Árnyékban 4. rész

(folytatás)

– Hogyan kerültél ehhez a nőhöz!?

– Ő talált meg.

– Hogy jutottál ki a várból!?

– Egy szekéren, a ponyva alá bújtam.

– Az egész várnép téged keres! Meggondolatlan vagy! Otthon megkapod a magadét!

A legényke elsírná magát, de apja nem szereti, ha szíre-szóra sírva fakad.

– Nagyon meg fogsz verni?

A férfi egyre mérgesebb.

– Mikor vertelek meg nagyon?

– Ráütöttél a fenekemre, mikor belerúgtam a macskába az udvaron.

– Ok nélkül bántottál egy állatot, amelyik a hasznunkra van.

– A szakács fiától láttam.

A lovag fölcsattan.

– Mondtam már, hogy ne takarózz a szakács fiával! Ne ő legyen a példaképed!

Nagyot hallgatnak.

– Megrántottad a karom az istállóban.

– Muszáj volt, hogy elrántsalak a lovam lába elől!

Újabb hallgatás.

– Van egy kék folt a karomon.

A férfi fölsóhajt.

– Fakardokkal gyakoroltunk, nem akartalak bántani, de a fájdalmat lassan meg kell tanulnod elviselni.

– Akkor nem fogsz megverni?

Simon elneveti magát.

– Nem, nem foglak elverni.

A kislegény mosolya fülig ér.

– De nem úszod meg szárazon! A hét közepén nem megyünk el a szokásos sétánkra.

A kisfiú boldogtalan, torkát sírás fojtogatja.

– A nénit sem látogathatom meg?

A férfi összehúzza a szemöldökét, hangja szigorú.

– Meg ne próbáld!

– A néni is azt mondta, nem fogsz elengedni hozzá.

– Igaza volt.

– De, miért nem?

– Csak egy parasztasszony, te meg a várúr fia vagy. Semmi nem köt össze vele, semmi dolgod vele.

– Pedig szeret engem.

– Miből gondolod?

– Többször megcirógatott, ahogyan a néném szokott. És a nyakába is fölvett, pedig nehéz vagyok... és téged is szeret.

Simon hitetlenkedve kérdezi.

– Mondta neked?

– Nem. De azt mondta, kitartó vagy. Az dicséret, vagy nem?

– De, az.

– Azt mondta, egyszer látott vadászni, és hogy kitartó vagy.

A férfi elmosolyodik, ahogy a reggeli „kitartására” gondol. Mire a várba érnek, magában megfogadja, kiengeszteli az asszonyt, aki háromszor is megnyílt neki. Hirtelen szavaival megbántotta, hát ki kell hogy engesztelje... Hm. Finom lesz.

2. fejezet

Margit eközben sírva halad hazafelé. Alig látja az utat. Öt évig megvolt férfi nélkül, és most pont egy ilyen rátarti, kemény szavú, alaptalanul vádaskodó emberbe kellett, hogy belebotoljon.

Magában hosszan dohog, szidja ezt az igazságtalan világot. Könnyei lassan elapadnak. Nem érti, mi van vele ma. Nem szokott sírni, idegen gyerekeket pátyolgatni, férfiak nyakába ugrani. Mérges a férfira, mérges magára. Kézfejével megtörli az arcát, már látja a falu házait, rögtön hazaér. Muszáj megnyugodnia. Sietve lépked, jó lenne, ha senkivel nem kellene beszélgetnie.

A baloldali szomszédja a kerítést támasztja, egyik cimborájával hangosan vitatkoznak valamin. Margit odabólint a köszönésükre, sietve nyitja ki a kaput, szinte futva teszi meg a maradék utat a háza felé. Belép, becsapja az ajtót, azután hátát az ajtólapnak támasztva nézi a megnyugtatóan ismerős tárgyakat, lassan egyenletessé válik a szívverése. Gondolatai rendeződnek.

Nem találkozhat többet a lovaggal. Nem lesz könnyű elkerülni, de megpróbálja. A legrosszabb a vasárnap. A templomba mindenki elmegy, csak a betegek, nagyon öregek maradnak otthon. Egyszer-kétszer kimentheti magát, de sokáig nem maradhat távol, megszólnák... Igyekszik majd utolsónak érkezni, azután elsőnek távozik. Így jó lesz.

