Árnyékban 17. rész

(folytatás)

– Undort!? Rosszul gondolkozol , fiam! Látsz-e undort a fiad szemében, az enyémben, az öcsédében, Mariannéban?... Látsz-e?

A fiatal férfi vonásaiban végtelen fáradtság, szemeit lecsukja, halkan szól.

– Nem. Nem látok.

Az apja hangja is halk, kérlelő.

– Ugyan ki néz undorral a kezedre, fiam? Ugyan ki?

A fiatal férfi arca piroslik, szeme hirtelen kipattan.

– Én!!! Én magam nem bírok ránézni! Én magam iszonyodom!

Kifulladva hallgat el, levegő után kapkod.

Az öreg nagysokára szólal meg.

– Te nem bírsz ránézni a kezedre, hát ne nézzen rá ő sem! Inkább el sem mész hozzá, nehogy megláss a szemében valamit! Talán, jobban félsz tőle, mint magadtól!

A fiatal férfi szótlanul fekszik, szemei újra becsukva. Apja fáradtan nézi. Óvatosan nyúl az ép kézhez, enyhén megszorítja.

– Adnod kellene egy esélyt annak az asszonynak, és magadnak is, fiam!

Simon kinyitja a pilláit, de tekintetében nincs semmi élet. Szavai ugyanolyan üresek, semmitmondóak, mint amilyennek saját jövőjét érzi. Hangja fáradt.

– Talán egyszer, ha jobban leszek, majd meglátogatom...

Az öreg lovag a fejét csóválja..

– Holnap vagy holnapután lemegyek a faluba. Ránézzek arra az asszonyra?

– Nem!

A szó kurta, határozott, visszavonhatatlan.

Az öreg lovag föláll, mára elege van.

– Tény, ami tény, a fiadat, engem is napokig várakoztattál, mire hozzád jöhettünk, hozzád szólhattunk! Miért is reméltem, hogy ehhez a fehérnéphez nem leszel kíméletlenebb, mint kettőnkhöz voltál!

Mentében úgy csapja be maga után az ajtót, hogy a döngés percekig Simon fülébe visszhangzik. A döngés vagy apja utolsó szavai, ki tudja?

A lovag meredten, mozdulatlanul fekszik az ágyban. Arcvonásai is merevek, nem látszik, min gondolkodik, nem is akarja, hogy bárki lássa azt, ami a fejében jár. Hogyan mondhatná el, akár tulajdon apjának, hogy nem csak a kezét, de a vágyait is elvesztette. Sokat gondol Margitra, de képtelen úgy gondolni rá, ahogyan régen. Valahányszor az asszonyt maga elé képzeli, egyből szemei elé tolakszik a veszteségre. Ha él is benne valahol mélyen a vágy, képtelen föllobbanni, emésztő tűzzé növekedni...

Nem mehet el Margithoz. Ha meglátná a nő szemében az elutasítást... Elviselhetetlenül fél a kedvese szemében esetleg megjelenő undortól, rémülettől. De ha Margit el is fogadná, szívesen ölelné, ő maga képtelen lenne viszont ölelni, szeretni. Hiába idézi fel, ahogy először meglátta, ahogy először szerette, vagy később, ahogyan sokat és sokféleképpen ölelte, dédelgette, nem mozdul semmi. Semmi, aminek mozdulnia kellene...

A férfi szempillái alatt könnycseppek gyűlnek, egy-egy utat talál, napvilágra bukkan. A csata elvette tőle a legfontosabbat, amitől egy férfi férfi. Öregebb immár, mint az apja. Nem bízik benne, hogy bármi változni fog, a karja nem nő ki, a vágy kihalt belőle.

15. fejezet

Amikor Margit szombaton este halk kopogást hall az ajtaja felől, szíve majd kiugrik a helyéről örömében. Már a szobájában fésülködik, lefekvéshez készülődik, de a hangra az asztalra dobja a fésűt, repül az ajtóhoz. Keze reszket az izgalomtól, alig bírja eltolni a reteszt. Azután csodálkozva bámul az ajtóban álló férfira, Simon apjára. A férfi döbbenete legalább akkora. Tágra nyílt szemmel nézi a fehér hálóruhán átdomborodó pocakot.

