Árnyékban 11. rész

10. fejezet 

A napok gyorsan teltek, Margit tette a dolgát, de minden szabad pillanatában a férfinak írandó levél szavait, mondatait formálta gondolatban. A gyereket, ha van, tényleg van, add, hogy legyen.... nem írja meg. Majd, ha a férfi hazaér, akkor mondja meg neki, addigra már nem történhet semmi, addigra biztos lesz. Izgatott, akkor is mosolyog, amikor senki nem látja, várja a pénteket.

A hét közepén szörnyűt álmodik. Pedig az álom eleje olyan szépen indult... Azt álmodja, hogy tavasz van, gyönyörű tavaszi reggel. A nap ragyogó ablakon süt be, ragyogó ablakon, mint gyerekkorában. Az ágya is a régi. Faragott, díszes, széles ágy, puha, meleg fészek, jó benne lenni. Margit mosolyog, szeret álmában otthon járni. Azután hangokat hall, az apja, az anyja lépnek az ágyhoz, mindketten mosolyognak, mondják, föl kell kelnie, mert nagy nap van ma. Margit csodálkozik, milyen nap lehet, nevetnek, hogyan felejthette el, születésnapja van, a huszonnyolcadik. Margit álmában egyre jobban csodálkozik. Rosszul tudják, tavasz van, ő pedig ősszel, késő ősszel született, november végén, olyankor már gyakran hó esik, a reggel pedig hideg és sötét. Az ablakokat nézi, mutatná, hogy tévednek, de a ragyogó ablakok helyett, sötét, hideg kis ablakot lát, olyanokat, mint a mostani házának ablakai. Margit fölkel, nyitja a táblákat, de a kinti ragyogás, a tavasz odavan, szél fúj be, hideget süvít és havat hord Margit arcába. Margit benyomja az ablaktáblákat, visszafordul a szoba felé, az ágya, a régi ágya sehol, a szülei eltűntek, a szobában nincs senki. És akkor megérzi... megérzi, hogy vérzik. A vér patakokban folyik a lábán, már mezítelen talpa alatt tocsog.

– A gyerek! – sikoltja Margit.

A hasához kap. Erre az iszonyatra, a hiány riasztó kínjára ébred. Arcán könnyek folynak, az ablakot nézi, kint szürkül, tenyerét a hasára szorítja. Félve ül föl, vért azonban nem lát sehol. De a rossz érzés még mindig benne, fél fölállni, az ablakhoz menni. Ül az ágy szélén. Ez csak álom...

Anyja hitt az álmokban, mindig emlegette őket, rossz és jó előjeleket látott bennük. Apja kinevette, ugratta. Néha kedvesen évődve, néha harsányan kacagva beszéltek meg egy-egy anyai álmot az asztalnál. Anyja hol megsértődött, hol velük nevetett. Vidám napok voltak. Margit elmélázik. Ritkán enged meg magának ilyet, fáj, amit elvesztett.

Mióta a férfit magához engedte, azóta könnyebben tud visszagondolni, gyakran eszébe jutnak a szülei. Ahogy az apja az anyját szerette, ahogy játszott vele, ahogy összenéztek, ahogy átölelték egymást. Lehet, hogy nem Simon az oka, csak az idő, hogy ennyi idő eltelt azóta. Lassan fájdalom nélkül is tud reájuk gondolni.

Kintről kakaskukorékolás hallatszik, valahol megkondul egy kolomp... Margit eszmél. Érzi a beáramló hajnali hideget. Még néhány hét, és vége a nyárnak. Bizonytalanul áll föl. Az álom hatása múlóban. Nincs semmi baj.

– Remélem, nem is lesz. – mondja hangosan.

Új nap kezdődik. Délelőtt még néha eszébe villan a sok vér, az a rengeteg vér, de azután estére a rossz álom szétfoszlik. Aggódik ő álmok nélkül is eleget.

Eljön a péntek. Margit korán kel, igyekszik minden dolgával hamarabb végezni. Menni kell a várba. Mégis késő délelőtt lesz, mire meglátja a nyitott kapukat. A bejáratnál már tudnak az érkezéséről. Mariann nem feledkezett el róla. A kapunál álló őr vált Margittal néhány szót, eligazítja, merre menjen. Margit belép a tágas udvarra, sosem járt itt. A férje mesélt arról, milyen a vár belülről, gyakran járt ide a fuvar miatt.

Akkora az udvar, hogy egy szekér kényelmesen megfordulhat benne, oldalt a fal mentén gazdasági épületek sorakoznak, Margit mentében belát az istállóba, egy legény lovat csutakol, lónyerítés hallatszik, de egyébként az udvar csöndes, kihalt. A kapuval szemben lakótorony magaslik, Margit arrafelé tart, gyomra a torkában, szorong, mégsem kellett volna idejönnie. Átfut a fején, visszafordul, a lakótorony súlyosan üli meg az udvart. Ekkor azonban kivágódik egy ajtó, Simon fia vágtat ki rajta. Mindig szalad ez a kislegény. A nő elmosolyodik. A fiúcska el van foglalva a képzeletbeli ellenséggel, fakardját forgatva kiáltozik. Azután meglátja Margitot, nagyot rikkant.

