(folytatás)
Margit
várakozóan, sóhajtva lazítja el a testét. A férfi keze maga a
csoda. Izzó vágyvonalak szelik keresztül-kasul, amerre ez a kéz
jár. A feje búbjától a lábujjáig mindenütt érzi őket.
Mélyeket sóhajt, szinte lebeg. Meleg tenyerek kényeztetik, vágyát
húzzák-vonják, sóvárgása nőttön nő. Lábait enyhén
széthúzza, és a férfi keze rögtön ott van, most nem játszik,
nem kínoz, azonnal ad.
Ujjak simulnak Margit gyöngyöző testére,
a másik kezet a tarkóján érzi. A férfi jobb kezének erős ujjai
a gerincoszlopának erre az érzékeny részére nyomódnak. Abban az
ütemben, ahogyan lent cirógat, fönt kitartóan masszíroz. Margit
pillekönnyűnek érzi magát, az élmény gondolkodásképtelenné
teszi. Amikor a bal kéz ujjai mélyen belesimítanak a testébe,
levegő után kap. A férfi egy pillanatra megáll, csöndesen szólal
meg.
–
Mélyeket lélegezz, ahogyan eddig! Csak nyugodtan, van időnk! Nézz
reám, kedvesem!
Margit
még csukott szemmel fekszik, lélegzetét újra mélyíti, amikor a
férfi kezei továbbra sem mozdulnak, tágra nyitja szemeit, Simonra
néz. A férfi látja a befelé figyelő, egyre jobban elhomályosuló tekintetet,
kezei újra mozdulnak, előbb a tarkón, azután a nő ölében is.
Simogat és simogat. Margit érzi, ahogyan minden mély levegővétel,
minden mélybe induló mozdulat, a tarkóját érő minden erős
nyomás megemeli, egyre könnyebb, egyre súlytalanabb. Ahová eljut,
ott talán még sosem járt, elmesélni is képtelen lenne, mit érez.
Simon
látja az elomló vonásokat, a gyermekien nyitottá vált arcot,
ujjai érzik az összehúzódó., majd ellazuló izmokat. A hófehér
lábak remegése lassan csitulni kezd, Simon közelebb vonja magához
eszmélő kedvesét. Margit még mindig képtelen mozdulni, vagy
megszólalni. Határtalan szeretetet és hálát érez az őt
átkaroló férfi iránt.
–
Nagyon tudsz szeretni. – leheli hosszú idő után a férfi bőrébe,
mélyről jövő, elégedett sóhajjal.
Simon
válaszképpen ad egy röpke csókot a haja tövére, a füle mellé.
De Margit kíváncsi, nagyon kíváncsi...
–
Nem jöhettél rá magad, hogy ez így együtt, milyen finom... –
elbizonytalanodik, igazából nincs kedve a férfit korábbi
szeretőiről faggatni. – ...vagy mégis? – fejezi be végül,
kiutat adva a férfinak, magának.
Simon
csak hallgat, a választ fogalmazgatja, úgy hiszi, egy nő sem
örülhet annak, ha más asszonyt dicsérnek előtte. Férfiak sem
igen tűrik az összehasonlítást. De végül mesélni kezd.
–
A feleségem halála után néhány hónappal megvadultam. Képtelen
voltam a várban maradni, élni tovább, mintha minden a régi volna.
Fölmentem a fővárosba. Nem törődtem semmivel és senkivel.
Tettem, ami jól esett. Sokszor ébredtem idegen nők ágyában.
Olyanokéban is, akik pénzért bárkit az ágyukba fogadnak. Volt
közöttük mindenféle... Egy-egy gazdagabb, unatkozó szépasszony,
egy-egy ügyesebb, aki úgy tudott szeretni, ahogyan az én asszonyom
sohasem. Szemérmetlenül, szégyentelenül... Új volt ez nekem is.
Az egyik ilyennél többször jártam, nem volt könnyű hozzá
bejutni, magas árat kért, és még így is sokan akartak az ágyába
kerülni... Egy cimborám vitt el hozzá. A nőnek megakadt a szeme
rajtam, több éjszakát is vele töltöttem. – Simon fölnevet. –
Pénzért, persze. Nagyon ügyesen szeretett.
Simon
a karjában tartott kedvesére néz, szemét keresi. Margit szemében
enyhe zavar, bizonyosnak látszik, nem számított arra, amit hall.
–
Ne haragudj, hogy beszélek róla, sosem meséltem ezt senkinek!
Talán, neked sem kellett volna.
Margit
enyhén elmosolyodik.
