2016. április 7., csütörtök

Árnyékban 8. rész


(folytatás) 

Azután csavargatni kezdi a vizet a lábszárközépig érő alsóruhából. Mikor készen van, rövid habozás után egy csomót köt a szoknyarész aljára a térd vonalánál. Vizesen nincs értelme visszahajtani az anyagot. Megint nekifog a munkának. Sorban csavargatja ki a ruhákat. Haja a szemébe lóg, homloka újra gyöngyözik az erőfeszítéstől, de lassan készen van.
Elkezd összepakolni, utoljára a sulykolófáért hajol le, tenné a kupac tetejére, amikor felegyenesedve meglátja a férfit. A patak túlfelén áll, őt nézi. Margit is áll, csak áll, mozdulatlanul. Megkönnyebbülés, öröm, vágy kavarog benne, de eszébe villannak a kemény szavak. Áll, és nem tudja, mit is mondhatna.
A lovag szólal meg először.
– Hát kijöttél, Margit!
Margitban remény ébred.
– Itt vagyok, uram. És... te is itt vagy.
– Látni akartalak.
Margit a patak halkan csorgadozó vizét nézi.
– Jól vagyok, uram.
Simon bólint.
– És szép vagy, mint mindig.
Hallgatnak.
– Úgy hallom, a szépségedet más is észre vette... Járt-e már a házadban a molnár, Margit?
Hát ezért jött, csak ezért, a molnár miatt, nem másért. Margitba belébújik a kisördög. Kihúzza magát, szemébe néz a férfinak.
– Járt nálam! Eljött hozzám, el, a házamba!
A lovagban félelem ébred, későn érkezett. Hangja akaratlanul válik vészjóslóvá.
– A házadba!? A házadba, Margit?
A nő óvatosan hátrébb lép, de amúgy mosolyogva bólogat.
– Oda, bizony! Jött! Nem úgy, mint te, uram!
Hallgatnak, mindketten figyelik egymás legkisebb rezdülését is.
– És kérdezett-e tőled valamit ez a te molnárod?
A nő úgy áll a lábán, olyan biztosan, mintha a patakpartra nőtt volna.
– Bizony, így volt, kérdezett. Sőt! Kért, uram, kért!
Simon hosszan hallgat, amikor megszólal, hangja kemény.
– Kért. Nem parancsolt semmit... Azután adtál-e néki valamit, Margit?
Margit egyre vidámabb, elemében van, nevet, csúfolódik.
– Nem tartozik az rád, uram, nem bizony!
Állnak. A férfi nézése megváltozik. Olyan vágy süt a szemeiből, hogy Margit pillanatokkal később már olvadt viasznak érzi a lábait. A lovag tetőtől talpig végigméri, hosszan szemléli. Margit szenved, menjen, maradjon, mit tegyen?
– Hát, kérés... kérés kell néked...
A nő bólint.
– Az, uram...
A férfi azonban továbbra sem szól, nem tesz semmit, ami elmozdítaná őket a holtpontról. Margit szeméből eltűnik a huncut csillogás, helyére könnyes lemondás költözik. Arca minden rezdülése nyitott könyv... Menni kellene. De akkor Simon újra megszólal, hangja szelíd csábítás.
– Megkérlek... megkérlek, Margit, hogy gyere át, ide, mellém, az én oldalamra.
A nő sokára szólal meg, az ő hangja is szelíd.
– Minden vágyam, hogy ott lehessek, ott melletted, a te világodban...
Elhallgat, nem mozdul. A férfi vár.
– De uram, ha történik valami, bármi, hogy jövök vissza ide, az én oldalamra?
Súlyos kérdés, a lovag is tudja.
– Sokat gondolkodtam, ha mellettem élsz, fiút, vagy leányt szülsz, elismerem, felnevelem.
A nő furcsa mosolyra húzza a száját.
– Ez aligha fog megtörténni, uram, de azért köszönöm neked.
Fejét egy pillanatra lehajtja, de azután újra felnéz, szemeiben fájdalom.
