Árnyékban 12. rész

11. fejezet

Eltelt újabb két hét, Margit tette a dolgát. Kezdte szokni a rosszat, a hosszúra nyúlt, bizonytalan várakozást. Ezt is el lehet, el kell viselni. Látogatói is akadtak, a sógora, Anna, egy-két szomszédasszony. A lovagot senki nem emlegette. A falu, úgy tűnt, túllépett a nyár elején történteken, akadt újabb esemény, ami csillapította a pletykaéhesek étvágyát. Meg azután közeledett az ősz, rengeteg dolog akadt még a földeken, a férfiak fáradtan értek haza, az asszonyokat kimerítette az otthoni munka, a mindennapos csaták a gyerekekkel.

Margit az utóbbi időben sokat aludt, korán feküdt, a lehető legkésőbben kelt, nem egyszer nap közben is elszundított. Az álmosság úgy tört rá délutánonként, olyan hirtelen, mint prédájára a vadállat. Húzni kezdte a feje, semmi másra nem tudott gondolni, csak az ágyára a csöndes szobában. Muszáj volt lepihennie, nem tehetett a sürgető érzés ellen semmit. Nem tudta, mitől van ez a szokatlan fáradtság, talán a benne növekvő élet szívja ki ilyenkor minden megmaradt erejét.

A baba még megvolt. Margit reménye egyre nőtt, a hirtelen jött fáradtsági hullámokat leszámítva, jól érezte magát. Mire megjött az este, majdnem eldőlt az álmosságtól, az utolsó órában sűrűn pislogott, nagyokat ásított. Félálomban mosakodott, fésülködött, vetkőzött, és bújt az ingébe. Lefeküdt és reggelig aludt, mint a bunda. Késő reggel frissen, kipihenten ébredt, egyetlen álmára sem emlékezett.

De ez az éjszaka más, álmodik és az álom olyan szép, olyan éles, hogy csukott szemmel megfogadja, reggel is emlékszik majd rá. Hallja a bársonyosan simogató, vágyteli hangot.

– Margit, Margit nem toltad el a reteszt, hát kinek hagytad nyitva az ajtódat?

Margit mosolyog álmában. Mostanában tényleg előfordult nem egyszer, hogy az esti fáradságban az ajtóról elfelejtkezett, csak reggel vette észre, hogy nem zárt be lefekvés előtt.

Kéjesen nyújtózkodik a simogató kezek alatt. A világ legcsodálatosabb tenyere pont úgy cirógatja, ölelgeti a melleit, ahogyan szereti, sem túl erősen, sem túl gyöngéden. Egy másik kéz a lábán suhan felfelé, a combok belső oldalán simogat. Margit utat enged a gyöngéd ujjaknak, lábait mozdítja.

– Margit, Margit, a házad ajtaján bejöttem, beengedsz-e azon az ajtón is, melyet most találtam?

Margit nyögdécsel, a férfi ügyes kezei dédelgetik. Ébren álmodik... Álomból ébred.... Súlyos test gördül mellé, ismerős ajkak csókolgatják.

– Uram, uram, hát hazajöttél?

– Itt vagyok. – súgja a férfi – Pont itt, ahol az elmúlt három hónap minden éjszakáján lenni szerettem volna.

Margitot az öröm fojtogatja. Olyan erővel kapaszkodnak össze, hogy az már a fájdalom határát súrolja, de mindketten úgy érzik, ha nem szorítják a másikat, talán az egész elillan, nincs is.

Simont kiéhezett, vad vágya hajtja, már képtelen megszólalni, bármit mondani. Minden érzékszervét ez az apró asszony tölti be, bőre melegsége, melle puhasága, nyaka íve, forrón vágyakozó teste körbeveszik, mélybe húzzák. Levegő után kapkodva, várni képtelenül tör be az asszonyi ölbe. Alig hallja az elfojtott nyögést, első mozdulataival kisebb fájdalmat okoz, de azután a gyűrűk kitágulnak, a férfi egyre mélyebbre jut, egyre jobban ölelik, Margit minden asszonyi porcikája körülötte hullámzik. A mélységből szédítő magasságokba tör. Mozdulatai vadak, kemények, nem az adás vezérli most, kapni akar, elvenni valamit, amiről úgy gondolja, immár visszavonhatatlanul az övé.

Margit mégis, mindezek ellenére, az első, gyorsan múló, rövid fájdalmat leszámítva, mélyről fakadó örömet érez, és bár nem jut olyan magasra, mint a férfi, annak beteljesülését boldog odaadással éli meg.

Egymáson, egymás mellett fekszenek, Simon még mindig a kelleténél jobban szorítja kezében a gömbölyű vállat, azután a szorítás enyhül, a férfi elfészkeli magát Margit oldalán, apró csókot lehel a puha arcra.