Megnyugszik, nekifog mindennapos teendőinek. Lassan szürkülni kezd, még csak tavasz van, korán sötétedik. Margit kimegy, összeszedi a ruhákat, behajtja a tyúkólba a szárnyasokat, éjszakára bezárja őket. Tejet önt a macskák táljába, a kutyának kiadja a vasárnapi csirke csontjainak egy részét. Távolról már hallja a kolompolást, nemsoká hazaér a két tehene a legelőről, hát kinyitja a nagykaput. Kiáll az utcára, int egy-két szomszédasszonynak, de beszélgetni most nem megy oda senkihez. A tehenek lassan ballagva megérkeznek, vizet visz nekik. Hozzáfog az esti fejéshez. Később leszűri a tejet. Kiporciózza, nemsokára jönnek érte. Megérkezik a kislány, majd egy nagyobbacska legény. Hozzák az üres kancsókat, viszik a telit. Látják, hogy Margit most nincs beszédes kedvében, sietve továbbállnak.

Margit letelepszik a konyhában. Eszik egy kis túrót. Mondják, neki van a legjobb túrója a faluban. Nincs abban semmi ördöngösség. Nem fölözi le a tejet, úgy készül. Patyolatkendőben csöpögteti, gyönge, mint a harmat.

Egyre sötétebb lesz, de még nem gyújt gyertyát. Hűvös az est, tüzet rak, kevés vizet forrósít. Meg kell mosdania. A forró vízhez hideget kever egy nagy cseréptálban. Megmosdik fölülről, azután a tál fölé guggol, még érzi magán a férfi szagát, hát igyekszik tőle megszabadulni. Végül megmossa a lábát, poros a gyaloglástól. Mikor végez, hosszú, tiszta ruhát húz, kilép az ajtón, és a vizet a ház elé löttyinti. Visszalép, egy kis tiszta vízzel kiöblíti a tálat, utálja, ha valami ragad a kosztól, újra kilöttyinti a vizet, helyére teszi a tálat.

Mindent, amit csinál, gondolkodás nélkül tesz, végre minden olyan, mint tegnap, tegnapelőtt. Lefekvéshez készülődik, mikor megzörgetik az ajtaját, már hallja is a sógora hangját.

– Margit! Nyiss ajtót! Én vagyok.

Nagyot sóhajt, nincs kedve senkihez. Magára rángat egy fölsőruhát, eltolja a reteszt. A sógora belép. Csodálkozva nézi Margitot.

– Már lefekvéshez készülődsz?

Margit nem szereti, ha magyarázkodnia kell.

– Sötét éjszaka van, mi mást tehetnék, fekszem.

– Ne haragudj, ha megzavartalak, csak el akartam mesélni, hogyan haladunk a tavaszi szántással-vetéssel.

A nő bólint, hellyel kínálja a sógorát. Keveselli a lassan elhamvadó tűz fényét, gyertyát gyújt, leülnek. A férfi komótosan mesél, nem siet, pedig Margit alig várja, hogy végezzen. Mióta a férje meghalt, a sógora bérli tőle a szántókat. Ez jó így. Margit nem kap sokat a földekért, de egyedül nem tudná művelni, sok ott a férfimunka. Margit kevéssel beéri, a sógora pedig becsülettel leadja a termény ráeső részét.

3. fejezet

Simon a várban a számadóját hallgatja. A téma ugyanaz, mint Margitnál. A föld, a szántás, a vetés. A számadó régi, megbízható ember, egyenletes hangja betölti a szobát. A lovag bólogat, de gondolatai a „vadászaton” járnak. A késő délutáni sürgés-forgásban nem sokat gondolt a nőre, de most, hogy leült, lepergeti szemei előtt a reggel minden pillanatát.

Látja az asszonyt úgy, mint amikor először észre vette a patak felé tartva. Ő a túloldalon haladt, a lovát az erdőszélen hagyta, egy irtás felé igyekezett, nyúlra vadászott. Véletlenül nézett az asszonyok mosóhelye felé. És meglátta Margitot. Vasárnap tudta meg a nevét a paptól. Óvatosan érdeklődött, nem akart gyanút kelteni, de hetek óta izgatta az állhatatos tekintet, amelyet újra és újra magán érzett, és amelyben egyszer-egyszer vágyat látott. Melyik férfi ne szeretné, hogy ilyen odaadó csodálattal bámulja egy szépasszony? Mert a férfi a nőt szépnek látta. Haja kicsit világosabb barna volt, mint az itt lakó népeké, de ezt Simon csak most látta meg, a pataknál.

