Árnyékban 7. rész

6. fejezet

– Nem!

Simon határtalan dühvel mered erre az apró asszonyra, aki nemet mer mondani neki immár másodszor. Margit csípőre tett kézzel áll, a gyertyafény megcsillan villámló tekintetén.

– Ugyan, miért nem? Mi különbség van? Az egész falu tudja, hogy idejárok! De ha nem tudták eddig, most már biztosak lehetnek benne! Úgy kiabálsz itt velem, hogy a holtak fölébrednek a temetőben!

– Én kiabálok? Én? Itt ordítozol velem, amiért nemet mondtam néked. Akárkit kérdezel, számítanod kell rá, hogy nemet is mondhat! Különben a kérésed nem kérés, hanem parancs. Ha akarod, megparancsolhatod, hogy menjek föl a várba, nappal pesztráljam a fiadat, éjjel meg tegyem szét neked a lábam, uram! De Istenemre mondom, ha megteszed, megbánod!

A férfi egy lépéssel a nő előtt terem, fölé magasodik, szeme összeszűkül.

– Fenyegetni merészelsz!?

Margitra halálos nyugalom száll. A hangja csöndes, jéghideg.

– Ne gyere ide többé soha!

A férfi agyán átfut, hogy falhoz nyomja ezt a nőt, és megmutatja, ki az úr a házban, de abban a pillanatban azt is tudja, a testen kívül semmit nem kapna. Ez a nő nem fog meghajolni. Mint aki álomból ébred, hátra lép. Végigméri a karcsú alakot, az ökölbe szorított kezeket, a vékony vonallá préselt szájat. Hangja már neki is hideg, dermesztő.

– Talán, hamarabb is nemet mondhattál volna!

Vakon merednek egymásra, csak a dühöt látják mindketten.

– Veled akarom tölteni az éjszakáimat! A váramban, a szobámban, a saját ágyamban! Ha meggondoltad magad, küldj föl valakit a várba a hírrel!

Hátat fordít. Kimegy a csöpp konyhába, fölveszi bőrzekéjét, és az ajtóhoz lép. Először azt gondolja, kilép úgy, hogy hátra sem néz, de azután csak megfordul egyetlen pillanatra, hogy agyába örökre bevésődjön a szoba közepén magányosan álló, őt néző nő képe. Majdnem visszalép. De büszke, makacs, és erősen hiszi, nem kér sokat. Kimegy.

Margit utána futna, kiáltana. De büszke ő is. A férfit beengedte ugyan az ágyába, de kitartott szeretője nem lesz soha.

Merev háttal az ágyhoz lép. Nem jól teszi. Az ágy olyan, amilyen egy ilyen este után lehet, szétdúlt, gyűrődésekkel, foltokkal tarkított, kihűlt szerelmi fészek.

Margit térdre rogy, szívfájdítóan sírni kezd. Nincs, aki hallja, nincs, aki megsajnálja. Úgy érzi, a férfi nélkül immár senki. Az éjszaka hideg és sötét.

Simon hangulata is mélyponton van, mire hazaér. Odadobja a kantárszárat az elé siető, álmos istállófiúnak. Az egyből látja, hogy ura nincs tréfás kedvében, pillanatok alatt tűnik el a lóval.

Amikor Simon végigcsörtet a folyosón, és benyit az ajtaján, már biztosan tudja, hogy Margit nem az a fajta, aki holnap bekopog, és megkérdezi, hol a szobája. A nőre, magára, az egész világra mérgesen tesz-vesz, lefekvéshez készülődik, vetkőzik.

Kopogás hallatszik az ajtó felől, kinyitja. Apja áll a folyosón, tekintete fürkésző.

– Korán hazaértél.

Simon nem tud mit mondani, biccent. Szótlanul megfordul. Visszalép a mosdótálhoz. Mosakodni kezd. Nagyon mutatja, hogy nincs kedve beszélgetni. Apja letelepszik.