– Gyereket vársz.

Margit már lehajtott fejjel áll, nem szól. A férfi közelebb lép, jobbjával a nő álla alá nyúl, megemeli a fejet. A nőn átfut, hogy ez afféle családi szokás lehet, enyhén elmosolyodik. Az idős férfi a mosoly láttán maga is mosolyogni kezd, jó erre a fehérszemélyre ránézni. Gyönyörű. A fia nem választott rosszul.

– Jól gondolom-e, hogy az unokám növekszik benned, hölgyem?

Margitnak elfelhősödik a tekintete a megszólítás hallatán. Bólint.

– A fiad az egyetlen férfi, akit a házamba beengedtem, mióta a férjem meghalt.

Az idős lovag tekintete enyhén kutakodó, de Margit szeme tiszta, mint a források vize, a nő nem hazudik.

– Beszélnünk kell!

Margit az egyik székre mutat, megvárja, míg a férfi helyet foglal, majd maga is leül. Szótlanul vár. Reménykedik.

– A fiamat vártad, de egyelőre hiába! Sajnálom.

Margit szemébe rémület villan.

– Nem! Ne ijedj meg! Van baj, de nem akkora, hogy ne lehetne orvosolni. Legalábbis, remélem.

Az idős férfi a szavakat keresgéli, nehezen mondja ki a rossz hírt.

– Simon elvesztette a bal kézfejét.

Margit szemeiben fájdalom.

– Uram! Istenem! Hogyan viseli?

Az öreg lovag elgondolkozva néz Margitra.

– Ismered! Mit gondolsz, hogyan viseli?

Margit zavarban van. Csodálkozva néz látogatójára.

– Én mondjam el, uram, neked, hogyan hat ez a fiadra?

A férfi bólint.

– Tanácstalanok vagyunk. Hogyan segítsünk? Szerinted, milyen lenne a fiam egy ilyen sebesülés után?

Margit gondolkodik, és egy idő után hangosan is kimondja, amit gondol.

– A fiad végtelenül büszke, ha elvesztette a fél kezét, azt nehezen fogja elviselni. Ha túl lesz az első napokon, heteken, megpróbálja majd mutatni, hogy nem is veszített semmit. Nem fogja kímélni magát. Úgy fog gyakorlatozni, a birtokkal foglalkozni, mint eddig. Nem fogja hagyni, hogy bárki a szemére vesse azt, elhanyagolja a dolgait a sebesülése miatt.

– És veled? Veled milyen lesz?

Margit arca elkomorul.

– Nem jön többet.

Föláll, magára akar maradni, reménykedik benne, hogy ezt a látogatója is megérti, de a férfi nem hajlandó távozni.

– Miért?

Margit csodálkozva kérdez vissza.

– Miért nem jön?

– Igen, miért nem?

Margit elgondolkozva ingatja a fejét, ideges lesz, a szája szélét rágja.

– Így érzem. Nem fog jönni.

Elhallgat.

– Valamit csak gondolsz, ha ilyen bizonyos vagy benne.

Margit bólint.

– Nem akarja, hogy lássam, hogy szánjam...

– Miért?

Az asszony egyre nagyobb zavarban van.

– Büszke, nagyon büszke... nem tudja elképzelni, hogy anélkül, a keze nélkül is szerethet, hogy szerethetem...

Elpirul. Felnéz, nem akarja folytatni. Az öreg szemeiben sürgetés.

– Kérlek, folytasd!

Margit lehunyja a szemét, maga elé képzeli Simont. Képtelen azonban elképzelni, hogy a férfi fél kézzel önfeledten szeretkezik vele. Fájdalommal a tekintetében újra az öreg lovagra néz.

– A fiad képtelen lesz így asszonyt szeretni! Sem engem, sem mást.

Az öreg nagyot csap az asztalra, Margit összerezzen.

– A fene ette volna meg! Magam is ettől féltem! A másik fiam, ha vele történt volna ez, már az első éjszaka az asszonya mellett keresett volna vigaszt! De ez az első, elsőként felcseperedő büszkeségem elutasítja azt, ami meggyógyítaná!

