(folytatás)
Jobb
lábát csigalassúsággal emeli, combja belseje végigsimít
szeretője combján. A simítás olyan, mintha lepke szárnya
rebbenne, épp csak megborzongatja a bőrt, rajta a sűrű, sötét
szálakat. Margit egyik lábával már a férfi háta mögött, a
másik lábával még a földön, erősen Simonnak dől. A csípőjét
lefelé, a férfi öle felé tolja, de alighogy odaér, lassan újra
elhúzza.
Ekkor
megérzi Simon tenyerét a mellén, a tenyér, az ujjak melle minden
részét bejárják, majd a bimbóudvar a mutató-és hüvelykujj
közé szorul, és nem menekülhet. Az asszony mozdulatai
kifulladnak, elakadnak, pillanatok alatt eljut addig a pontig, ahol
már minden kiszámítottság megszűnik.
Végül
már mindegy is, ki adja meg magát, kinek. A férfi, a nő egyszerre
mozdul, Margit Simon vállába kapaszkodva, félig a lábán ülve,
emelni kezdi másik lábát, Simon egyik kezével a nő feneke alá
nyúl, megemeli, másik kezével elhatalmasodó vágyát az ölébe
igazítja. A nő örömteli sóhajai a férfi kemény nyögéseihez
simulnak. Margit mozgatni kezdi a csípőjét lassan, majd egyre
gyorsabban. Egyre keményebben, egyre nagyobb erővel löki magát
Simonhoz, ölét vad hullámok nyaldossák, a tenger hullámai verik
így viharban a partokat. És a hullámok egyre magasabbak.
Fölsikoltva éli meg a következő vad lökésnél a mellére
simuló, azt átölelő, erővel összepréselő ujjakat. Végül már
képtelen lenne megmondani, hogy saját csípőjének vad vágya löki
a szakadék szélére, vagy a mellbimbóját érő gyöngéd,
ritmikus szorításoktól válik öntudatlanná.
Utolsó
sikolyai még a férfi fülében hullámzanak, Simon erősen öleli a
hirtelen elomló, puha asszonyi testet. Erős-gyengéd kezekkel
cirógatja a hát tarkótól induló lágy ívét, lassan ringatja az
ölében tartott, csukott pillájú, kimerült kedvesét. Nem hagyja
sokáig pihenni. Ahogy Margit lélegzete lelassul, úgy kezd Simon
cirógató keze egyre határozottabban a célja felé törni. A
lassú, nyugtató mozgást izgató simítások váltják föl.
–
Kedvesem, nagyon gyors voltál! Szeretőd lemaradt, és most éhesen,
nagyon éhesen várja, hogy újra az övé légy...
Margit
képtelennek érzi magát arra, hogy megmozduljon, de a gyöngéd
kezek nem hagyják békén.
Meleg
tenyerek simulnak a mellére, a hátára, a csípőjére, a fenekére.
A mellét hihetetlenül érzékenynek érzi, újra levegő után
kapkod. Nedves ölében a férfi néha-néha megmozdul, sóvárgás
ébred nem csak Margit melleiben, de a hasában is. A férfi hosszú,
nagyon hosszú szüneteket tart, a rajta ülő asszonnyal az ölében
csak kicsiket, rövideket mozdul. Margitnak ennyi is elég.
Érzékenysége végsőkig fokozott. A karján, a melle oldalán
sikló ujjakat bizsergető villanások követik. A férfi csípőjének
apró lökései tóba dobott kavicsok, a hullámzás sokáig tart,
messzire ér.
A
mozdulatok között a férfi csókol. Sokféleképpen tud csókolni.
Most a szája ugyanolyan lustán mozog, mint a csípője. Lágy és
gyöngéd nyelve az kedvese ajkaira, a fogakra simul. Margit átveszi
a férfi ritmusát, nyelvük tánca lassú simogatások hosszú sora.
Azután a nyelv visszahúzódik, hogy a következő pillanatban,
erővel visszatérjen, keményen a nő szájába lökődjön.
Ugyanakkor a férfi öle is megmozdul, vad és erős nyomással
Margitba mélyed. Margit reszket a vágytól, de a férfi sem tud
tovább gondolkodva szeretni. Mozdulataik ösztönösek lesznek.
