Árnyékban 19. rész

(folytatás)

Simon nem válaszol, de elkezdi lekínlódni magáról a csizmát, a szűk nadrágszárakat. Fojtottan káromkodik. A csizmát, a nadrágot is a sarokba vágja, hangosan fújja ki a levegőt, áll, lassan megnyugszik. Elindul a szoba felé, az meg mintha a világ végén lenne, de ahogy Simon átlépi a küszöböt, minden visszavonhatatlanul a helyére kerül. Simon kihúzza a hátát, hangja határozott, parancsoló, újra férfinak érzi magát, nem gondolkodik rajta, miért.

– Itt vagyok, látni akartál!

Margit a fal felé fordulva, összegömbölyödve fekszik az ágyon, de a határozott szóra megmozdul. Térdeit maga alá húzza, fölül. A takaró a hasára csúszik. Nézi a férfit, aki egy pillanatra sem veszi le a tekintetét Margit arcáról, szeméről. De Margit szemeiben nincs semmi, sem szánalom, sem undor, csak mélyről gyökerező nyugalom és állhatatosság. Amit mond, hihetetlen.

– Szép vagy, mint mindig, kívánlak, mint mindig.

Nem csak mondja, így is érzi. Simon izzó tekintetétől bőre kipirul. Már nem hidegnek, de melegnek érzi a szobát.

A férfi szemei isszák a látványt, látja a megváltozó arcot, saját vágyainak tükörképét. A szenvedélyt, mely marcangolja az ember bensőjét. Mit áll itt még mindig? Margit mellett kellene lennie. Hálát adnia a sorsnak. A régi határozottsággal teszi meg a távolságot az ajtó és az ágy között. Szeme még mindig kutat, de továbbra sem lát semmit, semmit, ami miatt sarkon kellene fordulnia, el kellene menekülnie. Pedig Margit nem csak az arcát, a szemét nézi, tetőtől-talpig többször végigmérte, gyorsan továbbszaladt a szeme, az arcán villanásnyi fájdalom suhant át, más nem. Azóta csak vágyat lát Simon,vágyat, örömet, megkönnyebbülést.

Margit közelebb csúszik a férfihoz, az ágy szélén térdel. Két kezét lassan emeli, az egyiket a férfi mellkasára, a másikat a vállára teszi. Ujjai apró köröket írnak a barna bőrre, meleg leheletével borzolja a határozott, mereven tartott nyakat.

– Pillanatonként változik az arcod, mióta beléptél... néha egészen úgy nézel, mint régen, de leginkább hideg a szemed, mint a kinti éjszaka.

A férfi az asszony szemeibe fúrja a tekintetét.

– Néha... olyan a szemem, mint a kinti éjszaka... és leginkább úgy nézlek, mint régen...

Margit halványan elmosolyodik, Simon tekintetének fénye most olyan, mint borult égből előbukkanó napsugár, reménytkeltő. A vékony, könnyű ujjak a férfi nyakára, tarkójára kúsznak, az izmok a meleg tenyér alatt lassan ellazulnak. Simon csukott szemmel, mélyeket lélegezve áll, csak az asszony tenyerére figyel. Simogató, meleg tenyerek... a nyakán, a vállán, a mellkasán, a hasán...

– Kérhetek tőled, valamit, uram?

A férfi erővel nyitja a szemeit, mélyeket lélegzik.

– Kérhetsz.

Margit nem ereszti a férfi tekintetét, szemeit, bal kezét a jobb kezére teszi, megemeli, apró csókot lehel a kézfejre, azután megfordítja, szája a meleg tenyérre simul. Hangja vágytól fuldoklik, Simon is hallja, tudja, alig hiszi.

– Szeretném... nagyon szeretném a tenyeredet a mellemre, ahogyan szoktad, ahogyan szeretem... és... kérlek, szépen kérlek, ezzel a kezeddel közben ölelj magadhoz... ahogyan szoktál, erősen!

Mutatóujját pillekönnyen húzza végig a férfi bal karján, a szája széle megremeg, szeme könnyben úszik.

Simon először tud úgy gondolni a karjára, hogy valamire talán mégis jó lesz. Itt ez az asszony, a karjaiba vágyik, hát legyen! Átöleli, ahogyan kérte, ahogyan akarja.

Margit alig állja meg, hogy ne kezdjen zokogni, nyeli a könnyeit. Simon keze a mellén, karja a hátán, átöleli, magához húzza, ringatja, ahogyan szokta.