Sokáig hallgatnak, amikor keresni kezdik egymás tekintetét, mindkettejük szemében tanácstalanság ül.

– Mit csináljunk?

Nincs válasz, Margit nem tudja, mit mondjon.

– Ha hírül veszi, hogy gyermeket vársz, talán megenyhül.

– Nem is tudom... alig ismerem... az elsőszülött fiút hogyan fogadta?

Az idős férfi elgondolkozik. Maga elé képzeli Simont, ahogy a feleségét óvta, dédelgette.

– Örült, mikor kiderült, hogy apa lesz... féltette a feleségét. Gyöngéd volt... egészen kinyílt. – Fölnéz, Margit szemét keresi. – Talán, akkor szerette legjobban asszonyát. Azután biztosan hallottad, mi történt!

Margit bólint. Szemében könnycsepp. Nézik egymást.

– Most nagyon más minden. A fiad nem fog a hírnek örülni. Mérges lesz, hogy felelősséget kellene vállalnia valamiért, amit nem is akart... Nem gondolt vele, hogy terhes lehetek, nincs, sosem volt gyermekem...

A férfi bólint.

– Ismered a fiamat, meg kell hagyni. Okos asszony vagy! Ki kell találnod valamit!

Margit teljesen tanácstalan. Sokáig hallgatnak.

– Talán, ha látná, hogy neked van rá szükséged, hogy ő az egyetlen támaszod, akire számíthatsz, ha te szorulnál rá, és nem ő rád...

A nő haloványan mosolyog.

– Talán, ha hiányozna a fél karom...

A férfi a száraz humort grimaszolva fogadja.

– Ennél egyszerűbb megoldást kell találnod, kár lenne ezért a kecses kis kézért...

Óvatosan nyúl a nő ölében heverő, hosszú, vékony ujjakhoz, enyhén megszorítja őket.

– Mennem kell, talán az élet elénk hoz valami megoldást! A jövő héten, amikor lejövök, újra meglátogatlak, ha nem bánod! Ki kell találnunk valamit!

A megoldást az öreg lovag találja meg, hamarabb, mint remélte. Mártánál jön rá, mivel tud hatni a fiára.

Márta, mint mindig, vacsorával várja, vacsora közben pedig beszélgetnek. Mindkettejüket Simon sebesülése, Margit terhessége foglalkoztatja, így most ez a legfontosabb téma. Simon panaszkodik a fiára, Margitnál kellene, hogy vigaszt keressen, aggasztó, hogy nem teszi. Márta bóligat.

– Margitnak szüksége van a fiadra. A terhessége...lehet, hogy baj lesz.

Az öreg lovag összeráncolt homlokkal nézi Mártát, ismeri jól, nem szokott levegőbe beszélni.

– Mire gondolsz?

– Tegnap itt volt nálam, a fiadról érdeklődött. Hazakísértem. A kisebbik fiam, kiborította a reggeli fejést, Margit fölajánlotta, hogy ad annyit, hogy mindkét családot ki tudjam este szolgálni a szokásos tejadaggal. Így elkísértem. Esett. Egyre jobban. Nem mertünk futni, nehogy elessen. Eláztunk, mire átértünk a falun. Rábeszéltem, hogy öltözzön át egyből, mihelyt hazaértünk. Akkor láttam, azóta nem hagy nyugodni... nagyobb a terhe, mint lenni kellene...

A férfi nem tud türelemmel várni, aggódva kérdezi.

– Mire gondolsz?

– Nem tudom. Talán ikreket vár...

Összenéznek, az öreg lovag elsápad. Mindketten ugyanarra gondolnak. A férfi egy szerencsétlen ikerterhességben vesztette el első asszonyát, és éppen csak megszületett gyermekeit is, régen, réges-régen, de ami történt, még mindig fáj.

– Biztos vagy benne?

– A legidősebb leányom gyermeket vár, a nyár elején lett terhes, mint Margit. Kettejük terhe, ég és föld.

Hallgatnak. Nehéz megtörni a gondterhelt csöndet. Márta vigasztalva mondja.

– Nem minden ikerterhesség végződik balul...

– Tudsz olyat, aminek jó vége lett?

Márta sokáig hallgat.