– Máris ráuntál a kis vadmacskádra!?

Simon ingerülten néz föl. Az öreg nagyot nyújtózik.

– De csodás is tud lenni, ha egy szerető asszony megkarmolgatja a férfiember hátát! Se túl erősen, se túl gyöngéden, pont ahogyan a te hátadat, fiam! Bár, fiatal lehetnék megint, mit nem adnék egy ilyen nőért!

Simon mérgesen morog.

– Ne csináljon úgy, apám, mintha nem tudnánk, hogy anyánk halála óta is van, aki ágyát melegítse. Hosszú-hosszú évek óta jársz ugyanahhoz az asszonyhoz.

Az idősebbik férfi mérgesen kapja föl a fejét.

– Tán ellenedre van?

– Régen igen, ellenemre volt. De ma! Ma megértem.

Hallgatnak.

– Ha az az asszony nem lenne, talán, már nem lennék én sem.

A fiatalabb férfit a szóváltás eltereli eredeti bajaitól, lenyugszik. Apjához lép, leül vele szemben.

Apja fölnéz. Egymásra mosolyognak.

– Egy igazi asszony értelmet ad az életnek, nekem három is jutott. Nagy szerencse ez.

Hallgatnak.

– Ez a te vadmacskád is egy igazi jó asszony...

A férfi fölvont szemöldökkel nézi az apját, aki a tűzbe bámul.

– Egy hete még ellenedre volt ez az én vadmacskám.

Az öreg a fia felé fordul, kacsint.

– Az egy hete volt, de ma délelőtt a templomban megnézegettem ezt a te parasztasszonyodat.

– És, mit szólsz hozzá?

– Megjárja...

A fiatal férfi csalódott. Hosszabb dicséretre számított. Apja nem szokott fukarkodni a szavakkal. De azután észre veszi a huncut fényeket apja szemében. Az öreg fölnevet.

– Ma a fél templom nem a papunkra figyelt a misén, hanem azt nézte, ahogyan fölfaljátok egymást a szemetekkel. Tüzes jószág ez az asszony, öröm lehet hozzá érni. Én bizony, reggelig sem jöttem volna haza, ha hasonló szemeket meresztene rám valaki! Te meg jó, ha egy órát ott tölthettél! Az ilyen szenvedélyes szépasszony megérdemelne egy kicsit kitartóbb figyelmet, fiam!

– A kitartásommal nincs semmi baj, apám! – legyint Simon.

– Hát, akkor?

Simon elgondolkodva bámulja a lángokat. Sokára böki ki.

– Nem akar följönni ide, a várba.

– Hát akkor, fiam, nagy bajban vagy! Még a vak is látja, hogy ez a nő a bőröd alá égette magát. Ahogy elnézlek, jól összekaphattatok! Békülj ki vele hamar, különben cudar világ jön itthon reánk! Nincs szörnyűségesebb egy saját vágyaival küzdő férfinál!

7. fejezet

Apjának mindig igaza van, gondolja a férfi egy nyugodtabb pillanatában hetekkel később. Egy pohár borral ül a szobájában, késő van, talán, már az új nap is elkezdődhetett. Az utóbbi hetekben mindenkivel összeveszett, mindenkit megbántott. Az apja egy hete nem nyit rá esténként, a fia sírva ment aludni, az öccse fél órája vágta rá az ajtót.

Erőteljes kopogás hallatszik. Fölkapja a fejét, baj lehet. De az ajtóban csak az apja áll.

– Látom, apámuram sem tud aludni.

Az öreg bólogat.

– Bejöhetek?

Simon is bólint, a poharára mutat.

– Gyere csak! Megkínálhatlak?

Az öregebbik férfi hárító mozdulatot tesz. Beljebb lép.

– Látom, kevésbé emberevő kedvedben vagy, mint egy órája!

– Hallottad, hogy veszekedtünk az öcsémmel?

