Árnyékban 9. rész

(folytatás)

Ki tudja, ilyenkor mennyi idő telik el. Talán egy pillanat, talán egy örökkévalóság. A férfi eszmél először, karján egy hangya fut keresztül, majd még egy. Az erdő él, nem vesz tudomást róluk.

A férfi az alatta-mellette fekvő nő szétbomlott haját nézi, Margit szemei lehunyva, kicsit még mindig gyorsabban szuszog. A férfi a fülébe simogat a szájával, nyelvével.

– Mennünk kell, kedvesem!

Most a nő az, aki úgy érzi, képtelen egy épkézláb gondolatra, képtelen elindulni. Félálomban éli meg, hogy a férfi fölsegíti, erős karjával derekát átfogja, magához szorítja. Segít belebújni a gyűrött ruhába, végigsimít a ráncokon, a levélmaradványokat szedegeti.

Visszaindulnak. Egyikük sem szól, nem is érzik hiányát. Odaérnek a patakhoz. Szembefordulva állnak.

– Egy hét múlva megyek a válaszért.

A férfi szeme kérdő, reménykedik, hogy a válasz már ma megszületik. De Margit csak bólint. Azután kissé kipirulva, elpirulva megszólal.

– A válaszért, uram, gyere egy hét múlva, de amúgy... – szeme Simonéban – csak úgy, jöhetnél hamarabb...

– Hamarabb, kedvesem?

Margit bólint. A férfi hirtelen újra képesnek érzi magát egy őrült összesimuláshoz, de Margit közben elfordul, megemeli az egyik bokor aljában megbújó, gazdáját váró kosarat, szeme már aggódó.

– Nagyon késő van.

Áll, biccent, mosolyog, elindul.

A férfi szemeibe is aggodalom költözik, nézi a nap állását, dél is elmúlhatott. Simon reméli, hogy Margit hazaér anélkül, hogy a hosszúra nyúlt mosás miatt magyarázkodnia kelljen.

De a nőnek a mai napban már nincs több öröme. A kertek alól közelíti meg a házát, és alighogy hazaért, alighogy felsóhajtana a megkönnyebbüléstől, megpillantja a sógorát a kispadon, a falnak dőlve. Ki tudja, mióta ülhet ott. Amikor észre veszi a közeledő nőt, felpattan. A látványtól előbb szóhoz sem jut, azután kitör az égiháború. A férfi előbb csak fojtott hangon szidja az asszonyt, azután már kiabál, Margit besiet a házba, a sógora utána. Elmondja mindennek Margitot, hogy céda, hogy tudta ő, és meg is mondta előre a férjének. Nézzen végig magán, hiszen ordít róla, végighenteregte a délelőttöt. Margit összefont karral hallgatja, de amikor a férfi levegőt vesz, ő is megszólal. Hangja még nyugodt, bár belül, mélyen már kezd forrni a düh.

– Ha nem hagyod abba, visszaveszem a földjeimet, másnak adom bérletre.

A férfi szája tátva, szeme dülledt. Innentől csöndesebb. Margit fellélegzik, amikor a sógora elmegy.

Végignéz magán, a látvány tényleg elég szörnyű, de Margitnak az egészről csak a férfi és a délelőtt jár az eszébe, mosolyog. Leveszi a gyűrött, vizes, foltos ruhákat, megmosdik, tiszta ruhát húz, fésülködik. Közben eszébe jut az udvaron hagyott kosár, terigetni kellene. Hátra megy, nekifog a munkának, de alig rázza ki az első néhány holmit, meghallja a barátnője hangját.

– Margit! Margit, itthon vagy?

Sóhajt. Máskor örül minden emberi szónak, de ma telve van a férfi emlékével, szívesebben lenne magában. Kilép a fa takarásából, integet, Anna sietve közeledik. Arca vörös, mérgesnek látszik. Nem is köszön. Kapkodva beszél.

– Most hallottam, az a vén szipirtyó, a pletykafészek mesélte a szomszédasszonyának, hogy délután értél vissza a patakról, pedig reggel korán elmentél! Margit, Margit, hogy tehetsz ilyet magaddal!? Vagy ha már megesik a baj, legalább figyelhetnél rá, hogy ne fényes nappal! Az egész falu rólad beszél... Ha a férjem otthon van, a nevedet sem hozhatom szóba. A földeken dolgozik, így tudtam átjönni.

Anna hangja vádló. Neki is. Margit nagyot sóhajt, az egész világ ellene van. Nézi Annát, aki kifulladva hagyja abba a beszédet. Anna viszont meglátja Margit szemében az elégedettséget, a délelőtti béke visszfényét.

– Beleszerettél? – kérdi döbbenten, és hogy Margit nem szól, a hangját is visszaveszi, szinte súgja – Beleszerettél.

Margit bólint. A barátnője elkerekedő szemmel nézi.

– Mi lesz ebből, Margit? Legalább vigyáznátok! Jönne csak éjszaka, mint az öreg földesúr a Mártához! Ha éjszaka jönne, senki nem látná.