– Lerohantalak. – súgja.

– Majd csak kiengesztelsz valahogy, uram.

Margit hangja évődő, a teljesen sötét szobában nem látják egymást, de Margit biztosan érzi, hogy a férfi mosolyog, a hangja mosolygós, és sokat ígérő, amikor megszólal.

– Nagyon-nagyon hosszú, nagyon-nagyon alapos kiengesztelésben lesz részed, angyalom.

Csókolóznak. A csók most nem vérforraló, szenvedélyébresztő, inkább kedvesen megnyugtató, ki nem mondott érzelmekről mesélő. Azután a férfi Margit fejét a mellkasához húzza. Összeölelkezve fekszenek, mindkettejük gondolatai a másik körül forognak. Margit reménykedve szólal meg.

– Béke született?

– Nem. Dehogy.

Simon újra a női szájhoz hajol, kemény ajkaival betapasztja a kíváncsiskodó ajkakat.

Margit lassan rájön, hogy ez a hazatérés még nem lehet végleges, messze még a tél, a harcok sem álltak le, a papjuk sem mondott ilyenfajta híreket vasárnap. Simon hazajött, de vissza fog menni. Margitra szomorúság tör, a sírás határán áll, hirtelen kibontakozik az ölelésből, úgy érzi, pár pillanatra magára kell maradnia, a férfi karjai között kitör belőle a sírás.

– Gyertyát gyújtok – mondja, és kimenekül a szobából.

A konyhában felébreszti a szunnyadó parazsat, hajnalban már hűvös van, jól esik majd a meleg. Nézi a föllobbanó lángokat, szemében könnyek, nagyot sóhajt, megtörli az arcát.

Vissza kell hogy menjen, jókedvűen, örülve annak, amit kap, amit megkaphat. Gyertyát gyújt. Visszamegy a szobába, a gyertyát az asztalra teszi. A férfi csukott szemmel fekszik, talán, alszik. Margit közelebb lép, nézi a fáradt vonásokat, már megint sírás környékezi. Pár perce úgy érezte, képtelen a férfi mellett feküdni, most úgy érzi, belehal, ha nem bújhat vissza mellé, nem ölelheti, nem érezheti, hogy van, hogy létezik. Elfújja a gyertyát, azután megemeli a takarót, a férfi mellé fészkelődik. Nem kelti föl. Nagyon fáradtnak látszik ez az ember, nagyobb szüksége van most alvásra, mint bármi másra.

Margitot Simon mocorgása ébreszti, már szürkül. A férfi megfordulhatott álmában, de még mindig mélyen alszik. Margit gyengéden szólongatja, arcát cirógatja, a férfi nehezen ébred. Álmos szemekkel nézi a szürkülő ablakot, az ágyból kikelő, öltözködő asszonyt.

– Gyere ide!

Margit az ágyhoz lép, megfogja a felé nyúló kezet.

– Menned kell, uram, a falu ébred.

A férfi mosolyog, arca kisimult, máris jóval pihentebbnek látszik, mint éjszaka.

– Megyek. De egy pillanatra, bújj ide, mellém!

Margit még mindig vonakodik, fél, hogy délig sem másznak ki az ágyból, pedig már hallja az állatait, meg kell fejnie, ki kell engednie a tehenet, a macskák is ajtó előtt nyávognak. A férfi a kezét húzza, Margit végül nevetve esik a széles, erős mellkasra.

– Ejnye, kedvesem, hát való az uraddal ellenkezni?

Átöleli, szorosan tartja, fülébe sugdos.

– Csak egy pillanat, nem több, csak hogy megöleljelek, kicsit érezzelek, hogy ne haragudj, hogy elaludtam... – nyakát csókolgatja – van még éjszakánk, csak vasárnap indulok vissza. Ma éjszaka, megígérem, könyörögni fogsz, hogy végre békén hagyjalak.

A forró, simogató hang egész nap Margit fejében visszhangzik. Gondolatai a férfi körül forognak, előre színezi az est minden elkövetkező óráját. Hasa reszket a vágytól, mire a nap lenyugszik.

A férfi végül korábban érkezik, mint ahogyan szokott. Margit éppen mosakszik, magára kapja a ruhát, nyitja az ajtót, kicsit zavarban van. A férfi belép, körülnéz, látja a zavar okát, a tálban a vizet, a félredobott törölközőt, Margiton a hirtelen magára rángatott ruhát. Mosolyogva öleli a jószagú asszonyt.

– Megleptelek.

– A lábam akartam megmosni éppen. Menj be a szobába, rögtön készen vagyok!