Az öreg bólogat.

– Nem csak én hallottam, hanem az egész háznép! Mi a baj?

– Tudod te azt, apám!

– El akar menni a feleségével... fölnőtt az öcséd, fiam.

– Tudom én azt.

– Akkor miért nem adod meg neki, amit kér? Kezdjen az életével, amit szeretne!

– Túl sokat kér.

– Túl sokat! Túl sokat! Szerintem, meg alig kér valamit! Négy éve, amikor átadtam a birtokaink irányítását, megfogadtam, nem szólok bele semmibe. Ha nem kérdeznek, nem adok tanácsot! De most, fiam, hadd mondjam meg, nincs igazad! Az öcséd talpra esett férfi. Nagyon is jó ötlet tengeri kereskedelembe fektetni. Egyre biztonságosabb is. Biztos vagyok benne, hogy a pénz szép hasznot hozna, kevés kockázattal.

– De mi van, ha elúszik a pénz?

– Mi van? Mi van? Mióta vagy te ennyire a vagyonod rabja? Ha elúszik, hát elúszik! Az öcséd a felét sem kéri annak, ami pénzünk itthon van. Ha sikerül, jó, a pénz pénzt fial. Ha nem sikerül, az öcséd hazajön. Egy ideig bizonyosan nem fog pénzért nyaggatni. Engedd, hogy a saját lábára álljon, ne kelljen az árnyékodban élnie!

– Olyan fiatal, olyan szertelen!

– A feleségére gondolsz?

Simon bólogat. Apja rábólint.

– Szerelmes.

– Na jó, de már három éve egyfolytában!? Sőt, régebben, ha azt is hozzá teszem, hogy mikor kezdődött ez az egész őrület. Nem láttam még férfit, aki a hajnali vadászatra asszonyát is magával vigye, hogy azután vad helyett azt kergesse a patakparton.

– Az öcséd nagyon boldog ember.

A lovag grimaszol.

– Majd minden éjjel hallom!

Egymásra néznek, cinkosan összekacsintanak.

– Az biztos, hogy az öcséd feleségének nem sok oka van a panaszra. Ha csak rájuk nézek, egyből mehetnékem van az öreg Mártához!

Hallgatnak.

– Meglátogathatnád már te is ezt a te Margitodat!

– Ezt csak bízza rám, apámuram!

– Jól van, na! Nem is lenne semmi baj, ha nem az egész háznép inná levét ennek a te rettenetes nagy vágyakozásodnak!

– Nem kell nekem az az asszony, apám!

– Nem kell!? Nem kell. Ha nem kell, nem mondom, mit hallottam.

Simon az apját nézi, miközben ő meg kitartóan a kandallóra mered.

– Ugyan, mit hallhatott, apámuram!?

– Kerülgeti ezt a te kedvesedet valaki.

– Ugyan, ki?

– Úgy hallottam, a Rohanó-patak-völgyi molnár érdeklődött felőle a papunknál. Az meg, úgy tudom, csupa jót mondott... Nagy szerencséje ennek az asszonynak, hogy nem a faluban érdeklődött utána a molnár!

– Azután, ugyan, miért is!?

– Azt mondja az öreg Márta, nincs már a faluban senki, aki ne tudná, hogy Margit a te szeretőd. Nincs is mostanában könnyű dolga szegénynek.

– Miért?

– Mindenki mondogatja, hogy kár volt úgy fönnhordania az orrát, öt évig tartogatnia magát, hogy azután az első szíre-szóra széttegye a lábát az erdőben.

A lovag az asztalra csap.

– Nem úgy volt!

– Akkor tán mégis igaz a másik változata a történetnek, talán erőt vettél rajta!

Az öreg szeme a fián, nézi merőn, kérdőn. A lovag fölpattan.

