fiad nagyon beteg, egyfolytában téged hív.

A férfiben új aggodalom ébred, mely háttérbe szorítja a korábbi gondokat.

A gyerek tényleg beteg, az ágyban fekszik, a takaró alatt reszket, az anyag fölötte meg-megremeg. Valamit mond, de a szeme csukva, Simon nem érti a szavakat. Tanácstalanul néz Mariannra. Mariann összevont szemöldökkel nézi a fiút, azután Simon szemét keresi.

– Mikor hazaértünk a templomból, és följöttünk, már hőemelkedése volt, ágyba fektettem, de ez a hidegrázás... magas láza lesz nemsokára! Hozok hideg vizet, kendőket, be kell borogatnunk!

Simon kettesben marad a fiával. Megfogja a takaró alatt az egyik csuklót, nem bírja sokáig tartani, a gyerek pulzusa száguld az ujjai alatt. Simon torkára jeges rémület kúszik. A következő két napban nem mozdul a fiú ágya mellől, fogja a vékonyodó csuklókat, egyre jobban fél, imákat mormol.

A gyerek mindent kihány, nem marad meg benne semmi. Simon kanalanként próbál gyógyteát diktálni a fiába, öröme határtalan, amikor a második nap végén végre megmarad a gyerek gyomrában a bekönyörgött langyos tea.

Estére enyhül az iszonyú forróság is, a kisfiú még mindig melegebb a szokásosnál, és olyan erőtlen, mint egy gyönge tavaszi fűszál, de végre túl vannak a nehezén. Simon öccse nyit be az ajtón, hangja suttogó.

– Mariann elaludt, elfárasztotta a tegnapi éjszaka. Itt maradok, ha akarod! Hallom, jobban van a fiad. Feküdj le, szólok, ha baj van!

Simon föláll. Szeme alatt karikák.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Menj csak! – a gyerekre néz. – Nyugodt éjszakája lesz, biztos vagyok benne.

Simon a szobájába indul. Az utóbbi két napban csak perceket töltött itt. A kandallóban fahasábok lángolnak, az asztalon a vacsorája egy tálcán, minden azt mutatja, a vár élete nem állt meg az utóbbi két napban sem.

Simon az ágyához lép, leül, hátradől, kinyújtózik, előző éjjel alig aludt, azt is csak ülve. Hullafáradt, jól esik a hátának a matrac keménysége. Pillanatok alatt elalszik. Órákkal később ébred, az ajtón halkan kopog valaki. Föláll, szédelegve, kezdődő rémülettel nyit ajtót, de a folyosón csak az apját találja.

– Ne aggódj, most néztem be a fiadhoz, alszik, mint a bunda, egy-két nap, és kutya baja sem lesz!

Belép a még mindig szótlanul, mosolytalanul álló Simon mellett a szobába.

– Ne haragudj, ha fölébresztettelek, de csak tíz fele járhat, nem jön álom a szememre, gondoltam, rábeszéllek egy kupa borra. Hideg téli estén nincs is annál jobb, mint elüldögélni egy kandalló mellett egy jó társaságban.

Simon beleegyezően bólint. Egyre éberebbnek érzi magát. Aludt vagy három órát, újra tud gondolkodni. Az utóbbi két napban a fia iránt érzett aggodalom kiölt belőle minden értelmes gondolatot. Most tud Margitra gondolni, próbálja értelmezni, amit látott és hallott, összeegyeztetni azzal, amit az asszonyról tud, vagy tudni vél, de nem jut sehová.

Szótlanul ülnek a tűz mellett, Simon fogja, szorítja a kupát, amit az apja a kezébe nyomott. A két nappal ezelőtt látott fiatal férfi képe, a gyerek iránti aggodalom, a fáradtság méreggé alakul. Méreggé az asszony iránt, aki eltitkolt valamit, Simon nem bírja végiggondolni, mit is.

Az idősebb férfi látja fia arcán a belső feszültséget, úgy véli, érti is, a kisfiú miatt lehet. Nem volt még a gyerek ilyen közel a halálhoz soha. Ha tovább hány, elveszítik. El akarja a fia figyelmét terelni a gyerekről, hát rákérdez az asszonyra.

– Jól sikerült a leánykérés? Vagy olyan jól sikerült, hogy egyetlen részletet sem tudtatok megbeszélni? Akadt jobb dolgotok?

Simon rekedt hangja sokára töri meg a csöndet.

– Nem lesz esküvő!

Apja elkerekedő szemmel nézi a fiút.

– Nem lesz???

Simon föláll, a tűzhöz lép, háttal áll apjának, úgy mondja erős hangon, határozottan, újra.

– Nem.

– Miért?

– Nem akarok róla beszélni!

Simon hangja ridegebb, mint a kinti éjszaka. Azt enyhíti a lehullott hó fehérsége, de ezt semmi.

(folytatjuk)