Margit fejezi be a mondatot.

– De mindenki tudná, akkor is.

Anna bólint.

– Igaz, de akkor sem lenne ekkora baj belőle, ekkora kalamajka. Amit nem látsz, az nincs is. Az öreg Mártával is mindenki megértő, két férjét eltemette, öt gyermeket kellett még felnevelnie. Hát mindenki szemet huny fölötte, mit csinál éjszaka, mit nem. De te, Margit! Öt év alatt elküldtél négy férfit, pedig mind elvett volna. Az asszonyok, a férfiak a faluban tudták a bánatod, és megértettek. És akkor... akkor képes vagy fényes nappal odaadni magad valakinek, aki soha el nem vesz! Mi lesz így belőled, mi?

Megáll a beszéddel, fejét ingatja. Margit kiböki.

– Fölmegyek a várba.

Anna meghökken, nem érti.

– A várba?

Margit bólint.

– Fölmegyek végleg. Amíg kellek neki.

Anna elsápadva nézi.

– A szeretője leszel? A kitartottja?

Margit újra bólint, még mosolyog is hozzá, ma semmi nem tudja elvenni a kedvét, talán holnap, vagy holnapután, de ma... semmiképpen.

– Megkért, hogy menjek, egy hónapja, sokat gondolkodtam, szeretem, talán, kitart ez az egész pár évig.

– És utána? Utána mi lesz?

Margit megrántja a vállát.

– Nem érdekel.

Anna fölháborodik újra.

– Nem érdekel? Hogy mondhatsz ilyet?

Margit hirtelen hozzá lép, átöleli.

– Anna, Anna, tudom, jót akarsz, szeretsz. Nem akarok most többet mondani. Kell nekem ez az ember, még így is!

Anna sírva fakad, el fogja veszíteni a barátnőjét, Margit is elérzékenyül. Anna nagy sokára szólal meg, hangja erőtlen.

– Minden más lesz ezután, minden más.

8. Fejezet

Lassan telnek a napok, Margit egyre nyugtalanabb, a férfi nem jön. Hétfőn úgy érezte, már másnap látni fogja. Egyre idegesebb, csak lézeng a saját házában. Teszi a dolgát, de nincs most benne semmi öröme.

Végül, amikor pénteken, naplemente után halkan kopognak az ajtaján, ijedten rezzen össze. Öröm fut át rajta, a férfi fojtott hangját hallja.

– Margit, eressz be!

Az ajtóhoz siet, keze reszket, alig tudja eltolni a reteszt, a férfi karjaiba veti magát, majd földönti.

Simon a haját simogatja, hosszú, dús, a derekáig ér. Percekig állnak összefonódva. Margit úgy szorítja a férfit, mint fuldokló a fatörzset. Tényleg itt van, tényleg eljött! Margit lassan megnyugszik. Kicsit szégyenkezni kezd. Nem szabad ennyire hevesnek lenni. Elhúzódik.

– Gyere beljebb!

A férfi belép. Széles, magas alakja betölti a konyhát. Margit belép a szobába, kezébe veszi az elhajított fésűt, markában szorongatja, zavarban van.

– Ülj le! Rögtön végzek, csak fésülködtem.

Nem fordul hátra.

Egyetlen gyertya ég az asztalon, megvilágítja a nő keskeny hátát. A férfi csak nézi, gyönyörűnek látja, de nehéz szívvel jött, nincs kedve megszólalni. Margit lassan rádöbben, hogy a férfi csak áll és hallgat. Hideg kúszik fel a gerincén. Baj van. Hirtelen fordul hátra, haja meglebben, ruhája suhog. Simon szemét keresi. A férfi kerüli a tekintetét. Margit szókimondó fajta.

– Baj van.

Nincs itt semmi kérdés. A baj kézzel foghatóan itt áll közöttük.

Simon felnéz, szeme, hangja komoly.

– Még a hét elején hír jött. A király üzent, hadba vonul, fönn északon.

– Ó, ne! – nyögi Margit.

Férfi és nő egyszerre lépnek egymás felé. Margit már zokog, Simon a hátát simogatja, megnyugtató szavakat mormol.

– Nem lesz semmi baj... hamar visszajövök...

A nő nagy levegőket vesz, próbál megnyugodni, de újra és újra rátör a sírhatnék, sok idő után nehezen nyögi ki.

– Muszáj elmenned?

Simon kihúz egy széket, leülteti Margitot, maga is leül. Nézik egymást, a gyertya fénye meg-meglibben. A férfi megfogja az ölbe ejtett, apró öklöket. Széles tenyerébe zárja, enyhén szorítja.

– Tudom, ez most nagyon rosszkor jött, kedvesem. De nekem kell mennem, nem mehet más. Apám ehhez már öreg. Az öcsémnek is velem kell jönnie, mindketten megyünk a többi, esküt tett lovaggal. De ne aggódj! Késő őszre bizonyosan vége lesz.

A nő arcán fájdalom fut át, a férfi folytatja, hangja magabiztos.