Margit
már a hátán fekszik, a férfi fölötte, és ez jó így, mert az
asszony mozdulni képtelen. Semmit sem tud ehhez a vad iramhoz
hozzátenni, csak fogadja, amit kap. Minden erős mozdulat egy egyre
közeledő part felé sodorja, tehetetlenül ring az áradaton, tágra
nyílt szemmel nézi a fölötte mozgó férfi megváltozó arcát.
Ez az arc most csak befelé figyel, a vonások szinte merevek, de
mégis férfiasan szépek.
Margit
szemébe könnyek gyűlnek, hihetetlen, hogy ez az ember itt van, itt
öleli... Az asszony lecsukja a szemeit, tagjait ellazítja, már
csak az érkező hullámzásra figyel, lábai a férfi dereka körül
remegnek. Szégyentelen szavak tódulnak az ajkára, fényes nappal
ki nem ejtené egyiket sem, de most olyan helyénvalóak.
A
férfit azonban a szavak visszarántják a földre, hihetetlen, de
újra tud figyelni az alatta fekvő, végtelenül izgató, kipirult
kedvesére.
Csípőjének
mozgását visszafogja, csak piciket mozdul, szeme izzó parázs,
hangja borzongató hullámokat kelt Margit nyaka, arc körül.
–
Nem hiszek a fülemnek! Hogy sürgetsz, hogy keményen akarod, hogy
töltselek ki... Hát megkaphatod, keményen, gyorsan, teljesen
kitöltve, megkapod szépségem!
Föláll,
fölemeli elomló, elgyöngült testű asszonyát.
–
Kitöltelek úgy, ahogy ember asszonyt kitölthet... kemény leszek,
amilyen kemény lehetek... Vad leszek és gyors... Kérésed parancs
nekem, Margit...
Közben
a konyhába lép, az asszonyt az asztalra teszi, magához igazítja,
Margit már fonná lábát a férfi dereka köré, de az erős, izmos
kezek nem engedik.
–
Nem, Margit, nem! A lábad, ez a szégyentelen, izgató lábad most
nem ölelhet át. Most máshová tesszük... Hogy vad lehessek,
kemény és gyors...
Margit
bizonytalanul nézi a férfit, aki már most is, úgy érzi, elég
keményen, elég mélyen van, Margit feneke az asztal szélénél,
széttárt lábai között Simon magaslik. Mit tegyen?
A
férfi keze végigsimít a nő bal combjának belső, nagyon érzékeny
oldalán. Bal keze a bokáját fogja, izgató lassúsággal emeli,
simogató keze folyamatosan köröz.
–
A vállamra tedd a lábad, Margit! Mindkettőt, kedvesem!
Margit
öle robbanásig feszült, és ahogyan az első kemény lökés
eléri, felsikolt.
–
Most beszélj, szépségem!
Újabb
kőkemény, mély, mindent betöltő mozdulat. Margit sajgó vágya a
feje búbjáig, lábujja hegyéig szalad.
–
Ugye, nem tudsz szólni! Sikíts, kedvesem, a sikolyaidon szeretnék
magasra jutni!
Azután
már Simon sem szól. Nem is tudna. A pont, ahol vannak, tovább már
alig fokozható. Érzékenységük a másik emberre, annak minden
mozdulatára, rezdülésére teljes.
Margit
jut hamarabb az út végére, és hangjai, mélyen megbújó izmainak
rándulásai a férfi alól is kirántják a világot. Margit ölének,
hosszú lábainak támaszkodva megmerevedik, arcán átszalad a
végtelen öröm, magja a nőbe, annak meleg barlangjába áramlik.
A
lábak oszlopai leomlanak, a férfi öntudatlanul hullik a fölhevült
asszonyi testre.
Simont
Margit szavai hozzák vissza. Az asszony levegő után kapkod.
–
Szeretem a súlyodat, de nagyon nehéz vagy, az asztal meg nagyon
kemény.
Simon
föláll, Margitot maga után húzza, összeölelkeznek. Az asszony
feje a férfi mellkasán. Hallja minden szívdobbanását,
megnyugtató így. Nagy soká felemeli a fejét, felnéz a férfira.
–
Csókolj meg, kérlek, úgy, ahogy szoktál, ahogyan szeretkezés
után szoktál.
A
férfi fölhúzott szemöldökkel mosolyog.
