9.
Fejezet
Az
első idők a legszörnyűbbek. Margit a következő két napban
bezárkózik. Vasárnap hallja, hogy a falu a templomba vonul, azután
visszatér. Margit hajnal óta az ágyon fekszik, persze fölkelt,
ellátta az állatokat, de azután képtelen talpon maradni.
Visszadől az ágyába, ahol az ágyneműn még érezni véli a férfi
szagát...
Margit Simon híján a párnát szorítja, átkozza a világot, magán kívül van a fájdalomtól. Hallja egyszer, hogy Anna szólongatja, később a sógora. Nem nyit ajtót.
Margit Simon híján a párnát szorítja, átkozza a világot, magán kívül van a fájdalomtól. Hallja egyszer, hogy Anna szólongatja, később a sógora. Nem nyit ajtót.
Délután
eszébe jut a hajnalban kiengedett tehén, a macskák, a kutya, a
csirkék. Kikecmereg az ágyból, megnézi magát a tenyérnyi
tükörben. Elretten a látványtól. Arca püffedt, vörös a
rengeteg sírástól, szeme most is gyanúsan csillog, és egy újabb
sírásroham kerülgeti.
–
Ez így nem mehet tovább. – súgja a tükörképének, nyomatékul
a fejét rázza, azután újra megismétli, amit mondott. – Ez így
nem mehet tovább!
Vizet
tölt a mosakodó táljába, a hideg víz jól esik felhevült
arcának. Ahogyan törölközik, bevillan egy kép, Simon arcát
látja, miközben kedveskedik, a hasára ad ráérős csókokat,
ettől megint elsírja magát. De ez a roham már rövidebb ideig
tart, Margit újra arcot mos. Magára kap valamit, kontyba tekeri a
haját, azután kilép az udvarra.
Verőfényes
késő délután van, egyike a legszebbeknek. A nap a horizonthoz
közel, lemenőben, az udvar furcsán szép fényben fürdik. Margit
mintha álomból ébredne. Nézi a messzi, távoli hegyeket, a
látvány megnyugtató. Percekig áll a nyitott konyhaajtóban,
azután megmozdul, enni ad a lábához gyűlő macskáknak, a hátsó
udvaron ugató kutyának, a hangoskodó csirkéknek. Kinyitja a
nagykaput, nemsokára meg kell érkeznie a két tehénnek. Mentében
biccent a hangosan köszönő szomszédnak. Csak pillanatokkal később
villan eszébe, hogy ez is új, ez a köszönés, mert napok óta
keresztülnéznek rajta.
A
szomszédnak este van témája. Hosszan rágják a feleségével a
péntekről szombatra virradó éjszaka az ablakon beszűrődő
zajokat. Hogy Simon úr milyen hosszan, milyen kitartóan szerette
péntek éjjel ezt a Margitot. Hogy mennyire kihallatszottak a
nyögések, az elfojtott sikolyok. Hogy szörnyű, hogy a király
hadat indított, és milyen szerencse, hogy messzi északra, és nem
erre, feléjük. És hogy Margit nem volta templomban, de a férfi
mégis kereste a szemével. De a Margit itthon sírt... Csupa vörös,
dagadt az arca. Ezek szeretik egymást! Pedig nem való az. Egy úr
meg egy parasztasszony... Mit akarhatnak együtt? Az asszony oldalba
löki az urát, hát azt, amit tegnapelőtt éjjel is. Összenevetnek.
Az asszony a férje fülébe huncutkodik. Az meg kicsit megcsipkedi
az asszonya fenekét, mindketten tudják, ma éjjel szép éjszakájuk
lesz.
Margit
éjszakája viszont már a második a szörnyű éjszakák közül.
Forgolódik, sóhajtozik, sír, később elalszik, de gyakran
felriad, fél és aggódik.
Telnek
a napok, a hetek, már nyár vége van. Az öreg pap a templomban
minden vasárnap imádkozik a távollévőkért. Margit is imádkozik,
pedig tizenöt éve nem tett ilyet. Persze, eljárt a férjével a
templomba, és később is, persze, mikor már egyedül volt.