A férfi agyából lassan kihullik minden. Meleg tenyere a lágy halmokra simul. Képtelen lenne szavakba önteni, mit érez, miközben keze a hófehér, telt lágyságot öleli. Végtelen békesség és nyugalom veszi körbe. Úgy érzi, otthon van, hazaérkezett. Csukott szemekkel cirógat, dédelget. Óvatosabb, mint lenni szokott. Margit egy keményebb mozdulattól megrándult. Simon csukott szemekkel is tudja, hogy kisebb fájdalmat okozott. Innentől jobban vigyáz. Érzékenyebb most ez az asszony, mint volt, hát igyekszik erejét visszafogni. Puhán mozdul, rendületlenül kedveskedik, kitartóan köröz. Már nem csak érezni, hallani, látni is akarja a karjaiban nyögdécselő asszonyát. Fekete szembogara Margit arcán nyugszik. Figyeli az óarany színű szemeket, az ellágyuló, befelé forduló tekintetet.

Margit minden porcikája forróságban fürdik, hónapok óta vágyódik, napok óta emésztődik. Érzékeny, duzzadt mellein cikázó gyönyör fut át, egész belseje megremeg. Margit Simon vállába, nyakába kapaszkodva a férfi mély hangjára eszmél.

– Nagyon-nagyon könnyű most téged szeretni, a semmitől is fölrepülsz...

Margit elpirul. Simon ezt is szereti, néha mint szűz leány, néha mint szégyentelen asszony, olyan ez a nő.

– Nagyon vártalak... és a gyerek miatt... érzékenyebbek a melleim, mint eddig...

Az asszony mindezt úgy mondja, hogy közben véletlen sem néz a férfira, aki viszont látni akarja a súlyos pillák mögé bújtatott tekintetet. Azt teszi, amit szokott, megemeli az arcot, megkeresi a bújócskát játszó szemeket. Nézik egymást hosszan, sokáig. Simon tekintete mélyén fáradtság, fájdalom, de a felszínen ott az ébredő élet is. Margit szemében kérdés, sokára meri kimondani.

– A gyermek... nagyon ellenedre van?

A férfi szótlanul szemléli az asszonyt, szeme komoly akkor is, amikor végre megszólal.

– Nagyon meglepett, nem számoltam vele... Mikor apám szólt, mint derült égből a villámcsapás, olyan volt a hír – hangja megkeményedik. – A kezem miatt, téged sem akartalak, nemhogy a gyereket...

Az asszony szemében a fájdalom egyre nő, lassan kicsordul. A férfi jobb keze mutatóujjával felfog egy legördülő cseppet.

– Ne sírj! Mindez tegnap volt...

Simon szemének komolysága enyhül, hangja mélysége Margit ölébe szivárog. Lángoló tekintet fogja rabul az aranyló szemeket.

– Nagy élvezet a kertedet bevetni, egy gyermeket beléd ültetni... Örülnöm kell a termésnek is. Fiadnak vagy leányodnak apja én leszek, ahogyan a nyáron megígértem...

Simon lefelé viszi a tekintetét, a kettejük között gömbölyödő pocakot nézi. Meleg, keményen puha tenyere a nő hasára simul. Újra fölnéz, szemével megigézi Margitot, a nyár eleje óta, ki tudja, hanyadszor.

– Nem tudom... nem tudom, szerethetlek-e egyáltalán? – a gyöngéd-kedves tekintet mélyén vidám szikra lobban. – Vajon, hogyan vélekednek az asszonyok ott a parton?

Margit arca megszínesedik, sokára szól.

– Van, aki nem engedi magához az urát, de legtöbben azt mondják – fölnéz – nem szabad a férfiakat hosszú ideig böjtölni hagyni.

– Nem szabad?

– Nem..., de...

– De?

– Azt is mondják...

Simon mosolyogva nézi szavakkal küzdő kedvesét. A férfi arca most a régi, a nyári, nem torzítja sem fájdalom, sem kín.

– Óvatosnak kell lenned... nem... nem bírja el a terhem a súlyodat...

A férfi fölnevet, Margit szereti ezt a nevetést, rövid, de szívmelengető, vidáman vérforraló. Simon tenyere a puha arcon, a nő füléhez hajol.

– Ne nyomjalak agyon benneteket! Ennyi az asszonyi bölcsesség csupán ott a parton? Semmi több!?

Margit piroslik, egyre nagyobb zavarban van.

– Néked kell jobban tudnod, mit csinálj, és hogyan. Én most várok gyermeket először... Viselkedj úgy, ahogy asszonyoddal viselkedtél!

A férfi újra fölnevet, apja örülne, ha látná, a nevetés egészen Simonos. Margit értetlenkedve nézi a férfit, aki nagy nehezen rendezi vonásait, vidám tekintettel szemléli az asszonyt.

– Nagyon-nagyon rossz világ jönne rád, kedvesem, ha én úgy viselkednék veled, mint a feleségemmel!