– A férjem... a férjem olyan korú volt, mint te most, erős volt, mégis napok alatt elvitte a láz. Mi lesz, ha ott maradok egyedül a te világodban, oltalmazó karod nélkül?
Simon elgondolkodva nézi Margitot.
– Ha nem szülsz gyermeket, és én meghalnék, nem maradhatnál a várban. Ettől félsz?
A nő bólint.
– Vissza kellene jönnöm a faluba. A falu nem fogadna be.
Simon bólint. Eszébe jut mindaz, amit ma reggel a patakparton látott.
– Ha meghalnék, a fiam nagykorúságáig az öcsém igazgatná a birtokot. Ha átjössz, Margit, ha följössz a várba mellém, meghagyom, hogy téged bárhol, ahol akarod, letelepítsen, akár a birtokomon kívül. Meghagyom, hogy néked letelepedési engedélyt kérjen, gondoskodjon akkora földről, hogy megélj belőle. Ha meghalok, menj vissza oda, ahonnan a férjed leányként elhozott!
A nő elsápad.
– Az lehetetlen, uram.
Simon ingerült lesz, nem érti, de nem is akarja megérteni, mi a gond.
– Ha nem oda, hát bárhová! Meghagyom, hogy bárhol, ahol élni akarsz, segítsenek. Jó lesz így?
Margit bólint, de még mindig nem mozdul, a patakot nézi. A férfi szeme összeszűkül. Mindent megbeszéltek. Miért nem rá néz? Türelmetlenül kérdezi.
– Van még valami, Margit?
A nő fölemeli a fejét.
– Lehet... lehet, hogy hamarosan rám unsz... hogy nem kellek majd, nem kellek, és kidobsz, uram.
– Kidoblak?
Margit zavarban van, zavara egyre sűrűsödik.
– Nem is ismersz, uram. A leghosszabb beszélgetés most esett meg köztünk. Mi lesz, ha nem az vagyok, akinek gondolsz? Nem tudsz rólam semmit. Nagyon hirtelen haragú vagy, uram. Félek, félek, hogy megharagszol, elküldesz, és nem lesz hová mennem.
A lovag már mosolyog.
– Ígérjem meg, hogy nem fogok haragudni?
Margit hosszan hallgat, Simont nézi, haloványan elmosolyodik.
– Ennyi erővel azt is megígérhetnéd, hogy lehozod nekem a Napot, uram! – A fejét rázza. – Nem tudom, nem tudom... csak félek...
Akkor a férfi úgy dönt, ahhoz, hogy a nő átjöjjön az ő oldalára, előbb neki kell átmennie az asszonyhoz. Kőről-kőre lépve, átmegy a patak másik oldalára. Megfogja az egyik, csüggedten lógó, hideg kis kezet, kedvese szemét keresi.
– Nagyon megbűvöltél... talán túlzottan is, Margit! Én a helyedben nem aggódnék. Nem aggódnék azon, hogy kidobnak, és nem lesz hová mennem.
Simon látja a nő szemén, még mindig nem nyugtatta meg.
– Margit, ha följössz a várba, ott hagyod a falut a kedvemért, én onnantól felelősséggel tartozom irántad. Megígérem, hogy történjen bármi, nem kerülsz rosszabb helyzetbe, mint amiben korábban voltál.
Nézik egymást. A nő szemeiben még mindig ott ül valami, amit a férfi nem ért.
– Nagyon megharagszol, uram, ha kérek tőled egy hetet?
– Egy hetet?
– Egy hetet, gondolkodni.
Simon csalódott.
– Most nem tudsz válaszolni, de egy hét múlva igen?
A nő szeme már könnyben úszik. Simon megsajnálja, újra eszébe jut az elmúlt néhány óra.
– Jól van, várok.
Magához húzza az asszonyt, átöleli, ringatja.
– A válaszod várhat, de szeretnélek szeretni, most, Margit. Gyere át a tisztásra, kedvesem!