Simon megállt, nézte, ahogy a nő lepakol, kiegyenesedve kicsit megnyomkodja a derekát. Amikor Margit elkezdte fölhajtogatni a szoknyáját, a férfinek egyszeriben szűk lett a nadrágja. A nő lábai szépek voltak, hosszú combok, formás térdek, karcsú bokák. Messziről hófehérnek, hibátlannak tűnt a bőre. Mint később kiderült, közelről is az volt, hibátlan, hófehér...

Gyerekjáték volt a nőt a tisztás széléig követni, meglesni, ahogyan végignéz egy szerelmeskedést, ahogyan maga is felizgul. A férfit a végletekig csigázta a vastag törzsnek dőlő, levegő után kapkodó asszony látványa. Meg kellett, hogy kapja. Margit viszont nemet kellett volna, hogy mondjon, megtehette volna, ő nem volt erőszakos, mindig utálta, ha valaki erőszakkal kérkedett. Pont úgy, mint az apját, őt is undorította, hogy sok férfi ezzel kérkedett, ebben talált örömet.

De a nő nem mondott nemet, odaadó volt, és befogadó. Félhomály, melegség, csupa-csupa nedvesség, élettől duzzadó igazi asszony... Jó volt belecsusszanni, benne lenni, újra és újra megnyitni...

Csönd van. Túl nagy. Simon fölnéz a számadó kicsit értetlenkedő tekintetébe. Rámosolyog.

– Folytasd csak! Figyelek.

A férfi bólint, de Simon képtelen most hosszan figyelni, újra elkalandozik.

A papnál érdeklődött Margit felől, azt mondta, asszonyt keres a fia mellé, mert az apja nővérének segítség kellene. Öreg lábaival már nem tud egy majdnem ötéves, állandóan nyargalászó legényke nyomában maradni.

Simon rákérdezett hát az állhatatos tekintetű nőre, akit özvegynek gondolt, a templomban nem állt mellette sem férfi, sem gyerek. Rákérdezett, hogy a pap alkalmasnak tartaná-e a fia mellé, hogy segítsen Máriának, aki anyja helyett anyja volt a gyereknek, mióta megszületett.

A pap dicsérte Margitot. Azt mondta, jóravaló, jó hírű özvegyasszony. Tiszta, becsületes, hű a férje emlékéhez. Ez utóbbiban a lovag azért erősen kételkedett. Az erdőben a nő könnyen omlott a karjaiba, Simonnak nem kellett sokáig győzködnie. Aligha töltötte egy ilyen izgató szépasszony az elmúlt öt év összes éjszakáját férfi nélkül. Az viszont lehet, hogy nem gyón meg mindent a papnak, nem mesél el mindent a szomszédasszonyainak. Ezt a történtek után Simon nem bánta. Örül, ha nem jut a pap fülébe az, ami reggel megesett. Rossz lenne, ha olyan híre kelne, hogy parasztasszonyokra vadászik a patakparton.

A felesége halála után a városban töltött egy évet, városi kurvákhoz járt. Nem gyónta meg. Azután megnyugodott annyira, hogy állandó szeretőre vágyjon. Ajánlottak neki egy aránylag közeli faluban egy fiatal özvegyet, nem túl jó hírűt. A lovag egy este beállított az asszonyhoz, alkut kötöttek... A nő tiszta volt, ügyes, bonyodalommentes két év következett. De bő fél éve Simon döbbenetére a szerető irulva-pirulva közölte, hogy szerelmes lett egy falujabéli suhancba, és kitette a lovag szűrét. Simon nem nyakaskodott, mert lassan elege is lett a nőből. Jókat szeretkeztek, de egyébként egy értelmes szót nem lehetett a parasztasszonyból kihúzni, buta volt, mint a tyúkok a kertjében.

A felesége hiányzott, még mindig. Kedves volt, odaadó. Kicsit talán túl szemérmes. A férfi az egész házasságuk alatt egyszer sem látta mezítelenül asszonyát, de az is igaz, hogy Katalin nem utasította vissza a kedveskedéseit soha. Szeretett vele lenni. Simon legalábbis remélte. Erről nem beszéltek. Nem olyan asszony volt... Másról viszont beszéltek, sokat. Katalin igazi társa volt Simonnak. Amikor terhes lett, a lovag öröme nem ismert határokat. Babusgatta, széltől is óvta, nem engedte lóra ülni. Élete legszebb napja volt, mikor a fia megszületett. Azután két hétre rá a feleségét elvitte a járvány. A férfi torkát még most, öt év után is sírás fojtogatta, ha rágondolt. A következő hetekben, hónapokban csak lézengett, nem talált kapaszkodót. Bevetette magát a városba. Ivott, kurvákra szórta a pénzt, a fiára rá sem bírt nézni.

