Árnyékban 18. rész

(folytatás)

Simont a komoly hang meglepi, apjára néz, de ő a lángokat bámulja kitartóan.

– Valami baj van?

Apja bólint, végre elfordul a tűztől, a fiára néz.

– Margit... gyermeket vár.

Simon kiguvadt szemmel nézi apját, hitetlenkedés, harag fut át a vonásain. Föláll, elfordul.

– Még ez is...

Jobb keze ökölben. Áll, háta egyenes, az egész alak mozdulatlan.

Telik az idő, végül a fiatalabb férfi megfordul, arcvonásai rendezettek. Újra leül, látszik, hogy valamiféle megoldásra jutott.

– Felhozzuk a gyereket a várba, elismerem, hogy az enyém... Talán megoldódik az is, amin apám állandóan aggódik, lesz még egy örökös...

Az idős férfi hangja határozott, kíméletlen.

– Bolond vagy, ha azt gondolod, hogy Margit neked adja a fiát, vagy a leányát, ő pedig él tovább a faluban, boldogan, vidáman.

Simon mérge az egekbe szökik.

– Ne akard rám kényszeríteni a gyermekkel együtt az anyát is, nem fog sikerülni!

Már apja is kiabál:

– Én kényszerítelek, én!? Mentél te magadtól, kényszer nélkül! Meg voltál veszve ezért az asszonyért! Kényszer!? Erővel sem lehetett volna téged itthon tartani!

Mindketten vörösek a méregtől, úgy bámulnak egymásra, mint két ellenség. Az idősebb férfi kap észbe hamarabb, hátralép, újra leül, nem néz a fiára. Az idő mintha megállt volna. Simon lassan lenyugszik, szégyent érez. Apja mellé lép. Vállára teszi ép kezét.

– Ne haragudj! Minden olyan váratlanul történt, nem tudom, mit csináljunk...

Az idős férfi hangjában méreg.

– Légy újra az, akinek megszoktunk!

Hallgatnak. Simon ellép, leül, azután újra föláll.

– Nem tudom, nem tudom, mi legyen...

Apja ránéz, szemei komorak.

– Még nem mondtam el mindent...

Simon értetlenül néz vissza.

– A birtokkal van valami baj?

– Ugyan! Tegnap beszéltünk, a birtok rendben van... de Margit...

Simon türelmetlen.

– Nagyon megviseli a terhesség?

– Nem, nem, láttam, szebb mint valaha! De Márta... Márta azt mondja, a terhessége talán gondot okozhat... Túl nagy a terhe, mintha ikreket várna...

Egymásra néznek. Simon ismeri apja történetét, de a terhességekről nem tud sokat. Összevont szemöldökkel kérdezi.

– Gondolod, hogy baj lehet? Újra baj történhet?

Apja bólint.

– Hallottam már olyat, hogy mindkét gyerek, és az anya is megmaradt, de látni még nem láttam ilyet soha. Ha minden szerencsésen alakul is, az egyik baba sokszor jóval gyengébb a másiknál. Gondold el, mit fog érezni az az asszony, ha elveszti egyik vagy mindkét magzatát. Nem fiatal már, és Márta azt mondja, ez az első terhessége.

– Biztos? Biztos, hogy ikreket vár?

– Ki lehetne biztos benne?

Ülnek, gondolkodnak.

– Elmegyek hozzá...

Az idősebb férfi elnyom egy félmosolyt, a fiára néz. Nagyot sóhajt.

– Menj el! Ha bármi baj lesz, ne kelljen magadnak szemrehányást tenned...

Összenéznek. Mindketten komolyak.

– Melletted állok, bármi lesz!

Simon biccent.

– Tudom.

17. fejezet

Kedd este Simon ott áll Margit ajtajában. A környékbeli kutyák veszettül ugatnak. A szomszéd házból egy mérges férfihang kiált ki.

– Nyughassatok már!

Egy aggódó asszony szól.

– Talán róka jár a kertek alatt!

– Fölébresztik még a holtakat is, úgy ugatnak!

– Gyere be, hideg van!

Ajtónyikorgás hallatszik, a kutyák lassan csöndesednek, már csak Margité ugat fel egyszer-egyszer.

Simon az ajtóban toporog. Lehelete meglátszik a fagyos levegőben. A holdvilágos éjszaka hideg fénybe vonja a tájat.

Margit még ébren lehet, a szobában gyertya ég, a keskeny konyhaablak behajtott fatáblájának résein átlátszik a gyönge fény. Simon fölsóhajt, kezét emeli, kopog. Margit félősen szól.

– Ki az?

– Csak én! Simon.