Simon hangja sürgető, vággyal telített. A nő elpirulva bólint. A férfi fölkapja, már vinné is, Margit nevet.
– A holmijaimat, uram, nem hagyhatom itt órákig.
Simon megáll. A nő szemeit nézi, hangja forró, mint a vihar előtti szél.
– Órákig, Margit, órákig!?
Az asszony szeme a férfiéban, éhesen odaadó, szégyentelen.
– Nagyon kitartó vagy, uram. Nagyon sokáig tudsz szeretni.
Simon szemeibe utánozhatatlan férfibüszkeség költözik. Kínzó lassúsággal csúsztatja maga mellé Margit testét.
– Menj a ruhádért, de föl ne vedd!
Pillanatokkal később mindketten a tisztáson állnak, annak árnyékos oldalán.
– Nem baj, ha nem megyünk beljebb?
Margit merőn nézi a férfit.
– Éppen kérni akartam, hogy álljunk meg!
Simon mosolyog, összenevetnek. Nézik egymást.
– Nagyon hiányoztál, uram...
Pillanatokkal később már a ruháikon fekszenek. A férfi ott van, ahol az elmúlt hosszú hónap minden éjszakáján lenni szeretett volna, mélyen Margitban. Az első, kemény lökés óta alig mozdul. Ez nagyon új, ilyet még korábban nem is tett, nem volt így asszonyban soha. Ha mozdul, hosszan-keményen mozdul, azután hagyja a hullámot, amit felvert, teljesen elcsitulni. Két lökése között a nő talán ötvenig is tudna számolni, ha tudna bármi ilyet tenni, de csak saját teste vágyhullámait figyeli, melyek olyanok, mint a folyó hullámzása a bedobott kavics körül. A férfi nagyot mozdul, hosszan vár, nézi az alatta fekvő csöpp asszony arcát, nézi, és közben beszél.
Margit nem tudja, mi okoz neki nagyobb örömet, a férfi lassú visszahúzódása, hirtelen-erős megérkezése, forró-vágyteli hangja, vagy a sürgető várakozás, hogy mikor-mikor kezdi az egész mozdulatsort újra...
– Nagyon hiányoztál...
...
– Az ágyam hideg sírgödör nélküled, Margit...
– A szemed... a szemed, kedvesem, mikor úgy nézel, ahogyan az előbb a pataknál...
– A nyakad hajlata...
– Az illatod...
...
– Az öled puhasága...
– Ahogyan körém simulsz...
– Ahogy a kedveskedéseimet élvezed...
...
A férfi hátra húzódik. Erősen nézi az alatta ziháló, végsőkig izgatott asszonyt, szemét a szemébe fúrja.
– Ölelj át!... Fogadj magadba!
A következő, minden eddiginél erősebb, mélyebb mozdulat megrezegteti a nő kettejükre szűkült világát, Margit fölnyög, széthullik, elég, hogy néhány pillanattal később újjászülethessen.
Egy órával később Margit elnyújtózva, kimerülten fekszik az álom és éberlét határán. A férfi az oldalán egy ideje már nem mozdul. Simogató keze lustán hever kedvese hasán. Másik karja Margit feje alatt. A nő nem látja a férfi arcát, az a feje búbjához illeszkedik. Jó így. Nézi a felettük elterülő koranyári eget. Dél is lesz, mire hazaér, szedelődzködni kellene. Óvatosan elhúzódik, felkönyököl. A férfi utána nyúl.
– Maradj még egy pillanatot!
Kinyújtózik újra, szeme csukva, baljával magához húzza kedvesét.
Elnyúlva fekszenek.