Az apja tette helyre. Egy napon lehordta mindennek, üvöltözött vele, a fia ágyához ráncigálta. És ő döbbenten, térdre rogyva nézte a fiát, nézte az alvó gyermeket, akihez hónapok óta be sem jött. Az apró, kenyérnyi csecsemő helyett egy sűrű hajú, pufók kis legény szuszogott a takaró alatt. Az apja eltűnt, ott hagyta őt az ágy mellett. Simon legalább egy órán keresztül nézte a fiát, nézte, ami a feleségéből reá maradt. Fogadalmat tett, hogy jó apja lesz a gyereknek. Nem volt könnyű betartani! A gyorsan cseperedő, nyughatatlan, kíváncsi, örökösen csintalankodó fia időnként föladta neki a leckét. Mint például ma.

Egy ideje túl nagy a csönd. Simon fölnéz. A számadója tekintete értetlenkedő, nem szokta meg, hogy ura elkalandozzon. A lovag mosolyog.

– Ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok, kimerített az aggodalom, biztosan hallottad, a fiú délelőtt megszökött.

A számadó bólogat. Hangja jóindulatú, megértő.

– Anya kellene a fiadnak, uram, néked meg egy feleség, aki figyel rád is, meg a fiadra is.

– Nem könnyű jóravaló asszonyt találni!

– Nekem nem! – Enged meg magának a számadó egy félmosolyt. – De te, uram, fiatal vagy még, szálfatermetű, a nők rajtad felejtik a szemüket. Birtokaid szépek, jók, jövedelmezőek! Keresned kellene valakit!

– Majd gondolkodom!

Föláll, a számadó követi, búcsúzkodnak.

Simon lassan alváshoz készülődik. Az ágya, ez a hatalmas, faragott ágy ma tán még hidegebbnek tűnik, mint tegnap. Az ilyen hűvös tavaszi estéken de könnyű is lenne odabújni egy feleség mellé.

Legalább egy új szeretőt kellene keresnie... Vagy már meg is találta? Alul az ágyéka gyorsan válaszol is a kérdésre. Az bizonyos, hogy Margit látása felizgat egy férfiembert.

Simon mosolyogva betakarózik, meg kell látogassa ezt a nőszemélyt! Közel van, odaadó, szép, talán lehetne vele alkut kötni, hogy hetente egyszer-kétszer nála tölthesse az éjszakát. Vagy még jobb lenne felhozni a várba. Elláthatná a fiú mellett a teendőket, segíthetne Máriának. Éjszaka pedig... az az ő dolguk lenne, nem tartozna senkire. Hm. Kényelmes lenne. Mosolyog. Elégedett. Egy-két napon belül fölkeresi ezt a nőt, beszél vele.

Utolsó gondolataiban megnyugodva gyorsan, mélyen alszik el.

De bizony este minden egyszerűbb, mint fényes nappal. Eltelik úgy az egész hét, hogy a lovagnak nincs ideje asszony után nézni. Dologidő van, minden nap történik valami, ami miatt estére Simon holtfáradtan dől az ágyba, nem ér rá nő után szaladgálni.

De eljön a vasárnap. Reggel a szokottnál is gondosabban készülődik. Úgy tervezi, megkéri a papot, hívja félre Margitot, hogy a várba menetelt megbeszélhesse vele. Ez így tisztességes. Ha a templom egy sarkában beszélgetnek, a falu sem szólhatja meg utólag az asszonyt.

Simon úgy véli, Margit föl fog jönni a várba. Miért ne tenné? A lovag tapasztalt férfiként biztosan tudja, hogy a nő élvezte az együttlétüket. Sok férfit nem érdekel, jó-e asszonyának, ő nem ilyen. Apja annak idején ügyes szavakkal, határozottan elmagyarázta, hogyan lesz valakiből jó szerető. Azután sokat tanultak egymástól a feleségével is. A szobában koromsötét volt mindig, de a közös takarójuk alatt Katalin sok mindent megengedett, amit azután egyikőjük sem kötött a gyóntatópapjuk orrára.

A városi kurvák... hát... Simon látott ott egyet-mást. Ezt-azt maga is kipróbált. Jó szeretőnek tartotta magát, tudott várni, figyelni arra, akivel együtt volt.

Margit igazi kedvese lesz. Simon emlékezett az illatára, a mezítelen bőre fényére. Biztosan tudta, hogy a nő is vonzónak tartja őt, jönni fog, ha hívja.