– Itt csapjon belém a mennykő, ha erővel valaha asszonyhoz nyúltam! Ismerem anyám történetét! Apám is ismerhetne jobban, mint hogy az ilyen beszédet elhiggye!

– Hiszek én néked, fiam! De attól annak az asszonynak nem lesz könnyebb! Mindig arra tanítottalak benneteket, hogy ha egy földet művelni kezd az ember, onnantól felelősséggel is tartozik érte. Hacsak nem egy kibérelt szántót művelsz, az megint más. Ezt az asszonyt magadhoz édesgetted, most meg felé sem nézel. Hamar ráuntál. Ennyi erővel belátogathattál volna a városi kurvákhoz is!

– Kemény szavakat használsz, apám!

– Kemény volt veled az utóbbi hónapokban egy házban tartózkodni! Szeretlek, és nem értem, mire vársz! Ha ennyire kell az a nő, hogy szinte betege vagy, akkor ne kérj tőle olyat, amit nem tud megadni! Vagy tán nem abba az öntudatos büszkeségébe szerettél bele!

– Nem szerettem bele!

– Ha nem, hát nem! Te tudod! De szerintem, menj el hozzá, kérleld meg, mielőtt hoppon maradsz! A te Margitodból hamar molnárné lesz, ami mégiscsak becsületesebb foglalkozás, mint a földesúr ágyasának lenni.

Ülnek, mélyen hallgatnak.

– Legutoljára azt mondta, soha ne menjek vissza.

Apja nagyot sóhajt, a mennyezetre emeli a tekintetét.

– Tudod-e fiam, mi a legnagyobb hibád? A mérhetetlen, határtalan büszkeséged! Amivel csak egy a baj! Sosem fogja hideg ágyadat, dermedt öledet fölmelegíteni! Jó éjszakát!

Kimegy, az ajtó hangosan csapódik be, apja léptei elhalnak az éjszakában.

A lovag ül, gondolkodik. Hogyan is engedhetne ő! Ő a férfi, ráadásul a nő földesura... Nem fog könyörögni egy fehérszemélynek sem! Nem fogja kiengesztelni... Pedig, de kellemes feladat lenne. Ágyéka már mozdul is. Mérhetetlen vágy fogja el, ebben a hónapban ki tudja, hanyadszor. Sóvárog és éhezik, hajnalig vergődik az ágyában, azután fölkel, öltözködni kezd. A házhoz nem megy, de a patakhoz igen. Ma hétfő van. Ha ott a nő és ott ő, mindketten tettek egy lépést, többre nem hajlandó.

Amikor a patakhoz ér, még mindig nagyon korán van, sehol senki. Átléptet lovával a vízen, mélyen bemegy az erdőbe. Az irtás mögött kiköti a lovát. Visszasétál a patakhoz, a sűrű cserjésben a földre telepszik.

Másfél hónap, vagy több, hogy Margitot itt meglátta. Ma távolabb van tőle, mint akkor. Bizonytalan és türelmetlen. Mindkét érzés szokatlan. Sok idő eltelik, mire hangokat hall, többen érkeznek, de Margit sehol. Eltelik még egy óra, jön még két asszony, és két gyerek is, hasonló korúak, mint a fia. A réten kezdenek játszani, kiabálásuktól hangos az erdő.

Újabb fél óra várakozás után a férfi rájön, hogy hiába vár. A nap már magasan, az elsőnek jött asszonyok a ruháikat csavargatják. Simon óvatosan szedelődzködni kezd, de alig áll föl, meglátja Margitot. A réten halad keresztül. Szoknyája minden lépésnél meglibben. Messze van még, de a lovag ezer közül is megismerné. Megörül látásán, magát is meglepi, mennyire. Visszatérdel az avarba egy fa mögé.

Margit lassan a játszó fiúk vonalába ér. Azok észreveszik. A magasabb súg valamit a kicsi fülébe. Az meg elkiáltja magát.

– Megjött a kurva! Simon úr szeretője!