Kimerült, gondolja Margit. Nem is csoda. Nem tudja, hogyan képes a férfi ilyen hosszú ideig szeretni. Csupán harmadszori összesimulásuk után engedte el saját vágya zabláit. Előtte csak rá gondolt, csak őt kényeztette. Margit szeme elfelhősödik. Igent kellene mondania, de ezzel mindent elvágna, ami a korábbi világához kötötte. A várban nem ismer senkit. Vajon, mit szólnának a többiek ott, fönt, ha a férfi őt felvinné? Az öreg várúr, Simon öccse, annak felesége, a gyerek, mit szólnának ehhez az egészhez? Margit nem tudja, megkérdezni nem fogja. Nem meri. Az első éjszaka után mindenki tisztában lesz vele, mit keres ő a várban. Ha már nem tudják most is, ki Simon új szeretője... Az egész falu tudja...
Ha elfogadja, amit a férfi ajánl, az olyan, mintha hagyná magát bekötött szemmel vezetni egy hegyi úton. Margit még mindig nem tud igent mondani. Érzi, hogy kellene. Simon minden mozdulata, minden nézése, minden kedvessége választ vár...
A gondolatsort Simon mozgolódása szakítja meg... Margit feléje fordul. A lovag őt nézi. Kicsit álmosan, kicsit kíváncsian.
– Mennünk kell, kedvesem!
A nő rábólint. Mosolyog.
– Ilyen sokáig még egyetlen mosás sem tartott.
A férfi keze az arcán, cirógató, dédelgető. Szemében ébredő vágy. A nő fölpattan.
– Tényleg mennünk kell!
Simon lustán a hátára fordul.
– Akkor menjünk.
Föláll, tunikáját emeli, majd Margit ruháját. Ránéz a nőre, szeme huncut.
– Ruha nélkül nem tudsz visszamenni!
Margit szeme fölvillan.
– Meg ne próbáld!
A férfi hátrébb lép.
– Gyere, galambom! Adom én, csak vedd el!
Megfordul, az erdő felé szalad. Margit utána, de gyorsan megáll, facipő nélkül nem lehet itt szaladgálni, máris talpon szúrta valami, visszalép a papucsáért, mire megfordul, a lovag nincs sehol. Az erdő csöndes, sötét. A nő beleóvakodik. Félhangosan szólítgatja a férfit.
– Uram... uram...
Nem tudja, hogyan képes valaki ilyen hangtalanul a másik mögé kerülni. Suttogást hall, megáll.
– Mit adsz, Margit... mit adsz a ruháidért?
A nő ölébe úgy kúszik a vágy, mint ahogyan az éjszakában a cserkésző nagymacska a prédájára.
– Mit kérsz, uram?
– Kérhetek?
A nő bólint. Hátra fordulna, ölelné a férfit, de az nem engedi, kezeivel már a nő derekát fogja, szorítja. Margit saját térde mögött Simonét érzi, és nagyot nyög a vágytól, amikor a férfi kitelt sürgetése a fenekének feszül. Simon erős lába a térdhajlatát nyomja, rögtön térdre esik, ezt most miért csinálja? Nem érti. Azután tényleg térdre esik. A zuhanást tompítja az avar, a férfi karja a derekán, a saját karjai. Hasra feküdne, de Simon nem hagyja, megfordulna, azt sem hagyja, akkor megérti.
A férfi hangja forró déli szél.
– Remélem, nem szoktál mindent meggyónni, kedvesem.
Margit a karjain, a térdein támaszkodik, Simon a gyűrött alsóruhát markolja, tépi, csípője a nő fenekének feszül, keze a derekán.
– Kezdődik, angyalom.
És már benne is van.
Uramatyám! De jó így! Minden mozdulat erős és kemény.
Margit kezdetben csak nyögdécsel, azután sikoltozik. A férfi fülében csak ez a hang, a nő örömének hangja. Saját nyögései a nő hangjainak visszhangjai. Mostanra már fegyelmezhetetlen vágya elszabadul, öntudatlanul mozog. Amikor egy mindennél nagyobb erő kirántja alóluk a talajt, egyszerre hullanak öntudatlanul az avarba.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett! Köszönjük! 😘

    VálaszTörlés
  2. Én köszönöm a lelkesítő szavakat, jól esnek, előre visznek. :-)

    VálaszTörlés