– Nagypapa! Itt a kócos néni!

Margit az égre néz, hogyan lehetne leszoktatni ezt a gyereket erről a megszólításról? A fiúcska közben újra eltűnik az ajtó mögött, de csak egy pillanatra. Azután előbukkan, az öreg várurat kézen fogva húzza maga után. Az öreg nevet, de mikor meglátja Margitot, nevetős szemébe kíváncsiság költözik. Margit fejet hajt. Zavarba jön, ahogyan tetőtől-talpig többször végigmérik. Az öreg hangja határozott.

– Menj föl a lépcsőn, a második szinten a szemközti ajtó Marianné, már vár.

Margit szinte futva siet az ajtó felé, ahol végre elbújhat a kutató, titkait firtató szemek elől. Kifulladva ér a mondott szintre, az ajtó elé. Ott észbe kap, vesz egy-két mély levegőt, igyekszik megnyugodni. Kopog. Az ajtó szélesre tárul, Mariann izgatott, szertelen, húzza maga után Margitot be a szobába. Egyfolytában beszél, hogy milyen csodás ez a nap, hogy a férje mennyire fog örülni a levélnek. Egy olyannak, melyet nem egy papnak kellett diktálni.

– Vagy az apósomnak. – súgja huncutul.

Minden elő van készítve, Margitnak csak írnia kell. Eltelik talán két óra is, mire elkészülnek. Mariann boldog, a levél kellően vágyakozó, kellően csintalan, a férje, ha hazajön, bizonyosan meghálálja, itt kacsint egyet, és kacag, nevet. Margit irigyli, tizenöt éve nem volt ennyire gondtalan.

Azután Mariann magára hagyja Margitot, komolyan mondja, hogy a fiú után kell néznie. A vívóleckének biztosan régen vége. Az öreg várúr nem győzi akkora türelemmel, mint Simon, mikor itthon van. Utána kell nézni a fiúnak, egyszem gyerek, a szemük fénye. Margit magára marad.

Hogy a vidámság megszűnik, Margitra fáradtság tör, úgy érzi, összecsuklik, pedig éppen csak elkezdte írni a saját levelét. Fölkapja a fejét, amikor kopogtatnak, halkan szól, de csak egy fiatal leányka érkezik, Mariann ebédet küldetett. Margit hálás, éhesnek, szomjasnak, kimerültnek érzi magát.

A levél végül rövid lesz, jóval rövidebb, mint ahogyan korábban kigondolta, és nem túl személyes. Mariann talán belenéz, kicsit kíváncsi, lehet, hogy látni akarja. Margit végül egy-két szóval utal csak arra, ami kettejük között történt. Leírja, hogy járt az erdőben, hogy a férfi nélkül az erdő kihalt, hideg, félelmetes. Szeretne vele újra ott lenni, forró tekintetét, ügyes kezét magán érezni, de ennél többet írni képtelen. Túl rövid még az idő, amit a férfival töltött, nem tudja magát a levélben kiadni. Kicsit kedvetlenül fejezi be az írást. Azután csak téblábol. Menjen, maradjon? Mariann nem mondott semmit.

Az ablakon kinéz az udvarra. Lent egy termetesebb asszony egy gyerekkel pöröl, a fülénél fogva tartja. Pár pillanat múlva azonban a várat újra elönti a nyár végi nagy, meleg csönd. Margit egyre jobban elálmosodik. Hirtelen zaj hallatszik a lépcsőház felől, lábak dobognak, kifulladva ront be előbb a kisfiú, azután Mariann, a gyerek az ágyhoz szalad, visítva ráugrik, Mariann elkapja, birkóznak, nevetnek.

Margit rettenetesen kívülállónak érzi magát, az asztalnál ül, azután zavartan föláll. Mariann észre veszi.

– De jó, hogy még nem mentél el! A férjem apja a lelkemre kötötte, hogy mielőtt hazaindulnál, föltétlen menj be hozzá! Ettél? Ittál? Akkor menj! Az öregurat nem szabad várakoztatni. Simon majd odavezet.

Margit a név hallatán felkapja a fejét, persze, így hívják a kisfiút is.

Mariannból ömlik a szó, megköszön mindent, a leveleket feltétlen elküldi vasárnap, a legénykének a lelkére köti, hogy siessen vissza, sétálni mennek, le a patakhoz.