A reteszt eltolják, a résnyire nyitott ajtóból meleg levegő tódul Simon arcába. Margit tágra nyílt szemekkel bámulja a férfit, mintha csoda lenne, amit lát.

– Beengedsz?

Margit az ajtólapot szorítja. Elfehéredve szól.

– Valaki elmondta... Azért jöttél, csak azért!

A férfi mosolya fáradt.

– Előbb vagy utóbb, jöttem volna mindenképpen. De tényleg tudok a gyerekről... Beengedsz, vagy fagyjak meg az ajtódban?

Margit elengedi az ajtólapot, hátralép.

– Gyere!

Megfordul, és mintha a pokol összes ördöge kergetné, eltűnik a szobában. Egy pillanattal később egy óriási nagykendőbe burkolózva tér vissza a konyhába. Lecövekel az ajtónyílásban, minél messzebb a férfitől, aki már az ajtón belül van, és szintén csak áll, nem mozdul. Állnak és egyszerre villan eszükbe a nyár, a patakpart két oldala, ahol mindent megbeszéltek, és amiből azután nem lett semmi.

Margit látja a férfi arcán a megkeskenyedett vonásokat, a fáradtságot. Szemébe könnyek gyűlnek, nagyokat pislog, nem tudja, meddig képes még ilyen szótlanul itt állni.

A férfi is az asszonyt nézi. A sötét konyhában csak az asztalra tett gyertya világít, alig ad annyi fényt, hogy a szobaajtóban álló nő vonásai látszódjanak, Simon nézi a gyanúsan csillogó szemeket, a remegő szájszéleket, a nagykendő alól kikandikáló hófehér lábakat. Mérges magára, jobb lett volna, ha messzire elkerüli az asszonyt most is, a nyáron is. Amikor megszólal, határozott szavai betöltik a kicsiny teret.

– Idejössz, vagy megengeded, hogy odamenjek hozzád?

Simon hangját Margit nyersnek hallja, túl szigorúnak, túl kíméletlennek. A könnyek úgy tűnnek el a szeméből, mintha ott sem lettek volna. Nincs ezen az emberen mit sajnálni. Ha harc, hát legyen harc! Azzal fog győzni, ami sajátja, létének lényege. Kedvességgel.

– Gyere ide! – súgja, markai elengedik a nagykendőt, így az a válláról a lábaihoz csúszik, azután a vékony ujjak bontogatni kezdik a hosszú ing zsinórjait.

Simon elakadó lélegzettel nézi a a karcsú kezet, mélyről gyökerező vágya felszínre tör, tekintetét képtelen levenni Margitról, aki kínozza, gyötri, csábítja. A nő igéző szemei a férfiéban, egyik válláról, majd a másikról simogatja le a ruhát. Lassan csúsztatja egyre lejjebb. Hófehér halmok bukkannak elő, Simon a látványtól szédülten nézi a terhességtől kitelt, gömbölyű formákat, lassan úgy érzi, megfullad.

– Akarsz-e, szeretnél-e közelebb kerülni az ajándékhoz, életem legszebb ajándékához?

A ruha a nő lábainál.

A pillanatok szaladnak, de a férfi nem mozdul, Margit az idő haladtával gyöngének, kiszolgáltatottnak érzi magát.

A férfi az asszonyt nézi, úgy érzi, soha még ilyen sajgó sóvárgás nem élt benne, hogy asszonyt érintsen, mint most, ebben a pillanatban. Soha nem látott még terhes nőt mezítelenül, és most itt áll előtte egy szégyentelen, egy könnyes tekintetű, egy remegő ajkú, gömbölyödő pocakú, szentképek Máriájához hasonlatos.

– Sosem láttam szebbet, mint most téged...

Margit hallja a szavakat, alig meri elhinni őket.

– Azt hittem, attól féltem, nem jössz többet...

Simon elkomolyodó tekintettel néz Margitra.

– Rövid ideig magam is azt gondoltam, jobb lesz néked nélkülem.

A kimondott mondat a kijelentés és a kérdés között ingadozik, Simon szeme is kérdések sorát zúdítja Margitra. A nő a homlokát ráncolja.

– Most is azt gondolod?

