(folytatás)
Simont
a komoly hang meglepi, apjára néz, de ő a lángokat bámulja
kitartóan.
–
Valami baj van?
Apja
bólint, végre elfordul a tűztől, a fiára néz.
Simon
kiguvadt szemmel nézi apját, hitetlenkedés, harag fut át a
vonásain. Föláll, elfordul.
–
Még ez is...
Jobb
keze ökölben. Áll, háta egyenes, az egész alak mozdulatlan.
Telik
az idő, végül a fiatalabb férfi megfordul, arcvonásai
rendezettek. Újra leül, látszik, hogy valamiféle megoldásra
jutott.
–
Felhozzuk a gyereket a várba, elismerem, hogy az enyém... Talán
megoldódik az is, amin apám állandóan aggódik, lesz még egy
örökös...
Az
idős férfi hangja határozott, kíméletlen.
–
Bolond vagy, ha azt gondolod, hogy Margit neked adja a fiát, vagy a
leányát, ő pedig él tovább a faluban, boldogan, vidáman.
Simon
mérge az egekbe szökik.
–
Ne akard rám kényszeríteni a gyermekkel együtt az anyát is, nem
fog sikerülni!
Már
apja is kiabál:
–
Én kényszerítelek, én!? Mentél te magadtól, kényszer nélkül!
Meg voltál veszve ezért az asszonyért! Kényszer!? Erővel sem
lehetett volna téged itthon tartani!
Mindketten
vörösek a méregtől, úgy bámulnak egymásra, mint két ellenség.
Az idősebb férfi kap észbe hamarabb, hátralép, újra leül, nem
néz a fiára. Az idő mintha megállt volna. Simon lassan
lenyugszik, szégyent érez. Apja mellé lép. Vállára teszi ép
kezét.
–
Ne haragudj! Minden olyan váratlanul történt, nem tudom, mit
csináljunk...
Az
idős férfi hangjában méreg.
–
Légy újra az, akinek megszoktunk!
Hallgatnak.
Simon ellép, leül, azután újra föláll.
–
Nem tudom, nem tudom, mi legyen...
Apja
ránéz, szemei komorak.
–
Még nem mondtam el mindent...
Simon
értetlenül néz vissza.
–
A birtokkal van valami baj?
–
Ugyan! Tegnap beszéltünk, a birtok rendben van... de Margit...
Simon
türelmetlen.
–
Nagyon megviseli a terhesség?
–
Nem, nem, láttam, szebb mint valaha! De Márta... Márta azt mondja,
a terhessége talán gondot okozhat... Túl nagy a terhe, mintha
ikreket várna...
Egymásra
néznek. Simon ismeri apja történetét, de a terhességekről nem
tud sokat. Összevont szemöldökkel kérdezi.
–
Gondolod, hogy baj lehet? Újra baj történhet?
Apja
bólint.
–
Hallottam már olyat, hogy mindkét gyerek, és az anya is megmaradt,
de látni még nem láttam ilyet soha. Ha minden szerencsésen alakul
is, az egyik baba sokszor jóval gyengébb a másiknál. Gondold el,
mit fog érezni az az asszony, ha elveszti egyik vagy mindkét
magzatát. Nem fiatal már, és Márta azt mondja, ez az első
terhessége.
–
Biztos? Biztos, hogy ikreket vár?
–
Ki lehetne biztos benne?
Ülnek,
gondolkodnak.
–
Elmegyek hozzá...
Az
idősebb férfi elnyom egy félmosolyt, a fiára néz. Nagyot sóhajt.
–
Menj el! Ha bármi baj lesz, ne kelljen magadnak szemrehányást
tenned...
Összenéznek.
Mindketten komolyak.
–
Melletted állok, bármi lesz!
Simon
biccent.
–
Tudom.
17.
fejezet
Kedd
este Simon ott áll Margit ajtajában. A környékbeli kutyák
veszettül ugatnak. A szomszéd házból egy mérges férfihang kiált
ki.
–
Nyughassatok már!
Egy
aggódó asszony szól.
–
Talán róka jár a kertek alatt!
–
Fölébresztik még a holtakat is, úgy ugatnak!
–
Gyere be, hideg van!
Ajtónyikorgás
hallatszik, a kutyák lassan csöndesednek, már csak Margité ugat
fel egyszer-egyszer.
Simon
az ajtóban toporog. Lehelete meglátszik a fagyos levegőben. A
holdvilágos éjszaka hideg fénybe vonja a tájat.
Margit
még ébren lehet, a szobában gyertya ég, a keskeny konyhaablak
behajtott fatáblájának résein átlátszik a gyönge fény. Simon
fölsóhajt, kezét emeli, kopog. Margit félősen szól.
–
Ki az?
–
Csak én! Simon.
A
reteszt eltolják, a résnyire nyitott ajtóból meleg levegő tódul
Simon arcába. Margit tágra nyílt szemekkel bámulja a férfit,
mintha csoda lenne, amit lát.
–
Beengedsz?