Elmormogta a többiekkel együtt, amit kellett, de mindezt csak
megszokásból. Utolsó imája tizenöt évvel korábban esett meg,
és nem talált meghallgatásra. Akkor Margit úgy döntött, hogy ez
az egész csak egy nagy hazugság. Ha van Isten, őróla ugyan
levette a szemét, vagy talán nem is tartotta rajta soha senkin.
Apja mondogatta ezt sűrűn, és ő tizennégy évesen, amikor
korábbi élete darabokra hullott, igazat adott neki.
Most
huszonnyolc évesen újra elmond magában egy-egy imát minden
vasárnap.
–
Istenem, ha vagy, és ha hallasz, segíts!
A
szavak nem követik a hagyományos formulát, de ennél többre
Margit képtelen. De a férfiért ennyit megtesz. Megtenne többet
is, de most csak ennyit tehet.
Ritkán
jár mosni. A fájdalom lassan tompul, mert Margit úrrá lesz rajta,
kordában tartja, de a patakparton alig tudja a sírását
visszafogni. Amúgy, máskor már nem sír. Néha könnyezik, de
gyorsan dolog után néz. Ha a férfi hazaér, nem szabad, hogy egy
bánat aszalta, sírós képű nőt találjon itthon. Ezt mondogatja,
és teszi a dolgát, próbál ugyanolyan lenni, mint eddig. Tiszta,
szorgos, kedves, mosolygós.
De
a patakpart mindig megviseli. Halogatja-halogatja, de mikor rászánja
magát az indulásra, tudja, hogy aznap már nem tud gondtalannak
látszódni.
A
vízhez vezető út is szörnyű, Margit egyre lassabban lépked,
mindig későn ér le, a többiek már javában dolgoznak. Nem nagyon
szólnak hozzá, de nem is bántják. Elcsöndesednek, mikor odaér,
de később csivitelnek, pletykálnak, tréfálkoznak, ilyenkor
Margitnak is jobb, próbál rájuk, nem az érzéseire figyelni.
Azután
a többiek elmennek, ő egyedül marad, az erdő szinte húzza.
Egyszer átsétált, de többé nem teszi. A férfi hiánya az
erdőben még inkább rátört. Lehet, hogy rossz napot fogott ki. Az
égen felhők száguldoztak, a szél zúgott a fák között, pedig
reggel, mikor a partra kijött, még alig mozgott a levegő... Nem
megy át többet. Majd vele, ha hazajött, vele megy oda legközelebb.
Sokat gondol rá, mi lesz, ha hazajön Simon. Fölmegy hozzá a
várba, szeretni fogja, nincs más vágya, ennek él.
Ma
is rá kell szánnia magát a mosásra, két vagy három hete, hogy
nem volt a patakparton, pedig minden héten menni kellene, nincs túl
sok holmija. Sóhajtozva indul neki, a kert végében észre veszi,
hogy a sulykolófát otthon hagyta. Mérgelődik, visszafordul, késő
van, sietni kellene.
Öt
asszonyt számol meg a parton, köztük Annát, akin meglepődik,
mert nem is hétfőn szokott kijönni. Nagy a vigalom, és még akkor
sem hallgatnak el, amikor ő odaér. Gyorsan kiderül, minek örülnek.
Az egyik asszony, a húszas éveinek elején büszkén mondja, hogy
gyermeket vár, öt év után, végre. Szeme csillog, a gyerek már
mozog is, biztosan az, most már biztosan. Margit együtt örül a
többiekkel. A hosszú évek alatt megtanult örülni mások
ilyenfajta boldogságának is.
A
munka áll. A nők találgatnak, mikor lehet meg a gyermek, egymás
szavába vágva meséli mindenki a saját terhességét, szülését.
Örökzöld mesék ezek. Margit beleszólni nem tud, de azért
figyel. Azután megint mindenki a fiatalasszony felé fordul, aki
büszkén áll, örül, hogy mindez most őmiatta, az ő terhessége
miatt van. Ez a nagy nyüzsgés, zsibongás, érdeklődés. Valaki
megkérdezi, mióta tudja, hogyan vette észre. A nő kicsit zavarban
van.