Simon lehunyja a pilláit, Margit éppen csak elkapja a fájdalmat a tekintet mélyén. Állnak. Simon beburkolózva a vastag utiköpenybe. Margit anyaszült meztelenül a szoba és a konyha határán. Megint holtpontra jutottak. Margit az égre emeli a tekintetét. Hogyan tovább? Valami az eszébe villan. Nem gondolkodik tovább, az asztalhoz lép, markába fogja a gyertyatartót, még véletlen sem néz a férfi szemébe. Megáll Simon oldala, a bal oldala mellett. Tenyerét a férfi bal karjára teszi, Simon összerándul, mint akinek kígyó esik a nyakába. Margit egy pillanat töredékéig úgy érzi, jobb lenne, ha hagyná elmenni ezt az embert a pokol fenekére. Már venné el a kezét, de képek villannak, Margit emlékezik a férfi régi mosolyára, a mezítelen háta izmaira, a barna mellkasra, az erős ölre. A tenyere alatt, a köpenyen keresztül érzi a kar izmait, vágy pezsdül mélyen, úgy növekszik, mint a tengerár.

Margit keze belekapaszkodik a férfi karjába, szorítja olyan erővel, mely a férfit is meglepi. Elfulladva szól.

– Az ágyamon várlak! Az összes ruhádat, a félelmeidet hagyd a konyhámban!

Egy pillanatra fölnéz a férfi arcába, hagyja, hogy az meglássa tekintetében a mérhetetlen vágyat, a határtalan ragaszkodást. Hamar elkapja a szemét, képtelen a merev arcot, a lélektelen, hideg tekintetet sokáig nézni. Mint aki tűzbe nyúlt, úgy rántja el a kezét Simon karjától. A szobába, az ágyába menekül.

Az idő innentől ólomlábakon vánszorog. Margit az ágyon összegömbölyödve vár, de a konyha felől nem jön semmi hang, még annyi sem, amit a gyertya lángjába repült apró bogár kelt nyaranta.

Tél van, hideg lopózik Margit bőréhez, alattomosan, visszavonhatatlanul. A nő a takaró alá bújik, azután, hogy saját fészkelődésének zaja elhal, újra süket csönd ereszkedik a szobára, a világvégi konyhára. Mit csinálhat ez az ember?

Simon nem csinál semmit. Az első gondolat, ami az eszébe villan, az hogy elmegy. Teljes képtelenség, hogy levetkőzzön, a csonka kezével Margit mellé bújjon, mióta átlépte a ház küszöbét, még a köpenyét sem bírta levenni. A hátán izzadtságcseppek csorognak, a konyha langymelege, a téli ruházata együtt elviselhetetlen, úgy érzi, elevenen ég el.

Menni kellene... Az asszony miatt nem mehet... Ha elmegy, és Margitnak a szüléskor valami baja esik... Maradnia kell.

Ép keze a köpeny csatjára csúszik, rákulcsolódik, Simon úgy érzi, menten megfullad az apró konyhában, a saját köpenye súlya, melege megfojtja. Lehetelten így gondolkodni. Botladozó ujjakkal próbálja a köpeny csatját nyitni, amikor nem sikerül elég gyorsan, hatalmas marka kitépi a drága anyagból a díszes csatot. Fülsértő reccsenés hallatszik, a férfi a csatot, a köpenyt a sarokba vágja. Az ékszer hangos koppanással esik a földre, azután újra hideglelős csönd telepszik a konyhára.

Simon elégedettsége csak egy pillanatig tart, azután csonka kezére esik a tekintete. Száját összeharapja. A szobából kiszűrődő gyertyafényt nézi. Hogyan tovább?

Nem mehet ki ezen az istenverte ajtón, mert a nyáron többször is bejött rajta. Eggyel többször, mint szabad lett volna.... és Margit megfogant. Kötelessége maradni... Kötelesség? Kineveti magát. Alig lépett be az imént az ajtón, és szinte azonnal, legszívesebben ott hevert volna ennek a fehérnépnek a lábainál. Ott érezné jól magát. Először, mióta a sebesülése után visszanyeret az eszméletét.... először érezte újra, hogy tényleg él, hogy képes lesz még ebben az életben örömet érezni...

Marad. Nem akarja meggondolni magát. Sietve bújik ki a bőrzekéből, kikapcsolja az övét, a földre dobja. Ép kezével a háta mögé nyúl, markába gyűri az inget, egy mozdulattal keresztülrántja a fején. Már egészen jól megy.

Azután a nadrágja zsinórjait oldja ki, és megáll a keze a levegőben. Eszébe villan, hogy reggel, mielőtt elmegy, Margitot kell majd megkérnie, hogy fűzze be a zsinórokat, fél kézzel ezt képtelenség megcsinálni. Arca újra merev, a lázas sietség úgy tűnik el róla, mint nyári nap a viharos égboltról. De akkor a szobában megszólal az asszony, hangjában sürgetés, évődés, mint régen, mint nyáron.

– Bejössz? Bejössz-e végre, vagy hagysz megfagyni az ágyamban?

(folytatjuk)