–
Akkor örülnöm kell, hogy velem kivételt teszel. Mesélj még!
A
férfi folytatja, és reméli, nem bántja meg kedvesét azzal, amit
mond.
–
Lehet furcsa lesz hallanod, de ez a nő úgy viselkedett, mint egy
férfi. Irányított, kezdeményezett, az egész este minden
pillanata rajta állt. Egyetlen percre sem engedte ki a gyeplőt a
kezéből. Akkor ez nekem nagyon jól esett. Hogy úgy kényeztetett,
hogy mozdulnom sem kellett. Semmi hagyományos nem volt abban,
ahogyan a vendégeivel bánt. Annak az asszonynak egyetlen mozdulata
sem emlékeztetett a feleségemre. És ez így volt jó, lesütött tekintetű nőre nem tudtam volna akkoriban ránézni.
Simon
nem akar többet mondani, de Margit mindent tudni szeretne,
kíváncsisága legyőzi zavarát, hiszen alig tud valamit erről a
férfiról, és szeretne tudni mindent.
–
Hogyan szeretett téged? Kérlek, mesélj!
Nyomatékul
futó csókot nyom Simon tenyerébe. Szeme pajkos.
–
Nagyon-nagyon kérlek, talán hallok valamit, amit kipróbálhatok
rajtad.
Újra,
kicsit hosszabban belecsókol a nyitott tenyérbe, enyhén nyitott
szájából kibukkan bársonyos, meleg nyelve, majd lassú
nyalakodásba kezd...
A
férfi keze megrándul, hangja mély és rekedt, suttogó.
–
Úgy szeretett az az asszony, mint te most, a kezével, a szájával.
Minden gondom, bánatom, gondolatom elszállt belőlem...
Margit
egyik keze a férfi tarkója alatt, másik keze lustán mozog a férfi
mellkasán. Ha neki finom volt, a férfi is szeretni fogja.
–
Ez kell neked, hogy egy asszony kényeztessen, irányítson, neked
mozdulnod sem kelljen...
A
férfi szeme csukva, de mosolyog.
–
Néha jól esik, bizony...
Margit
előre hajol, belesusog a férfi fülébe.
–
Akkor most gondolj a bilincseidre, nehezek, súlyosak, mozdulni sem
tudsz, talán már nem is akarsz....
Mire
Margit a mondat végére ér, simogató keze a férfi hasán át
annak ágyékáig siet. Simon fölnyög, szeme kipattan, benne
kérdés, Margit még sosem érintette a kezével, csodálkozik, és
örül, az ajándék váratlan. Margit mosolyog, odaadóan, kedvesen.
Bal keze a férfi tarkóján, az ujjak a gerinc ívét követve
mozognak, enyhe nyomással simulnak, nyomódnak a napsütötte bőrbe.
Jobb keze lent cirógat, és bár a férje halála óta senkit nem
kényeztetett így, mégis hamar ráérez arra a ritmusra, amely
örömet okoz. Ujjai a bársonyosan puha, forró bőrre kulcsolódnak,
lustán mozdulnak, abban az ütemben halad, ahogyan a férfi mozgott
őbenne. Félig csukott pillái alól figyeli a mélyeket lélegző,
magába forduló férfit, aki kőkeményen igazodik a markába.
Margit képtelen kívül maradni, távolságtartóan szemlélni.
A
kicsiny kéz élvezettel mozog a selyem simaságú, forró, keményen
puha férfitesten, élvezi a herék elomló lágy súlyát. Eszébe
jut valami, amit vagy egy éve a pataknál, az asszonyoktól hallott.
Ujjai a herék mögötti ösvényre kúsznak, lépnek, nyomódnak.
Nem
tudná megmondani, ki vesz hangosabban levegőt, ő vagy a férfi.
Az
idő megszűnik létezni. A simogatások egymásra halmozódnak, a
vágy toronymagasra kúszik. Margit öle maga számára is
váratlanul, hirtelen belobban, ugyanakkor Simon is a végső pontra
jut, feltörő nedvessége pont az i-n, kerekké és teljessé teszi
az éjszakát, a két összekapaszkodott ember egymásra
hangolódását.
A
férfi másfél, két órával később ébred, karja a nő feje
alatt teljesen elgémberedett, az kelthette föl. Óvatosan mozdul,
de Margit mégis felébred. A gyertyát nézi, jó kétharmadig
leégett, éjfél felé járhat az idő.
–
Csak nem tán menni akarsz?
A
férfi fölnevet.