–
Ó, hát tudjátok ti is, hát nem jött meg... tudjátok, ahogy
szokott, minden hónapban. Az volt csak a szokatlan egészen
mostanig.
Amúgy
semmit sem érzett, rosszul sincs.
Mindenki
bólogat, milyen jó neki, azután szétszórt beszélgetés
kezdődik a reggeli rosszullétekről, hőhullámokról, állandó
sírhatnékról.
Lassan
mindenki visszatér a mosnivalóhoz, és csak a mellette lévővel
vált egyszer-egyszer egy-két szót.
Margit
elfoglalja a szokásos helyét, közvetlen mellette nincs senki, most
nem is bánja, a reggel zajosan indult.
Hozzáfog
a mosásnak, sok holmija van, jó lesz haladni. Automatikusan
tesz-vesz, amíg a keze jár, visszagondol a hallottakra. A mozdulat
hirtelen megakad, keze megáll a levegőben. A vérzésekor használt
puha kis kendőket több mint egy hónapja nem hozta ki mosni. Erősen
koncentrál, homlokát ráncolja, két, nem három hete volt itt
utoljára, előtte szintén legalább két hétig gyűlt otthon a
szennyes. Egyikben sem voltak a kendők... Utoljára mikor
használhatta? Azután már emlékszik, abban a nagyon hosszúnak,
szinte végtelennek tűnő hónapban, mikor a férfi megharagudott
rá, és felé sem nézett. Akkor vérzett utoljára. Ez csak
véletlen lehet... nem meri elhinni, hogy teherbe eshetett. Máskor
is volt ilyen, hogy egy hónap kimaradt. Igaz, az régen volt, még
otthon, leánykorában, a házassága elején, esetleg. Azóta soha.
Margitot
a sírás fojtogatja. Istenem! Ha lenne, ha lehetne egy gyermek, egy
fiú, egy leány, mindegy mi, sosem lenne többé egyedül! Vállait
már zokogás rázza. Kitör belőle minden eltemetett remény,
minden vágy, a félelem a jövőtől, az aggodalom a férfiért, a
rettegés, hogy mindez csak hiábavaló remény, és nincs semmi, de
semmi őbenne. Már térdre rogyva zokog.
A
többiek hitetlenkedve nézik. A Margitnak mindig volt tartása, még
a férje temetésén is úgy állt, mint aki már minden könnyét
elsírta, merev arccal. Most meg itt zokog, ennyi asszony előtt a
térdére borulva. Furcsa ez, nagyon furcsa.
Margit
érzi, hogy ketten kétfelől emelik, támogatják, a pataktól
távolabb kísérik, a tisztás szélén leültetik. Vigasztaló
szavakat mormolnak. Valaki az arcát törölgeti egy vizes kendő
szélével. Margit még mindig sír, de csöndesedik. Hallja maga
körül az asszonyokat. Az egyik fojtott hangon magyaráz a másiknak.
–
Az úr miatt! Simon úr miatt. Már két hónapja semmi hír, majdnem
semmi. Az már biztos, hogy jobb lett volna a Margitnak, ha a molnárt
választja.
Egy
másik hang kuncogva mondja.
–
A molnárt! Még hogy férjnek! Az egész falu tudja, hogy soha rá
nem nézett az első feleségére. Olyan hideg annak az ágya, hogy
annál még egy sírgödör is melegebb lehet.
Újra
az első nő hangja hallatszik.
–
Akkor is jobb lett volna a Margitnak, ha a molnárt választja! Az
legalább itt van! Simon úr pedig, Isten tudja, hazajön-e.
Margit
tompán hallja a szavakat, s bár mindenkit ismer a faluban, utólag
nem tudja, kik beszélgettek a háta mögött. Hiába vigasztalják,
a hátát simogatják, arcát törölgetik, egyedül van a
fájdalmával.
Nagyon
lassan eszmél. Már csak Anna van mellette. Vállát öleli, aggódva
nézi, gyöngéden vigasztalja.
–
Térj magadhoz Margit, a többiek lassan mennek. Te meg sehol sem
tartasz! Este lesz így, mire hazaérsz! Vigasztalódj, hiszen Simon
úr is hazatér egyszer. Gyere, Margit, segítek, de azután mennem
kell, gyere!