–
Hogyan csókollak szeretkezés után, Margit?
A
nő zavarba jön, nem akarja elmondani, amit érez. Az a csók
végtelenül gyöngéd, szeretetteljes szokott lenni, alig néhányszor
volt része ilyen csókban, de olyankor úgy érezte, a férfi nem
csak vonzódik hozzá, talán szereti is. Mit mondjon? Simon
mellkasát nézi kitartóan, hangja, meleg lehelete a barna bőrbe
simul.
–
Mintha fontos lennék, úgy csókolsz.
Simon
meleg tenyere az arcán, a nő fülébe cirógat, szeme komoly.
–
Emlékszel, mikor az erdőben, legelőször, amikor legelőször
megnyíltál nekem, azt mondtam, raboddá tettél...
Margit
bólint, elmosolyodik.
–
Csak meg akartál vigasztalni...
A
férfi is bólint és mosolyog, nézik egymást. Azután Simon hangja
újra komoly, hangja határozott.
–
A bilincs akkor még könnyű volt, szinte súlytalan, de minden
találkozásunkkal egyre nehezebb, egyre vastagabb, egyre súlyosabb.
Most úgy érzem, rabod vagyok, talán egy életre.
Margit
összehúzott szemmel figyeli a komoly, túlzottan is komoly
vallomást.
–
Bánt ez téged, uram?
Simon
elgondolkodva ingatja a fejét, mint aki maga sem érti, amit érez,
amit mond.
–
Szokatlan... nagyon szokatlan, nem gondoltam volna soha, hogy egy
fehérnép ennyire magához láncolhat. Hogy ennyire függjek egy
asszony akaratától, szándékától...
–
Nem vigasztal, hogy ez az érzés kölcsönös? Hogy asszonyod sem
tud nélküled létezni?
A
férfi elmosolyodik, de a szeme még mindig komoly.
–
Egy kicsit, egy egészen kicsit jobban érzem magam, ha ilyeneket
mondasz, kedvesem.
Nézik
egymást hosszan, kitartóan, mindketten meg akarják látni a másik
összes érzését, gondolatát, és örülnek minden megsejtett
foszlánynak.
–
Minden bilincsnek van kulcsa. – mondja Margit halkan, és így is
érzi, nem hiszi, hogy a férfi képes lenne élete végéig vele
maradni.
Simon
arca újra komor.
–
Az én bilincsem kulcsát jól eldugtad, Margit, a nyáron volt, hogy
egy hónapig is kerestem! Végül mégis, újra az öledben kötöttem
ki!
Simon
hangja szinte vádló, szeme megvillan, bal marka erővel szorítja
Margit vállát.
Margitban
is megmozdul a méreg, indulattal a hangjában vágja rá:
–
Mert ott akartál lenni! Sehol máshol!
Kifulladva
merednek egymásra, szemükben harag. De ekkor hirtelen Margit
gondolataiban megjelenik az ajándék, a legnagyobb, amit az életben
kaphat, a gyerek, ennek a sokszor mérges, indulatos, büszke
férfinek a gyereke. Szemeiben könnyek gyűlnek, sírva öleli
magához a férfi széles mellkasát.
–
Ne tépd el a láncot, uram, az rosszabb lenne a halálnál!
A
férfit a hirtelen vallomás megdöbbenti, de rögtön utána mély
elégedettség és öröm önti el. Margitnak szüksége van rá. Ez
a most gyönge, máskor végtelenül erős asszony őt akarja. Simon
hálás minden szóért, minden kapaszkodásért.
–
Igazad van. Igazad van, Margit. A lánc ott van, ott van rajtad is.
Ketten cipeljük...
Tenyerével
letörli a nő könnytől maszatos arcát. Margit most olyan
védtelennek látszik, és ez megerősíti Simon korábbi érzéseit.
Kell ő ennek az asszonynak, nagyon. Felvidul, szinte gyerekes örömet
érez. Mosolyog.
Az
asszony viszont komoly, szeme könnyben úszik. A szavak úgy törnek
ki belőle, mint hegyoldalból a tiszta vizű forrás.