–
Ugyan, dehogy. Csak a karom, teljesen elzsibbadt.
A
nő picit elhúzódik, Simon a karját hajlítgatja, ujjait mozgatja.
Margit ásít, szemeit dörzsöli, hangja álmos.
–
A harcokról nem mondtál még semmit...
A
lovag grimaszol, látszik, hogy nincs sok kedve válaszolni, ha nem
itt, és most, egy ilyen éjszaka után kérdeznék, talán nem is
szólalna meg. Margit azonban már egészen éberré válik, valamit
válaszolni kell.
–
Nincs igazából mit mondani. Eddig hatalmas szerencsénk volt, a
határ mellett három kisebb város harc nélkül átadta a
kulcsait...
A
férfi nem fejezi be a mondatot, elnéz a nő feje mellett, nincs
kedve folytatni a beszámolót.
Margit
a homlokát ráncolja.
–
Három kisebb város? Két hónap alatt? Egy akkora, sűrűn lakott
bányavidéken?
A
férfi már a nőt vizslatja összehúzott tekintettel.
–
Beszéltél valakivel? Nem ismerek parasztasszonyt, aki hasonlót
kérdezne, tudná, hogy három város, itt és most semmi két hónap
alatt...
Margit
nem válaszol, mit is mondjon, ami igaz is, mégis semmitmondó.
–
Margit!?
A
férfi hangjában sürgetés, muszáj valamit válaszolni.
–
Mielőtt férjhez mentem, az apám mesélt arról a területről,
hogy nagy harcokban az előző király, a mostaninak az apja,
két-három hónap, egy nyár alatt elvesztette az egész területet,
az egész bányavidéket.
Simon
még mindig értetlenkedik.
–
Az apád!? Egy délvidéki parasztember a harcokról mesél úgy,
hogy a leánya tizenöt évvel később még emlékszik arra, amit az
apja mondott?
Simon
kutatóan nézi a rettenetesen zavarban lévő, szája szélét rágó
kedvesét, akinek szemét képtelenség elkapni.
Margit
nagy sokára szól, hangja nagyon halk.
–
Nem mondtam soha, hogy az apám délvidéki volt...
A
férfi hangjában türelmetlenség.
–
Akkor nem délvidéki volt! Mindegy! Hogyan tudhat egy paraszt úgy
mesélni a harcokról, hogy te ma itt, most még emlékszel rá?
Margit
fáradtan csukja be a szemeit, ennek megint rossz vége lesz, ez az
ember képtelen elfogadni, ha nem válaszol. Mit mondjon? Semmit.
Begubózik. Az oldalára gömbölyödve a fal felé fordul.
Simon
csak nézi a keskeny hát ívét, a szétbomlott, dús hajat, közben
a harag úgy nő benne, úgy magasodik, ahogyan nyári vihar felhői
tornyosulnak.
–
Nem akarsz válaszolni!?
Alig
tud uralkodni magán, hangja vészt jósló. Itt szereti ezt az
asszonyt órák óta, és az most egy egyszerű kérdésre nem
válaszol, hátat fordít! Neki! Mintha ő egy senki lenne!
Ökölbe
szorított ujjpercei lassan kifehérednek.
–
Margit! Képes vagy nékem hátat fordítani? Nem válaszolni?
Margit
tudja, mélyen megsértette Simont. Már azon van, megfordul,
bocsánatot kér. Butaságot csinált. De akkor a férfi hangja
hirtelen megkeményedik, parancsoló, gőgös lesz.
–
Nem tűröm el senkitől, hogy egy egyszerű kérdést
megválaszolatlanul hagyjon! Hátat fordítson! A szeretőmtől, egy
paraszt özvegyétől pedig végképp nem!
A
nő hangja, mint hideg, téli szél.
–
Ha valami nem tetszik, uram, tudod, hol az ajtó.
A
férfi nem akar hinni a fülének.
–
Az ajtó!? Az ajtó? Tudom! Egyszer már ajtót mutattál nekem, de
nem vagyok hajlandó örökösen ezt a játékot játszani! Kimenni,
azután félútig visszajönni! Ez csak egyszer, csak egyetlen
egyszer működött, Margit!
Kilép
az ágyból, szedelőzködni kezd. Margit hallja a ruha suhogását.
Hideg kúszik minden tagjába. Mit tegyen?
–
Az apám részt vett abban a háborúban... – a szavak kopognak a
hirtelen csöndessé váló szobában.
Margit
hangja olyan furcsa, a lovag végképp nem ért semmit.