Margit
föltápászkodik, a többiek tényleg elmenőben, kicsit szomorúan,
kicsit sajnálkozó pillantásokat vetve rá. Az már biztos, hogy
mióta Simon elment, valahogy a falu is rendesebb vele, senki nem
bántja, látják, hogy szenved anélkül is.
Anna
segít. Margit hálás neki, de azután elküldi. Tényleg késő
van. Anna még meg is kell, hogy főzzön, mire az ura hazaér a
földekről.
Margit
egyedül marad. Kár volt ennyi ruhát összevárnia, már délutánba
hajlik, mire végez. Az utolsó ruhákat csavargatja, mikor meghallja
a cérnavékony hangot.
–
Szia kócos néni! Emlékszem ám rád!
Megfordul.
Simon fia... Maszatos, kócos, jókedvű. Margit szóhoz sem tud
jutni, a gyerekből folynak a mondatok.
Nem
szökött ám el, azóta, nagyon régóta egyszer sem. Ő már
nagyfiú, a nagyfiúk tudják, nem szabad elszökni. Az apja elment,
és most ő vigyáz a várra a nagyapjával együtt. Úgyhogy ő már
nagy. De most sem jöhet ki egyedül, Mariannal jött, csak most
előre szaladt, ide, a patakhoz, Mariann megengedte...
Margit
megkérdezi, ki az a Mariann.
–
A nénikém. De nem az, aki régen, az meghalt. Ez a másik nénikém,
tudod!
Margit
tétován bólogat, akkor a gyerek hátat fordít, visszaszalad az
ösvényen, a távolban, a falu vonalában tényleg látszik egy
nőalak.
Margit
nézi a nyargalászó gyereket, lélegzete elakad, ahogy a délelőtti
döbbenetére gondol. Uramisten, add, hogy legyen, ilyen nyargalászó,
kócos, vidám, vagy másmilyen, de legyen!
Visszahajol
a munkához, siet végezni. Menni kellene, elindulni, mire ezek
ketten visszaérnek, ki tudja, ki ez a Mariann.
Azután
ráismer. Érzi, hogy belepirul. Ő az, akit egyszer, a tavasszal
meglesett. Simon öccsének felesége. Margit zavarban van. Furcsa
szembe találkozni azzal, akit titokban nézett azon az őrült
reggelen.
A
nő most is vidám. Gondtalannak látszik és nagyon fiatalnak.
Margit menne, de a legényke Mariann kezét rángatja.
–
Gyere! Itt a kócos néni, aki egyszer hazavitt.
A
két nő kicsit zavartan nézi egymást. Margit észbe kap, ez a nő
a várúr rokona, fejet hajt, köszön, a nő is könnyedén biccent.
A
kisfiú közben új szórakozást talál, kavicsokat dobál a vízbe.
Mindkét nő nézi, majd egymásra mosolyognak. Nagy a csönd, túl
nagy, mondani kellene valamit, vagy menni, gondolja Margit.
–
Tudom, ki vagy!
Mariann hangja kedves, természetes, de Margit zavarba jön. Mariann
félre kapja a szemét, nem akarta zavarba hozni ezt a különösen
szép, csöndes asszonyt. Hosszan hallgatnak újra, de Mariann nem
szereti a csöndet.
–
Levelet kaptunk. – Mariann szemében leplezetlen öröm. – a
férjem írta, de mindketten jól vannak...
Margit
várakozóan néz, várja a folytatást. Most a fiatal nő jön
zavarba.
–
A férjem írta, és... tudod, inkább nekem írt, amolyan levél...
Amit férj ír a feleségének...
Egymásra
néznek. Margit mosolyog. Mariannak eszébe jut valami, aminek ez a
nő itt biztosan örülne.