–
Szeretlek téged, uram! Ajándék nekem minden pillanat, amit veled
tölthetek! A tavasszal az erdőben nemet kellett volna mondanom, de
képtelen lettem volna rá. Úgy kellesz nekem, mint földnek a
friss, áztató eső. Lassan négy éve, hogy az asszonyod halála
után a templomban újra megjelentél. A fiad a karodon ült,
rámosolyogtál. Attól a mosolyodtól, azóta, lassan négy éve,
régóta, egyre inkább, szeretlek, uram. A láncokat még így sem
sikerült eltépnem, hogy évekig észre sem vettél.
A
nő elhallgat, de arcán látszik, hogy még mindig mondaná, ha
merné. Simon keze az arcán, a haján, cirógat.
Margit
újra felnéz.
–
A tavasszal... ami akkor történt... jó, hogy megtörtént. Az
történt, amit akartam, amire hosszú éjszakákon át gondoltam.
Nem csak a férfiak tudnak vágyakozni, uram. Az én vágyam utánad,
mint a tenger. Nem látom a végét.
A
férfit a szavak boldoggá teszik, mosolyog.
–
Apám mindig azt mondja, a fehérnép kitartása végtelen. Én
bizonyosan nem tudnék négy évet várni arra, hogy valaki rám
nézzen.
Margit
enyhén, gunyorosan mosolyog.
–
Csak hármat, jó uram, csak hármat vártam arra, hogy reám nézz.
A
férfi szemébe huncutság költözik.
–
És megérte-e várnod, szépségem, megérte-e?
Margit
az ölelkezésre, a gyerekre gondol, kicsi híján újra sírni kezd,
de összeszedi magát. A férfi szemei nagyon huncutak. Könnyebb ezt
a Simont szeretni, mint az előbbit, a mérgeset, aki bilincsnek érzi
a szeretetet. Fölemeli a kezét, most az ő tenyere simul a markáns
arcra.
–
Ha előbb tudom, milyen öröm a karodban lenni, jobban igyekeztem
volna a figyelmedet felkelteni.
Most
mindkettejük mosolya nyílt és odaadó. Margit újra megszólal.
–
Adj egy csókot, kérlek, olyan szépet-édeset, amilyent kértem!
A
férfi mosolyog.
–
Szépet-édeset?
Az
asszony bólint.
Simon
átöleli, most csak gyöngédséget érez a nő iránt, aki
vallomásával meglepte, boldoggá tette. Az asszony vágya, kötődése
erős, talán, az övénél is erősebb, már kevésbé érzi magát
kiszolgáltatottnak, saját érzései rabjának. Jó ezt az asszonyt
ölelni, meleg testében fürdeni. Megadja hát a csókot. A
varázslatosan hosszú, bensőségesen szép, lassan simogató,
szeretetteljes csókot. Majdnem sikerül. De azután a csók minden
lesz, csak nem szeretkezés után adott, megnyugtató, szép, édes
csók, nem. Kifulladva válnak szét. Margit bőre süt a férfi
tenyere alatt.
–
Megint megkívántalak. – súgja az asszony.
–
Én is! – nevet föl a férfi – Akkor ezt a csókot alaposan
elrontottuk, kedvesem! Bújjunk vissza az ágyadba! Megcirógatlak,
kicsit dédelgetlek, gyöngéden szeretlek, vad összecsapásokhoz
már nincs erőm.
Leemeli
Margitot az asztalról, rápaskol pirosra nyomódott, kerek fenekére.
–
Fuss az ágyadba, teszek a tűzre, különben hajnalban megfagyunk!
Margit
bebújik a meleg dunna alá, hallgatja a konyhából beszűrődő
zajokat, most érzi csak, milyen álmos. A gyertya fényében
mezítelenül ágyhoz lépő Simon látványától azonban az
álmosság elillan.
–
Gyere! – súgja, és a fal mellé húzódik, helyet ad a férfinak.
– Olyan jó, hogy itt vagy... Néha el sem hiszem...
–
Pedig itt vagyok. – súgja a férfi már mellette, az arcához, a
füléhez hajolva. – Pihenj egy picit, megcirógatlak, nem kell
mozdulnod, ne csinálj most semmit! Hunyd be a szemed!
(folytatjuk)
Ohhhh... 😍
VálaszTörlésOlyan csodaszép volt! 😊
Köszönjük! 😘
Örülök! :-) Én köszönöm!×_×
VálaszTörlés