Margit megtorpan, arca piros, látszik, rögtön visszafordul. De addigra már az egyik asszony a pataknál fölkapja a fejét, a magasabbik fiúhoz siet, hatalmas nyaklevest kever le neki, azután a kicsihez lép, az is megkapja a magáét. A nő valamit mond a lurkóknak, mire a két gyerek lélekszakadva rohan a vízhez, fogják a nehéz kosár fülét, és cipelik anyjuk után, aki mentében bizonytalanul biccent Margit felé.

Margit még mindig sóbálványként áll. Végül összeszedi magát és lemegy a patakhoz. A patakparton hatalmas a csönd, mintha nem öt asszony mosna, csivitelne ott majd két órája. Bizonytalan fejbólintások, de azután mindenki a munkájába mélyed.

Margit félrehúzódik a többiektől. Szeme átvillan a parton, a sűrűt kémleli. A lovag csak egy gyors, rebbenő tekintetet lát , azután a nő a patak fölé hajol, sietve mosni kezd.

A lovag döbbenten gondol vissza a látottakra. A helyzet jóval rosszabb, mint sejtette. Nézi Margitot. Azután észrevesz valamit, ami csak most, hirtelen tűnik föl neki. Az összes nő föltűzött szoknyával teszi a dolgát, Margit azonban nem. Szoknyája a bokája körül hullámzik, máris csupa víz.

Az egyik nő rászól.

– Margit, nem tűzted föl a szoknyádat!

Egy másik asszony oldalba löki a szólót. Valamit suttog. Mindketten visszafordulnak a tennivalójukhoz. Margit elpirul, de nem tesz semmit.

A lovag látja, hogyan kapkod. A sietség még nyilvánvalóbbá válik, amikor az elsőként érkező asszonyok szedelődzködni kezdenek. Már csak egy fiatal, csinos arcú leány marad a pataknál és Margit. Mikor a leány pakolni kezd, Margit megszólal.

– Márta, nem várnál meg?

A leány fölméri, Margitnak mennyi dolog lehet még hátra. Azután sajnálkozva mondja.

– Ne haragudj, de a fiam egyedül van otthon, mennem kell, lassan fölébred. Az uram a földeken... De, ha nagyon sietsz...

Margit lemondóan legyint. Föláll, arcát törli a kézfejével, szeme megint átfut a patak másik oldalára, az erdőt nézi. A fiatal nő Margitot figyeli, majd vet egy tétova pillantást az erdőszélre.

– Félsz valamitől, Margit?

Margit zavarba jön.

– Nem, dehogy!

Visszatérdel, mosni kezd bőszen.

– Ha félsz... ha igaz, amit beszélnek... hogy valaki bántott, maradok, míg végzel.

Margit ránéz. Aránylag nyugodtnak látszik most.

– Nem bántott senki, menj csak, menj a fiadhoz!

Az utolsó szó olyan csöndes, hogy Márta éppen csak meghallja. A fiatal nő kicsi tanácstalankodás után összepakol, föláll, bizonytalanul újra az erdőt nézi. Azután rászánja magát az indulásra.

– Akkor megyek.

Margit int egyet, mosolya halovány.

A kosarat cipelő alak lassan eltűnik egy domb mögött.

Margitot a kapkodás, a sulykolás kimelegíti, már június legeleje van, túl magasan áll a nap, túl későn jött ki. Homloka gyöngyözik, gyakran néz a túlpartra, igyekszik végezni. Márta távozása után egy fél órával azonban kezd megnyugodni. Nincs itt a férfi, ha itt lenne, már előjött volna.

Lassít a tempón. Újra körülnéz, de a patakpart megnyugtatóan kihalt. Margit megtörli izzadt homlokát, fülel. Azután ránt egyet a vállán, grimaszol. Kioldja a ruhája szalagjait, majd kilép belőle. Kicsavarja, kiteríti a napra száradni.

(folytatjuk)