–
Nem értem! Miért kell egy ilyen válasszal addig várni, míg
elvesztem a türelmemet? Szégyenled talán, hogy az apád nem
paraszt, hanem szolga volt egy nemesúr mellett? Engem ez nem
érdekel. A király seregébe egy-két nemesúr most is annyi szolgát
hozott, mint fegyverest. Miért kell ezt előttem eltitkolni? Nem
érdekel, mi volt az apád, paraszt-e vagy szolga! De ha kérdezek
valamit, válaszolj!
Hangja
csattan. Margit úgy érzi, az életben nem fogja megszokni, hogy a
férfi időnként ennyire parancsoló, gőgös, öntelt. Fölül,
maga alá húzza a lábait, a vastag dunnát karolja, öleli, Simon
csak a vállát, a teljesen szétbomlott, összekócolódott hajat, a
merev vonásokat látja.
–
Hol van az a férfi, aki órákig szeretett, dédelgetett,
kedveskedett? Hol?
A
férfi szeme villám, hangja mennydörgés.
–
Hol van az az asszony, amelyik annyira a bizalmába fogadott, hogy
csak ma órákig szerethettem? Hol? Szerethetlek, de egy egyszerű
kérdésre válaszolni nem tudsz!? Nem?
Merednek egymásra. Margit szája széle remeg.
–
Nem akarok, nem tudok a szüleimről beszélni...
A
férfi látja a fájdalmat Margit szemében, úgy hiszi, már mindent
ért. Veszteség... A harag úgy száll el Simonból, olyan gyorsan,
hogy mire keze az asszonyhoz ér, már csak részvétet érez.
Átkarolja.
–
Elvesztetted őket, és még mindig fáj?
Margit
képtelen megszólalni, igent is, nemet is mondani. Bizonytalanul bólint.
–
Ne haragudj! Túl büszke vagyok. A büszkeségem úgy elvakított,
hogy nem vettem észre a fájdalmadat.
Margit
rosszul érzi magát a bőrében, el kellene mondania mindent ennek
az embernek. Nem szabadna tovább titkolóznia.
–
Nem tudunk egymásról szinte semmit... Nem akartalak felmérgesíteni. De igazad van. Megfeledkeztem arról, ki vagyok. Egy parasztasszony
özvegye, egy szerető nem fordíthat hátat az urának.
Az
utolsó mondat olyan suttogó, hogy a szavak egy részét Simon nem
is hallja, ha nem maga ordította volna a mondatot néhány
pillanattal ezelőtt, most nem tudna az elhaló szavakkal mit
kezdeni. Így viszont alig akar hinni a fülének. Nagy marka a nő
két vállán, eltolja magától az asszonyt, karnyújtásnyira
tartja, nézi, de nem érti. Saját szájához illik ez a mondat. De
Margithoz?! Ez az asszony olyan büszke, olyan öntudatos, most meg
fejet hajt. Érthetetlen. Eltemetett haragja fészkelődni kezd.
–
Istenemre mondom, nem ismerlek! Ezt most miért mondod? Bocsánatot
kértem, és te képembe vágod a saját szavaimat!
Margit
szeme csupa könny, hangjában gyötrelem, és könyörgés.
–
Ne veszekedj velem, uram! Egyszer tudni fogsz rólam mindent... ha
hazajössz... ha vége a harcoknak, lesz idő, hogy megismerj.
És
hogy a férfi nem is mozdul, nem is szól semmit, a nő még elsuttog
egy mondatot.
–
Néha nagyon könnyű, néha nagyon nehéz a te szeretődnek lenni,
uram...
Nézik
egymást. Margit arca fáradtnak látszik, Simon hirtelen arra
gondol, talán túlzottan kimerítette, nem hagyta elég ideig
aludni. Itt kiabál vele, pedig Margit kíváncsisága természetes.
Hónapok óta aggódik, tudni szeretné, mi történt a király
seregében.
Margit végtelenül kimerült. A titkolózás egyre elviselhetetlenebb. A férje mindent tudott róla. Margit nem szokta meg, hogy a számára legfontosabb ember elől elhallgasson valamit. De elmondani mindazt, amit tizenöt éve átélt, nehéz, és nem sejti, Simon hogyan fogadná. Margit tanácstalan és bizonytalan, és fáradt, nagyon fáradt.
A férfi tenyere a hajába simul, a hangja most megint más, mintha gyermekhez szólna, dédelget.