Margit kezd megsértődni, Simon kedvtelve nézegeti.

– Az én feleségem, nyugodjon békében, nem engedett magához, mikor megtudta, hogy gyermeket vár...

Margit csodálkozik.

– Nem?

– Nem bizony.

– És... kibírtad?

– Fogcsikorgatva.

– Nem baj?

– Mi nem baj?

– Hogy... én nem szeretném... nem szeretném...

– Mit kincsem?

Margit nézi a férfit, csak a szeme beszél. Simon érti. Rákérdez.

– Szeretnél magad mellé? Nem kell böjtölnöm?

Margit tekintete komoly, csak a szemét csukja le, a kimondani szégyellt igen helyett.

– Már csak azt kellene kitalálnunk, hogyan szerethetlek?

Simon talányos tekintettel nézi a karjaiban tartott asszonyt.

– Szeretlek, ahogyan szoktalak, odafigyelve. A vad összecsapást néhány hónappal elhalasztjuk! Jó lesz így?

Margit igent int a fejével.

Azután Simon a következő órára az lesz, aki a nyáron volt. Határozott, kezdeményező, magabiztos férfi, aki képes gyöngéden, türelemmel szeretni, kedvese örömein magasra jutni.

Ahogyan vágyuk csitul, Simon úgy alszik el, mint a nyáron, régen. Gondtalanul, kisimult vonásokkal, szárnyaló örömén álomba merülve.

Margit még ébren van. A férfi arcát nézi, szerelmesen, olyan szerelmesen, ahogyan csak asszony nézhet. Nagy szerencséje van ezzel az emberrel.

Simon a bal oldalán fekszik, jobb keze Margit derekán. Vagy inkább dereka helyén. Nem sok, ami karcsú derekából megmaradt, gondolja Margit gunyorosan, de Simont ez nem zavarta, így is szerette. A férfi bal kezét most nem látja, Simon karja a feje alatt, egy párna rejtekében. Margit tudja, biztos benne, lesz még gond sok. Ki tudja, nem örökre-e? Amikor Simon bejött a szobába, Margit minden pillanatban számított rá, hogy sarkon fordul, elmegy. Büszke ez az ember, határtalanul büszke. Nem engedi, hogy sajnálják, nem lehet a sebesülését egy szóval sem említeni. De talán ez fogja meggyógyítani, talpra áll, nem hagyja magát legyűrni... Most még sérülékeny, nagyon-nagyon sérülékeny. Margit könnyezik, ahogyan a szeretkezésükre gondol.

A férfi olyan volt, mint lenni szokott. Kezdetben csak őt kényeztette, csak rá figyelt, ahogyan telt az idő, az történt, ami történni szokott. Simont elragadta az erő, mely ellen az ember tehetetlen. Elhatalmasodó vággyal kapaszkodott az asszonyba. Már nem az esze, csak a szenvedélye irányította minden mozdulatát. És akkor majdnem megtörtént a baj. Simon jobb tenyerével Margit feneke alá nyúl, magához igazítja, húzza az elgyöngült testet, bal kezével pedig igazítaná vágyát az asszony ölébe. De a mozdulat megtörik. A férfin harag, félelem villan át, szemei Margitéban, keres, kutat. Kutatja a nő tekintetét, ki tudja, mit keres. De Margit hirtelen, maga számára is váratlanul előrenyúl, tenyere a férfi vágyára simul, csípőjét emeli. A karcsú ujjak az asszonyi ölbe simítják a pillanattal korábban kőkemény, de hirtelen gyöngülő férfitestet. Margit fölnyög, kinyújtózik, mindkét karját a feje mellé teszi.

– Könyörgöm, szeress! – súgja.

Simon még mindig dermedten hajol fölé, de szeme lassan megtelik élettel, mozogni kezd. Margitra sírhatnék tör, nem állja meg, könnyezni kezd, előbb a megkönnyebbüléstől, azután a terjedő örömtől. Sírva jut az út végére. Sírva-nyögve, az ágyneműbe kapaszkodva.

És most itt fekszenek, Simon alszik, Margit mellégömbölyödik, fáradt, a feszültség kimerítette, az ölelkezés elgyöngítette, gyorsan elalszik ő is.

Órákkal később ébred, nem igazán tudja, mire. Talán az égve hagyott gyertya fénye zavarja. Óvatosan fölül. Kikászálódik az ágyból. A férfi fölnyög, hátára fordul, alszik tovább.