Simon a nő fülét dédelgeti, Margiton vágyhullámok vágtáznak végig.

– Biztos ez? Bizonyos, hogy csak a lábad van hátra?

Margit piros, mint a pipacsok a réten. Bizonytalanul, határozatlanul int a fejével. A férfi fél kezével kihúz egy széket, az asszonyt gyöngéden ráülteti.

– Hol tartod azt az olajat, amit a nyáron hoztam neked?

– A szobában, az ágyam melletti ládában.

Simon egy pillanatra eltűnik, a megtalált olajjal tér vissza.

– Hadd segítsek!

A férfi lehajol a tálhoz, felemeli, közelebb viszi. A határozatlanul tiltakozó nőt gyengéd erőszakkal újra leülteti.

– Cssss! – csitítja.

Erős kezével átfogja az egyik vékony bokát, a langyos vízbe emeli, azután úgy tesz a másikkal is. Margit nem tudja levenni a szemét a barna kezekről, melyek bokája mellett a vízbe merülnek. Simon futtában végigsimít az apró lábakon. Margit félig csukott pillákkal nézi, ahogy a lovag előtte térdelve tenyerébe fogja az egyik lábát, és másik kezével kínzó lassúsággal cirógatni, kényeztetni kezdi. Erős ujjai végighaladnak a lábfején, a bokáján, az alsó lábszárán. A férfi szemei isszák az izgató látványt, füleit betölti a ziháló hangok. Beolajozza jobb kezét, baljában szorítja az apró, meg-megrebbenő lábat. Ujjbegyeivel masszírozni kezdi Margitot, a nő hihetetlen élményként éli meg a talpán, a lábfején, a lábujjai között mozgó, erősen gyengéd ujjak szorítását, mozgását. Nem érti, hogyan kerül egy ügyes kéztől ilyen magasra. A férfi mozdulatai egyre lassulnak. Amikor a lábát visszateszik a vízbe, Margit szinte csalódott, de akkor Simon újrakezdi az egészet a másik lábával.

Margitot a bokája körül hullámzó kihűlt víz téríti magához. Kinyitja szemeit, a férfi már törölközővel a kezében térdel előtte, mosolyog, törölget. Margit félálomban éli meg, hogy Simon ajtót nyit, a vizet az udvarra löttyinti, kiöblíti a tálat, azután újra Margit lábához teszi. A tűzhelynél gőzölgő maradék forró vízből, a vizeskanna hideg vizéből újabb fürdővizet kever.

A férfi várakozóan áll a nő mellett, vállát fogja.

– Állj föl, szépségem! Vedd le a ruhádat!

Margit nagyot nyög, tiltakozik.

– Nem.

A férfi felállítja, mellkasához húzza.

– Gyere ide! Ne tiltakozz! Meg akarom tenni! Kérlek rá! Hogy megengedd! Hogy megmossalak, ott is! Látni akarom, ahogyan örülsz neki, ahogyan a tested a tenyerembe simul. Engedd meg!

Margit megint nem tud nemet mondani, igent mondani viszont szégyell. A vágy és a szégyen csapdájában vergődve tűri, hogy Simon a markába gyűrje a ruha alját, majd a fején keresztül húzva, levegye róla.

A férfi újra magához vonja, karjában tartja, öleli, száját csókolja. A csók egyre vadabb, egyre szégyentelenebb. Margit alig áll a lábán, azután az ölelésnek hirtelen vége szakad, Simon keze a karján, erősen fogja, szorítja, szeme lángol, hangja csábító kérés.

– Guggolj le, Margit! Ahogyan szoktál! Amikor mosakodni szoktál!

Margit szája széle gyanúsan reszket, leguggol, nem ellenkezik, de szeméből könnycsepp gördül, egy, majd még egy... De a férfi már mellette térdel, bal karjával átöleli, arcát csókolgatja, a könnycseppek eltűnnek a meleg ajkak alatt.

– Szeretni akarlak! Nézni akarom az arcod! Akkor a legszebb, amikor elönti az öröm. Engedd, hogy megfürdesselek!

Margit hallja a halk, sürgető hangot, a víz és a férfi keze a bokája körül mozog. Azután megérzi a meleg, simogató ujjakat a combjai között. A vizes kéz lustán halad, minden mozdulat, minden simogatás végiggyűrűzik Margit egész testén. Megadja magát. A határozott kezeknek engedve a térdelő férfi mellkasának dől. A gyöngéd kényeztetés szünet nélkül siklik a combjai között. A vágy gátakat tör, határtalanná válik, minden ellenkezést, szégyenkezést ledönt. Amikor a férfi elvonja a kezét, Margit majdnem könyörögni kezd a folytatásért, de Simon halkan fölnevetve beolajozza a kezét és már kérés nélkül megint ott van. Meleg ujjai a forró, táguló bejárat körül köröznek, Margitban a sürgető érzés elhatalmasodik. Hogyan kérje meg, hogyan kérhetné meg?!