Margit
az ajtólapot szorítja. Elfehéredve szól.
–
Valaki elmondta... Azért jöttél, csak azért!
A
férfi mosolya fáradt.
–
Előbb vagy utóbb, jöttem volna mindenképpen. De tényleg tudok a
gyerekről... Beengedsz, vagy fagyjak meg az ajtódban?
Margit
elengedi az ajtólapot, hátralép.
–
Gyere!
Megfordul,
és mintha a pokol összes ördöge kergetné, eltűnik a szobában.
Egy pillanattal később egy óriási nagykendőbe burkolózva tér
vissza a konyhába. Lecövekel az ajtónyílásban, minél messzebb a
férfitől, aki már az ajtón belül van, és szintén csak áll,
nem mozdul. Állnak és egyszerre villan eszükbe a nyár, a
patakpart két oldala, ahol mindent megbeszéltek, és amiből azután
nem lett semmi.
Margit
látja a férfi arcán a megkeskenyedett vonásokat, a fáradtságot.
Szemébe könnyek gyűlnek, nagyokat pislog, nem tudja, meddig képes
még ilyen szótlanul itt állni.
A
férfi is az asszonyt nézi. A sötét konyhában csak az asztalra
tett gyertya világít, alig ad annyi fényt, hogy a szobaajtóban
álló nő vonásai látszódjanak, Simon nézi a gyanúsan csillogó
szemeket, a remegő szájszéleket, a nagykendő alól kikandikáló
hófehér lábakat. Mérges magára, jobb lett volna, ha messzire
elkerüli az asszonyt most is, a nyáron is. Amikor megszólal,
határozott szavai betöltik a kicsiny teret.
–
Idejössz, vagy megengeded, hogy odamenjek hozzád?
Simon
hangját Margit nyersnek hallja, túl szigorúnak, túl
kíméletlennek. A könnyek úgy tűnnek el a szeméből, mintha ott
sem lettek volna. Nincs ezen az emberen mit sajnálni. Ha harc, hát
legyen harc! Azzal fog győzni, ami sajátja, létének lényege.
Kedvességgel.
–
Gyere ide! – súgja, markai elengedik a nagykendőt, így az a
válláról a lábaihoz csúszik, azután a vékony ujjak bontogatni
kezdik a hosszú ing zsinórjait.
Simon
elakadó lélegzettel nézi a a karcsú kezet, mélyről gyökerező
vágya felszínre tör, tekintetét képtelen levenni Margitról, aki
kínozza, gyötri, csábítja. A nő igéző szemei a férfiéban,
egyik válláról, majd a másikról simogatja le a ruhát. Lassan
csúsztatja egyre lejjebb. Hófehér halmok bukkannak elő, Simon a
látványtól szédülten nézi a terhességtől kitelt, gömbölyű
formákat, lassan úgy érzi, megfullad.
–
Akarsz-e, szeretnél-e közelebb kerülni az ajándékhoz, életem
legszebb ajándékához?
A
ruha a nő lábainál.
A
pillanatok szaladnak, de a férfi nem mozdul, Margit az idő
haladtával gyöngének, kiszolgáltatottnak érzi magát.
A
férfi az asszonyt nézi, úgy érzi, soha még ilyen sajgó sóvárgás
nem élt benne, hogy asszonyt érintsen, mint most, ebben a
pillanatban. Soha nem látott még terhes nőt mezítelenül, és
most itt áll előtte egy szégyentelen, egy könnyes tekintetű, egy
remegő ajkú, gömbölyödő pocakú, szentképek Máriájához
hasonlatos.
–
Sosem láttam szebbet, mint most téged...
Margit
hallja a szavakat, alig meri elhinni őket.
–
Azt hittem, attól féltem, nem jössz többet...
Simon
elkomolyodó tekintettel néz Margitra.
–
Rövid ideig magam is azt gondoltam, jobb lesz néked nélkülem.
A
kimondott mondat a kijelentés és a kérdés között ingadozik,
Simon szeme is kérdések sorát zúdítja Margitra. A nő a homlokát
ráncolja.
–
Most is azt gondolod?
Simon
lehunyja a pilláit, Margit éppen csak elkapja a fájdalmat a
tekintet mélyén. Állnak. Simon beburkolózva a vastag utiköpenybe.
Margit anyaszült meztelenül a szoba és a konyha határán. Megint
holtpontra jutottak. Margit az égre emeli a tekintetét. Hogyan
tovább? Valami az eszébe villan. Nem gondolkodik tovább, az
asztalhoz lép, markába fogja a gyertyatartót, még véletlen sem
néz a férfi szemébe. Megáll Simon oldala, a bal oldala mellett.
Tenyerét a férfi bal karjára teszi, Simon összerándul, mint
akinek kígyó esik a nyakába. Margit egy pillanat töredékéig úgy
érzi, jobb lenne, ha hagyná elmenni ezt az embert a pokol fenekére.