–
Simon, mielőtt elment, beszélt az apjával. Megütötte a fülem a
neved, a férjem megmutatott nekem a templomban. Mondta, hogy Simon
már a rabod. És ez így is van... Egy picit hallgatóztam. – A nő
kedvesen fölnevet. – Ne hidd, hogy szokásom, de hogy a nevedet
hallottam, nem bírtam megállni. Simon nagyon dicsért az apjának,
nem hallottam én nőről így beszélni soha. Amiket mondott,
ahogyan mondta. Azt mondta, úgy mozogsz, mint az őzek a mezőn,
erre nagyon emlékszem, nagyon megtetszett. Hogy kedves vagy és
szenvedélyes, hogy az arcodon látja, amikor... amikor veled van,
hogy mennyire akarod őt...
Margit
elhallgatná a szavakat ezer évig.
–
Mást nem mondott?
A
nő fölkacag.
–
De, mondott mást is, de az bizony nem való sem az én fülemnek,
sem a tiédnek, amolyan férfibeszéd volt.
Kicsit
mindketten belepirosodnak. Zavaruknak a gyerek vet véget. Mariann
kezét rángatja, nagy halom kavicsot gyűjtött, meg kell nézni.
Megnézik.
Azután
Mariann újra Margit felé fordul.
–
A végén, a beszélgetés végén az apjára bízott. Hogy figyeljen
reád, és ha bajban vagy, gondoskodjon rólad.
Margit
kis híján elsírja magát, mi lelte, állandóan sírhatnékja van.
Mariann elfordul, Margit megtörli az arcát a kézfejével. Eszébe
villan valami.
–
Írsz vissza, vissza a férjednek?
Mariann
a fejét ingatja.
–
Nagyon rosszul írok, megkérhetném a papot, vagy az apósomat, de
nem az ő fülüknek való az, amit én legszívesebben írnék.
Nevet.
Margit halkan, kicsit félve szólal meg.
–
Segítenék neked, segítenék szívesen azt a levelet megírni.
Mariann
kíváncsian nézi.
–
Te? Te segítenél? Nem hallottam még egyetlen parasztasszonyról
sem, aki írni tudott volna.
Margit
elkapja a tekintetét. Tudja, hogy butaságot csinál, de annyira
üzenne, annyira jó lenne, ha legalább ennyit megtehetne.
Azután
jön a kérdés, melyre a legkevésbé sem szeretne válaszolni.
–
Hol tanultál meg írni? Simon tudja? Nem tudhatja, akkor írt volna
neked. Nem mondtad el neki?
Sok
kérdés, túl sok. Margit szava halk.
–
Még leánykoromban, régen, nagyon régen tanultam meg írni.
–
Olyan helyen szolgáltál?
Bólingatás.
Margit nem nézne erre a vidám, fiatal teremtésre semmi kincsért.
–
De mégis, hogy?
Valamit
mondani kell.
–
Volt ott valaki, akinek nem volt kedve egyedül tanulni, így engem
is mellé ültettek.
–
Egy leányt? Egy szolgálóleányt!?
Margit
nem válaszol. Mariann nézi. Látja, nem húz ki belőle többet.
–
Ilyet még nem hallottam! Anyám mindig mondogatta, minden embernek
vannak titkai. Mikor megismertem az én kedvesemet, onnantól azután
az én titkaim is nagyon megszaporodtak.
Mosolyog.
–
Nem faggatlak tovább, de egyszer el kell mesélned mindent!
Hallgatnak.
–
Vasárnap megy néhány lovag a déli vidékről föl északara a
király seregébe. Férjem apja velük akar levelet küldeni. Gyere
föl a várba pénteken! Örülnék, ha segítenél nekem!
(folytatjuk)
Köszönjük! 😘
VálaszTörlésReméltem, hogy ez fog történni! 🚼
Nagyon várom a folytatást! 💜
Köszönöm! Várom a csütörtököket!olyan rövid.
VálaszTörlésÉrdekesen alakul! :-) Köszönöm
VálaszTörlésGyermek, gyerekek... életet adunk nekik, életet adnak nekünk, hosszabb-rövidebb ideig a kísérőik vagyunk, hosszabb-rövidebb ideig a kísérőink ők.
VálaszTörlésEzt nagyon szépen megfogalmaztad! 😍
VálaszTörlésSzakmai minimum. :-) Magyar-történelem szakos tanár vagyok. :-)
Törlés