Margitnak nincs ideje megijedni, tiltakozni, a fiúcska húzza maga után, kopogtatás nélkül beront egy ajtón, Margit megtorpan a küszöbön. Bent dörmögve szólnak a gyerekre, hogy csöndesebben, azután a férfi apja Margitot beljebb hívja, a kisfiú kiszalad, Margit pedig egyedül marad a mindent látó, okos szemekkel. Nézik egymást, Margit fejet hajt, az öregember tekintete kutató.

– Uram, hívattál...

– Eddig azt hittem, hogy a fiamnak jó a szeme! Meg tudja különböztetni az ocsút a tiszta búzától, parasztasszonyt a született nemes hölgytől!

A kimondott szavak megülik a szobát, Margit úgy érzi, rögtön megfullad. A várúr folytatja.

– Súlyos, nagyon súlyos oka kell hogy legyen annak, hogy egy nemes kisasszony egy parasztember háta mögé bújjon, kezét elfogadja, eredeti családját elhagyja.

Margit egy szót sem tud szólni, a múlt árnyaitól terhessé váló szobában mozdulatlanul, könyörgő szemekkel nézi a vár idős urát. Ne folytassa! De a férfiból árad a szó.

– Azt beszélik a faluban, hogy amikor a férjed idehozott, a bőröd fehér volt, mint a hó, a kezed nehéz munkát sosem fogott... A szemedben iszonyú bánat ült... A férjed kezdetben senkit nem engedett a közeledbe, és egész életében a tenyerén hordozott, keményebb munkáktól mindig óvott... Nem szólsz semmit?

Mit mondhatna? Margit halálsápadtan áll a szoba közepén, csoda, hogy állni tud.

– Tizenöt éve, majdnem tizenöt éve annak, hogy a férjed a faluba hozott... Emlékszem arra az évre...

Margit szédül, de soha életében nem ájult még el, ezt is kibírja.

– Több tucat birtokost gyilkoltatott le az előző király összeesküvés vádjával. Többen mondják, hogy összeesküvés talán nem is volt, vagy nem is akkora léptékű, és hogy az öreg királynak jól jöttek az összeesküvők birtokai, melyek így a koronára szálltak vissza. Azt is mondják, a király emberei nem kímélték a birtokosok családtagjait sem... Most azt hiszed, bántani akarlak, de tévedsz! Tudni akarok valamit, ami a fiam, a családom számára is fontos lehet!

– Nem! Nem mondhatod el neki, uram.

– Nem tiltakozhatsz, a fiamnak fontos vagy! Ragaszkodik hozzád, rám bízott, ha bajban vagy, segítselek. Úgy látom, tanácsra van szükséged. Ennyi év után kegyelmet kérhetnél, büszkén viselhetnéd nevedet, rangodat.

– Bizonyos vagy ebben, uram?

– A jelenlegi uralkodó és apja közötti viszony ellenséges volt. Igen, el tudom képzelni, hogy egy tizenöt éves királyi döntést felülvizsgáljanak.

– De bizonyos lehetek-e az eredményben, uram?

A férfi elgondolkozva nézi az okos szemeket, nem tud bennük semmi reményt felfedezni.

– Én megvagyok így, uram! Nem kívánok olyat, aminek az eredménye kétséges, nem akarom kockáztatni azt a keveset, amim van.

– Megelégszel azzal, hogy egy kis faluban egy parasztember özvegyeként szeretője legyél egy nemesembernek!?

– Ez is több annál, amit az elmúlt télen remélni mertem.

– Ha sikerül kegyelmet kapnod, lehetnél nem csak szerető, talán igazi asszony is egy nemes férfi mellett.

– Bizonyos ez? Bizonyos, hogy kegyelmet kapok? Félek, uram, félek! Tőlem egyszer már mindent elvettek. – Margit szeme könnyes, hangja halk. – Az apám, az anyám semmit nem tudhatott a ránk törni készülő vészből. Én és az öcsém... nem hagytak volna bennünket a közelükben, ha tudják, ha csak sejtik, mi készül ellenük.

A férfi elgondolkozva áll, most ő sem szól. Hallgatnak. A csöndet végül Simon apja töri meg.

– Ki az apád?

– Ne kérdezz ilyet tőlem, uram! A férjem nevén kívül minden nevet kitöröltem az emlékezetemből. A férjem neve nem hozhat bajt senki emberfiára. Ha az maradok, aki az elmúlt tizenöt évben voltam, nem kerülhet bajba senki, sem én, sem te, sem a fiad!

– Ha el akarod titkolni, minek születtél, nem kellett volna előhozakodnod a levéllel! Hogy tudsz írni, elárul mindent. Mariann talán nem gyanakszik, a férje körül forog legtöbb gondolata, de a fiam, ha megkapja a levelet, kérdéseket fog feltenni, nem tudsz hazudni, igazat mondani pedig nem akarsz. A levelet, a helyedben, nem küldeném el!

A férfi hangja határozott, Margit igazat ad neki. A levelet nem küldhetik el.

(folytatjuk)