– Olyat, ahol mindkét baba és asszony is megmaradt, még nem láttam, csak hallottam. De nagyon ritka az ikerterhesség felénk.

Hallgatnak. Azután Márta Simon mögé lép, karjaival átöleli a szótlan lovagot.

– Margitnak nagy szüksége van a fiadra, ha megszüli a két gyermeket, azért, ha pedig nem sikerül kellő ideig hordoznia őket, a babák képtelenek lesznek az életre, akkor Margit nagyon odalesz. Így is, úgy is lelket kell verned a fiadba.

Az idős férfi a nő kezét fogja, szorítja. Azután a szorítás enyhül, a lovag föláll, szembefordul az őt ölelő asszonnyal. Összemosolyognak. Márta megnyugodva kérdezi:

– Eltesszük magunkat holnapra?

A férfi arca a mosolytól megfiatalodik, szemeiben csillog a gyertyafény.

– Mondtam már, hogy szeretlek?

– A héten még nem! De változatlanul szívesen hallom!

– Nagy szerencsém, hogy vagy nekem, hogy sok-sok évvel ezelőtt nem utasítottál vissza...

Az asszony grimaszol.

– Ahogyan én emlékszem, nem kérted a beleegyezésemet, fél pillanat alatt a szénának döntöttél, az sem zavart, hogy bent öt gyerek ülte körül az asztalt. Mai napig csodálom, hogy nem nyitott ránk egyik sem az istállóban.

A férfi a nő hátát simogatja, suttog.

– Én úgy emlékszem, nem kellett semmi erő ahhoz, hogy a kapudon betörjek, nagyon puha, nagyon odaadó voltál... Amikor kértem, hogy gyere ki hozzám, ha a gyerekeid elaludtak, akkor sem mondtál nemet...

– Pedig nagyon gondolkoztam rajta. Amit először a szénában tőled kaptam, nem volt jobb, mint amit a borissza uram mellett megszoktam. De azután...

– Azután?

– Melletted lettem igazán asszony, de hisz tudod te azt...

– Azért jól esik hallani...

– Szereted, ha dicsérnek!?

– Ki ne szeretné?

Az asszony közelebb hajol a férfi füléhez, suttog, hosszan, miközben a tenyere a tarkót cirógatja. A férfi mosolyog, ölét az asszony öléhez szorítja.

– Megengeded-e, hogy puha fészkedben otthon érezzem magam, ma is, mint oly sokszor az elmúlt évek alatt?

16. fejezet

Vasárnap este az idős férfi újra bekopog fia ajtaján. A szobából nehéz koppanás hallatszik, mint amikor egy széket a helyére tesznek. Simon félmeztelenül nyit ajtót, bőre fénylik az izzadságtól. Apjára mosolyog. Az apán átfut, hogy vajon fogja-e még látni a fiát igazán mosolyogni, csillogó szemekkel, szélesen nevetni, vagy ez a halovány mosoly minden, amit remélhet.

– Egy hét az ágyban, és alig bírom a széket megemelni!

Az öreg lovag szeme a fiáról a nehéz tölgyfaszékre ugrik.

– Ne mondd nekem, hogy megemelted a széket, és attól izzadtál így le!?

Fia elfordul, törölközőért nyúl, arcát, nyakát törölgeti, morog.

– Nem egyszer emeltem meg...

Az asztalhoz lép, pohár bort tölt, apjának kínálja, de az nem kér. Azután az inge után nyúl, magára kínlódja, fél kezével nehezen boldogul, apja megállja, hogy ne segítsen.

– Már nem szédülsz...

– Nem. Jól vagyok.

Simon hangja határozott, kihallik, hogy nincs kedve tovább az egészségéről beszélgetni. Leül, kezébe veszi a poharat, a lángokat nézi, szemmel láthatóan nem akar megszólalni. De apja már elhatározta magát. Egész délután a mondatokat fogalmazgatta, tudja, mit és hogyan mondjon. Ő is a lángokba bámul.

– El kell mondanom valamit...

(folytatjuk)

Még mindig úgy érzem, ennek a történetnek a címe esetlenebb, kevésbé eltalált, mint a másik két regényé. Ha van ötletetek, kérlek benneteket, osszátok meg velem!