A férfi forró, vágyteli hangja, és amit mond, kiszárítja Margit torkát.

– Mit szeretnél, kedvesem? Mondd meg, mit szeretnél!?

Az ujjait nem mozdítja, a bejárat két oldalát ölelik ezek az ujjak. Ó, az az átkozott! A kegyetlen!

– A kezed... a kezed szeretném...

A férfi keze lustán mozdul, újra a bejárat két oldalát gyötri, Margit vágyát kínozza, emeli.

– Hová? Hová szeretnéd?

Margit levegő után kapkod.

– Könyörgöm... könyörgöm...

A férfi akkor megkegyelmez. Ujjai egymás után törnek a forrón vágyakozó, nedves barlangba. A ki-becsúszkáló ujjak táncukkal az asszonyt többször magasra röpítik.

A férfi bal karjával, mellkasával tartja az erőtlenné váló testet, jobb keze még mindig az asszony lábai között, a víz majdnem kihűlt. Simon szárazra törli a csukott szemű, még egyre ziháló kedvesét.

Azután ölbe veszi, a szobába viszi, az ágyra teszi, pillanatra mellé bújik, erősen szájon csókolja. A csók kemény és sürgető. Margit legalábbis ilyennek érzi. Saját elomló gyengeségéhez képest túl sürgető. De azután a férfi feláll mellőle, vetkőzni kezd, sorra veti le a ruhadarabjait. És a hirtelen eltávolodó, vetkőző férfi látványától Margitban sóvárgás ébred, emelkedik, lábait maga után húzva fölül az ágyon. Nézi Simont, képtelen a szemét levenni a meztelen hátról, az izmos fenékről.

Gyönyörű, gondolja magában, gyönyörű, ahogyan az izmok a feszes bőr alatt táncolnak...

A férfi megfordul. Mozdulata elakad, amikor meglátja az ágyon ülő, kéjtől megszépült asszonyt. Egymást nézik, úgy ahogyan még sosem nézték. Van ebben a nézésben öröm, hogy itt vannak, együtt lehetnek, csodálkozás, hogy mindez megtörtént, megtörténhetett, sürgető várakozás, hogy egymáshoz bújhassanak. Mindkét tekintet a másik emberében fürdik, nyílt és kitárulkozó.

A férfi a nő felé mozdul, ugyanakkor a nő megemelkedik az ágyon, feltérdel, összesimulnak. Egymást cirógatják, kezeik a másik hátán mozognak, Margit apró csókokat lehel a férfi bőrére, ajkai végigfürdetik a barna nyakat, ujjait a hajszálak tövénél a tarkó vonalához nyomja. Gyöngéden masszíroz, a férfi gerincoszlopában bizsergető vágy kel, csatlakozva az elmúlt bő fél óra összes feléledő-ellanyhuló vágyához.

– Ülj az ölembe!

Simon megemeli az asszonyt, a földre teszi, maga az ágy szélére ül. Margit csöppet habozik, tényleg ezt szeretné?

Sürgető kezek érintik, derekát fogják, húzzák.

– Ülj az ölembe, kedvesem!

Margit a férfi nyitott lábai közé lép. Mindketten hangosan fölnyögnek, ahogyan a testük összeér, Simon fölhorgadt vágya Margit combjaihoz simul. Margit az időt húzza, képtelen elszánni magát arra, amire a férfi kérte. Megint valami szokatlan, valami furcsa. Simonnak az arcát, a száját csókolgatja, ujjaival a hajszálait borzolja.

Margit lassan élvezni kezdi, hogy most ő a magasabb, a férfi így ülve, egy fejjel alacsonyabb nála. Ráérez a helyzet örömére, tudja már, hogy Simon átadta neki az irányítást. Ez akár jó is lehet... és tényleg. Félig behunyt szemmel, nagy élvezettel dörzsöli a melleit Simon mellkasához, néhányszor le s föl mozog, a férfi mozdulatait utánozza.

Simon fölnyög, hangja rekedt.

– Még egy-két ilyen mozdulat, Margit, és a hátadon találod magad!

Margitba az ördög bújt. Fölnevet, nevetése dévajul vidám.

– Ismerek valakit... valakit, aki maga is szereti a vágyat a végsőkig csigázni... Tűrnöd kell, jó uram, tűrnöd! Vagy könyörögnöd... – súgja az utolsó szót a férfi fülébe.

(folytatjuk)