– Nagyon fáradtak vagyunk, én is, te is. Ha nem így lenne, nem veszekednénk semmiségeken. Három teljes napot töltöttünk az öcsémmel a nyeregben, csak néha-néha egy-két órát pihenve, hogy itthon tölthessünk pár napot. Joggal kérdezel, mi történt az elmúlt hónapokban, és én nem tudok nyugodtan válaszolni. A király nem ért a hadakozáshoz. Elvesztegeti az időt. Minden apró sikert hetekig ünnepel. Akikre hallgat, azok rossz tanácsot adnak. Aggódunk, hogy meglesz a bőjtje mindennek. Nem szívesen beszélek erről. Ne kérdezz most többet! Éjfél is elmúlhatott, pihennünk kell!
Margit fölnéz, a férfi arca most kedves, nézése csupa gyöngédség.
– Itt maradsz? Itt maradsz reggelig?
– Persze.
– Nem haragszol?
A férfi keze újra végigcirógat a hosszú hajszálakon. Fejét rázza.
-– Nem csak engem visel meg, hogy távol vagyok, téged is. Látom az arcodon. Elfelejtkeztem erről, hogy az itthon lévőknek sem könnyű. Ne veszekedjünk! Ha nem akarsz a családodról mesélni, nem baj. Nem fontos nekem, honnan jöttél, örülök, hogy van újra asszony, aki hazavár. Eloltom a gyertyát, aludjunk!
Fölkel, elfújja a gyertyát, vetkőzik, Margit hallja a ruhák surrogását, azután a férfi már újra az ágynál van. Lefekszik, elnyújtózik a hátán, jobb kezével magához húzza a még mindig túl csöndes kedvesét.
– Nem tudtalak megbékíteni?
– Nem az a baj... – az asszony nagyot sóhajt. – jó lenne, már hónapokkal öregebbnek lenni.
– Nincs értelme siettetni a múló időt, jobb kihasználni a szaladó perceket. De most aludjunk, kedvesem!
Margit végtelenül kimerült. A titkolózás egyre elviselhetetlenebb. A férje mindent tudott róla. Margit nem szokta meg, hogy a számára legfontosabb ember elől elhallgasson valamit. De elmondani mindazt, amit tizenöt éve átélt, nehéz, és nem sejti, Simon hogyan fogadná. Margit tanácstalan és bizonytalan, és fáradt, nagyon fáradt.
A férfi tenyere a hajába simul, a hangja most megint más, mintha gyermekhez szólna, dédelget.
– Nagyon fáradtak vagyunk, én is, te is. Ha nem így lenne, nem veszekednénk semmiségeken. Három teljes napot töltöttünk az öcsémmel a nyeregben, csak néha-néha egy-két órát pihenve, hogy itthon tölthessünk pár napot. Joggal kérdezel, mi történt az elmúlt hónapokban, és én nem tudok nyugodtan válaszolni. A király nem ért a hadakozáshoz. Elvesztegeti az időt. Minden apró sikert hetekig ünnepel. Akikre hallgat, azok rossz tanácsot adnak. Aggódunk, hogy meglesz a bőjtje mindennek. Nem szívesen beszélek erről. Ne kérdezz most többet! Éjfél is elmúlhatott, pihennünk kell!
Margit fölnéz, a férfi arca most kedves, nézése csupa gyöngédség.
– Itt maradsz? Itt maradsz reggelig?
– Persze.
– Nem haragszol?
A férfi keze újra végigcirógat a hosszú hajszálakon. Fejét rázza.
-– Nem csak engem visel meg, hogy távol vagyok, téged is. Látom az arcodon. Elfelejtkeztem erről, hogy az itthon lévőknek sem könnyű. Ne veszekedjünk! Ha nem akarsz a családodról mesélni, nem baj. Nem fontos nekem, honnan jöttél, örülök, hogy van újra asszony, aki hazavár. Eloltom a gyertyát, aludjunk!
Fölkel, elfújja a gyertyát, vetkőzik, Margit hallja a ruhák surrogását, azután a férfi már újra az ágynál van. Lefekszik, elnyújtózik a hátán, jobb kezével magához húzza a még mindig túl csöndes kedvesét.
– Nem tudtalak megbékíteni?
– Nem az a baj... – az asszony nagyot sóhajt. – jó lenne, már hónapokkal öregebbnek lenni.
– Nincs értelme siettetni a múló időt, jobb kihasználni a szaladó perceket. De most aludjunk, kedvesem!
Megint nagyon jó volt! 😍
VálaszTörlésKíváncsian várom a következő részt. 😘
Én is, Zsánna
VálaszTörlésÉn pedig a kommenteket várom, és örülök nekik. :-)
VálaszTörlés