Margit halkan kimegy a konyhába, tesz a tűzre, nézi, ahogyan a parázs lassan éledezni kezd, apró, kékes lángok nyaldossák a vékony gallyakat, vastagabb hasábokat. A füstöt a széles kürtő kihúzza a konyhából. A tűz egyre erősebb, egyre nagyobb lánggal ég. Margit még tesz rá, ma éjjel már ne kelljen ezért többször felkelni, és a férfi miatt sem akarja, hogy nagyon kihűljön a háza. Ahogyan guggol, ölében sürgető érzés támad. Mióta a terhessége így előrehaladt, minden éjszaka felkel egyszer-kétszer, megszokta, de most nagy kínban van. Az éjjeli edényt a szobában tartja az ágya alatt. Be kell menni érte, kihozni a konyhába. Reméli, a férfi nem ébred fel. Margit halkan settenkedik, majd a konyha sarkába húzódva végzi a dolgát, megkönnyebbülten áll föl. Kendőt vizez, megtörli magát. Újra ránéz a tűzre, azután visszamegy a szobába. A férfi az oldalán fekszik, szemei nyitva, éber-vidám tekintettel nézi a megtorpanó alakot, a megszínesedő arcot.

– Használhatom én is azt az edényt, Margit?

Margit megindul az ágy felé, a földet nézi.

– Persze.

Simon fölkel, a konyhába vonul, Margit az ágyába menekül, betakarózik, próbál nem gondolni a használt éjjeli edényre, nem megy. Simon hamar visszajön. A gyertyát az asztalról az ágy melletti ládára teszi.

– Hideg van! – súgja.

Visszahajtja a takarót, mellkasa, öle Margit hátának, fenekének simul. Meleg lehelete az asszony füle körül lebben.

– Ne szégyelld magad előttem semmiért, ami természetes. Egyikünk sem szent, mindketten emberből vagyunk. Ha nem így lenne, aligha sikerült volna ezt a nagyra nőtt ajándékot beléd plántálni.

Meleg szája Margit fülén, nyakán...

– Fordulj felém!

Az asszony megfordul, várná a csókokat, de Simon csak nézi, tekintetében gyöngédség, évődés.

– Tényleg örülsz, hogy megestél?

Margit elgyöngülve nézi a férfit.

– Közelebb hoztad a gyertyát...

– Látni akarlak... Látni akarom, ahogyan azt mondod, örülsz.

Margit képtelen lenne mozdulni, válla, karja, melle, csípője, háta Simon forró bőréhez simul, egymásba kapaszkodó tekintetük nem akar a másik ember elől elrejteni semmit.

– Örülök... örülök, hogy van... annak is, hogy tőled van.

A férfi az asszony arcát nézi, nincs közöttük talán egy arasz. Simon szeme változik, a gyöngédséget huncut szikrák fűszerezik.

– Szidnod kéne, engem is, őt is...

– Nem, soha!

– De, bizony... Nem házasságban fogant ez a gyermek... szidnod kellene...

Margit szemében könnyek gyűlnek.

– El akarod rontani az örömömet?

– Nem! Csak hangosan gondolkodom.

Csókol, a szája szenvedélyes, Margit elfelejti hirtelen jött szomorúságát, bőre melegszik, belseje izzik. De Simon újra elvonja a száját, megint megszólal.

– Nem akarom, hogy fiad, vagy leányod fattyúként jöjjön a világra!

– Magadhoz veszed, felneveled, nem lesz fattyú, lesz apja !

Az asszony hangjában határozottság, megemeli a fejét, apró csókokkal keretezi a makacskodó ajkakat. Keze a férfi ölénél cirógat, lábát mozdítja.

– Gyere! Kérlek!

Azt teszi, amit korábban, magába simogatja a férfit, könnyű dolga van, Simont most nem lankasztja semmi.

– Szégyentelen nőszemély vagy te, Margit!

...

– Ahogyan a kertedet előttem megnyitod...

...

– Ahogyan magadhoz édesgetsz...

...

– Nincs jobb...

...

– Mint lábaid bilincsében vergődni...

...

– Férfi vagyok...

...

– Férfi újra...

…

– És te...

...

– Asszonyom!

...

Simon mozgása, mint apály és dagály, hosszan húzódó, lassan érkező. Simon minden érkezéskor közel kerül asszonyához, amilyen közel csak kerülhet, ölét a nő ölének nyomja. A nyomás egyre erősödő, hullámokat kelt a mélyben, a hullámok magasodnak, lassan elnyelik Margitot. Azután kezdődik minden elölről, a nyomás szűnőben, a férfi öle elhúzódik, annyira, hogy az asszonyban kezdetben még pici félelem is ébred, félelem, hogy a mozdulatsor egyszer csak megtörik. De nem. És a félelmet teljesen elmossák a suttogó hangok. Simon megérkezik újra meg újra, a torlódó hullámok tengerárként sodorják el Margitot. Néhány pillanattal később a férfi is partot ér.

(folytatjuk)