Már venné el a kezét, de képek villannak, Margit emlékezik a
férfi régi mosolyára, a mezítelen háta izmaira, a barna
mellkasra, az erős ölre. A tenyere alatt, a köpenyen keresztül
érzi a kar izmait, vágy pezsdül mélyen, úgy növekszik, mint a
tengerár.
Margit
keze belekapaszkodik a férfi karjába, szorítja olyan erővel, mely
a férfit is meglepi. Elfulladva szól.
–
Az ágyamon várlak! Az összes ruhádat, a félelmeidet hagyd a
konyhámban!
Egy
pillanatra fölnéz a férfi arcába, hagyja, hogy az meglássa
tekintetében a mérhetetlen vágyat, a határtalan ragaszkodást.
Hamar elkapja a szemét, képtelen a merev arcot, a lélektelen,
hideg tekintetet sokáig nézni. Mint aki tűzbe nyúlt, úgy rántja
el a kezét Simon karjától. A szobába, az ágyába menekül.
Az
idő innentől ólomlábakon vánszorog. Margit az ágyon
összegömbölyödve vár, de a konyha felől nem jön semmi hang,
még annyi sem, amit a gyertya lángjába repült apró bogár kelt
nyaranta.
Tél
van, hideg lopózik Margit bőréhez, alattomosan,
visszavonhatatlanul. A nő a takaró alá bújik, azután, hogy saját
fészkelődésének zaja elhal, újra süket csönd ereszkedik a
szobára, a világvégi konyhára. Mit csinálhat ez az ember?
Simon
nem csinál semmit. Az első gondolat, ami az eszébe villan, az hogy
elmegy. Teljes képtelenség, hogy levetkőzzön, a csonka kezével
Margit mellé bújjon, mióta átlépte a ház küszöbét, még a
köpenyét sem bírta levenni. A hátán izzadtságcseppek csorognak,
a konyha langymelege, a téli ruházata együtt elviselhetetlen, úgy
érzi, elevenen ég el.
Menni
kellene... Az asszony miatt nem mehet... Ha elmegy, és Margitnak a
szüléskor valami baja esik... Maradnia kell.
Ép
keze a köpeny csatjára csúszik, rákulcsolódik, Simon úgy érzi,
menten megfullad az apró konyhában, a saját köpenye súlya,
melege megfojtja. Lehetelten így gondolkodni. Botladozó ujjakkal
próbálja a köpeny csatját nyitni, amikor nem sikerül elég
gyorsan, hatalmas marka kitépi a drága anyagból a díszes csatot.
Fülsértő reccsenés hallatszik, a férfi a csatot, a köpenyt a
sarokba vágja. Az ékszer hangos koppanással esik a földre, azután
újra hideglelős csönd telepszik a konyhára.
Simon
elégedettsége csak egy pillanatig tart, azután csonka kezére esik
a tekintete. Száját összeharapja. A szobából kiszűrődő
gyertyafényt nézi. Hogyan tovább?
Nem
mehet ki ezen az istenverte ajtón, mert a nyáron többször is
bejött rajta. Eggyel többször, mint szabad lett volna.... és
Margit megfogant. Kötelessége maradni... Kötelesség? Kineveti
magát. Alig lépett be az imént az ajtón, és szinte azonnal,
legszívesebben ott hevert volna ennek a fehérnépnek a lábainál.
Ott érezné jól magát. Először, mióta a sebesülése után
visszanyeret az eszméletét.... először érezte újra, hogy
tényleg él, hogy képes lesz még ebben az életben örömet
érezni...
Marad.
Nem akarja meggondolni magát. Sietve bújik ki a bőrzekéből,
kikapcsolja az övét, a földre dobja. Ép kezével a háta mögé
nyúl, markába gyűri az inget, egy mozdulattal keresztülrántja a
fején. Már egészen jól megy.
Azután
a nadrágja zsinórjait oldja ki, és megáll a keze a levegőben.
Eszébe villan, hogy reggel, mielőtt elmegy, Margitot kell majd
megkérnie, hogy fűzze be a zsinórokat, fél kézzel ezt
képtelenség megcsinálni. Arca újra merev, a lázas sietség úgy
tűnik el róla, mint nyári nap a viharos égboltról. De akkor a
szobában megszólal az asszony, hangjában sürgetés, évődés,
mint régen, mint nyáron.
–
Bejössz? Bejössz-e végre, vagy hagysz megfagyni az ágyamban?
Ohhh! 😍 Végre újra találkoztak!
VálaszTörlésKöszönjük! 😘
Várom nagyon a jövő hetet. 😊
Én is szeretem olvasni, mikor a szerelmesek összejönnek. Nagyon jó megírni, még jobb átélni... :-)
VálaszTörlésGatula az érettségizőid miatt. Csodálatos eredmény. Ügyesen dolgoztál. Ott is és itt is! Nagyon jó a történet. Várom a csütörtököket. A jövő heti rész úgye hosszabb lesz? Bocsi, de szeretem olvasni.😃
VálaszTörlés:-) Igyekszem. :-) Akad a jövő hétre is egy osztály, ezúttal történelemből. :-)
VálaszTörlés