– Ne félj, visszajövök. Van kiért, van miért jönnöm. Öt hónap, talán hat. Decemberre legkésőbb itthon leszek. A harcok végeztével megnézzük az északi birtokainkat. Minden évben körbelátogatom őket. Ha már ott vagyunk, rá fogok nézni a vagyonomra, mielőtt hazajövök. Így csak decemberre fogunk hazakerülni.

Margitnak arcába simít, a szemébe mosolyog.

– Apám tud rólad, megkértem, hogy följöhess a várba. Szeretném, ha ott várnál, amíg hazaérek.

A nő a fejét ingatja, arcán újra végigfutnak a könnyek.

– Nem ismerek ott senkit. Képtelen vagyok így fölmenni, ne kérj ilyet!

Simon megérti. Nem is hitte, hogy rá tudja beszélni, de újra megpróbálja.

– Menj csak föl, szeretném, ha ott lennél. Nyugodtabb lennék felőled. A falu...

Margit legyint, elhúzza a száját, keserűen mosolyog.

– Ha elmész, nem lesz miről beszélniük.

A férfi is elmosolyodik.

– Remélem, Margit! Remélem! Azt remélem, hogy vársz, hogy nem lesz min a nyelvüket köszörülni.

A nő felnéz, szeme még könnyes, arca kipirult, nagyon komolyan ígéri:

– Várok reád, várom, hogy hazagyere.

A férfi bólint.

– Köszönöm neked.

– És a fiad? A fiad mellé találtál-e valakit?

A férfi grimaszol.

– Az öcsém felesége elvállalta, hogy anyja helyett anyja lesz a gyereknek, míg odaleszünk. Rengeteg ideje lesz a fiamra, így hogy az öcsém is jön velem.

Magához húzza az asszonyt, hajába szagol, apró csókokat ad a hajszálak tövéhez. Majdnem suttogva szól.

– Emlékszel-e még az első napra, ott az erdőben, kedvesem?

A nő kipirulva bólint.

– Az öcsémre és a feleségére?

Újabb bólintás.

– Hát, már három éve ilyenek, mint ott, az erdőben.

Margit csodálkozik.

– Ilyenek?

– Sülve-főve együtt vannak, nagyon szeretik egymást. Mariann elveszett lesz az ura nélkül, az bizonyos.

Elveszett leszek én is, gondolja Margit, újra a sírás kerülgeti. Simon megemeli a keskeny kis arcot.

– Szeretni akarlak ma éjszaka.

Megcsókolja nő szinte mindig éhes száját. Így tud rágondolni. Éhes és odaadó, csókra, szeretésre termett, és lenn is, puha, meleg fészek, jó belé megérkezni, jó benne megmerítkezni...

Tényleg rosszkor jött ez a hadjárat, de a hadjáratok növelik a vagyont, nem maradhat itthon... viszont hiányozni fog ez a nő. Fél év. Hosszú lesz.

Más ez az éjszaka, kevésbé heves, kevésbé vérforraló. De bensőségesen szép és hosszú.

Éjfél után mindketten elalszanak, a férfit a szürkület ébreszti. Közelebb húzódik a mezítelen asszonyhoz. Fülét, nyakát cirógatja.

– Ébredj, kedvesem, mennem kell!

Margit a szemét nyitogatja, mosolyog, de azután eszébe jut a hadjárat, elkomorul. Pillanatokkal később viszont átfut rajta, hogy nem akar sírva búcsúzni, mosolyogni kell, sírt eleget. Vissza fog jönni ez az ő embere, vissza kell, hogy jöjjön. A férfihoz húzódik, hagyja, hogy az átölelje.

Simon suttog.

– Örülök, nagyon örülök, hogy megengedted, hogy mezítelenül szeresselek.

A nő mosolya kedves, belülről jövő.

– Bármit megtettem volna ma éjjel, bármit...

A férfi fölemeli a fejet, nézi az odaadó szemeket, mosolyog.

– Szavadon foglak, kedvesem.

Nézik egymást.

– Mennem kell – Simon szeme mosolyog – de visszajövök.

Margit is mosolyog, bár a sírás esne jobban. Elengedi a férfi vállát, szótlanul öltöznek.

– A kertem végéig elkísérlek.

A férfi bólint. Egymás kezét fogva kimennek a házból, szótlanul. A kert vége most mintha a konyhaajtóból nyílna, egyből odaérnek.

– Vasárnap délelőtt indulunk, a papunk még megáld bennünket a misén, utána útra kelünk. Eljössz a templomba?

Margit egy szót sem tud kinyögni. Fejét rázza. Simon biccent.

– Megértem, ne gyere! De várj meg! – mosolyogva teszi hozzá – Kérlek!

Biztatóan megszorítja a kis kezeket.

– Ha bármi baj van, keresd apámat, segíteni fog!

– Minden rendben lesz.

Simon hátra lép. Int egyet, és hamar, nagyon hamar eltűnik a szürkületben.

(folytatjuk)