Az utolsó pillanatban a lovag az övtarsolyába tesz egy vékony ezüstláncot. Anyjától maradt rá, aki leányként hordta, még a szüleitől kapta. A saját felesége ékszeresdobozát Simon öt éve ki sem nyitotta. De ez a lánc jó lesz, jó szolgálatot tehet. Legutoljára talán Margit megbántódott ott az úton. Ki kell engesztelje, meg kell kérlelje. Előre mosolyog. Nagyon nagy kedve kerekedik.

De a templomban nem látja a nőt. Lassan gyűlik a falu. A tavaszi nap kihozott mindenkit a házakból. Az embereken, asszonyokon a legjobb ruhájuk, a gyerekek tiszták. Ott az egész falu, de Margit nincs sehol. Simon szemeivel többször végigkutatja a gyülekezetet. Hiába. A fia a kezét rángatja. A lovag ingerülten néz le rá.

– Kértelek már, hogy ne rángass!

A gyerek nem érti a szokatlan ingerültség okát, szája legörbül.

A lovag fojtottan átkozódik, de azután türelemre inti magát. Leguggol.

– Mit szeretnél?

– Elengedsz mise után a nénihez?

– Mondtam már, hogy nem!

– De az olyan régen volt, már nagyon szeretném meglátogatni. Azt mondta, kiscicái is lesznek.

Komoly érv, de a férfi hajthatatlan. Fejét rázza.

– Kezdődik a mise! Figyelj, és csönd legyen!

Föláll, újra körülnéz. A nő sehol. Pedig a pap már a szószéken áll. A templom elcsöndesedik. Kezdődik a szertartás. A lovag alig tudja kivárni, hogy véget érjen. Lelkiismeret-furdalása támad, talán a nő beteg lett. Megártott neki a kényszerű fürdő a patakban. Tüdőgyulladást kapott. Talán haldoklik.

Simon alig várja, hogy a pappal beszélhessen. A mise után egyből hozzálép, a falusiak tiszteletteljesen félrehúzódnak.

– Emlékszel, miről beszélgettünk egy hete?

A pap gondolkodik, eszébe jut mire céloz a férfi.

– Asszonyt keresel a fiad mellé.

– Így van! Szeretném, ha szólnál annak az asszonynak, akit úgy dicsértél. Beszélnék vele itt, nem akarok miatta a faluba lemenni. Esetleg félreértenék.

A pap elgondolkodva nézi Simont.

– Elkéstél, uram. Margit utolsónak érkezett, mikor már a szószéken álltam, és elsőnek távozott... Nem is értem...

Szeme a lovag arcát kutatja, tekintetében tudás villan. Összeköti a férfi érdeklődését és Margit szokatlan viselkedését. Megsejti, hogy a két ember között lehet valami. Elkedvetlenedik. Csöndesen szól.

– Nem alkalmas az az asszony arra, amire szánod, uram!

A lovag tekintete éles.

– Te magad ajánlottad a fiam mellé egy hete!

– A fiad mellé, igen, uram! De nem az ágyadba!

Simon dühbe gurul, nem szereti, ha kioktatják.

– Az én ágyam is van olyan jó, mint akárki másé!

A pap csöndesíti, öreg, ráncos kezét a lovag erőtől duzzadó karjára teszi. Az egész környék a füleit hegyezi a hangos szavakra. A pap szinte suttog.

– Tudom, uram, hogy jól bánsz asszonyaiddal, öreg fülem sok mindent meghallott a hosszú évek alatt. Nem akartalak fölmérgesíteni. Te jó ember vagy! De az a nő, az a nő nem alkalmas arra, hogy az ágyadat melegítsd vele!

A lovag értetlenül mered a papra.

– Egy hete még agyon dicsérted!

– Félreértesz, uram! Most is csak dicsérni tudom! Éppen ezért kérlek, keress valaki mást! Azután az asszony után, mióta a férje meghalt, sokan érdeklődnek. Férjhez mehet, tisztességes maradhat.

Simon tekintete haragos.

– Özvegyasszonyról beszélgetünk, nem egy félénk szűzről, nagyon kérlek, ha beszélsz vele, ne próbáld meg ellenem hangolni! Hagyd, hogy egyedül döntsön!

A pap a fejét ingatja, halkan mondja, maga is alig hallja.

– Nem akarom az utadat keresztezni, uram! Neked is, neki is azt kívánom, ami nektek a legjobb. Neked hozzád illő feleség, neki tisztességes, hozzá illő férj kellene. Meg kellene állapodnod, uram!

A lovagot majd szétveti a méreg, keze ökölbe szorul a kardja markolatán.

– Ne ártsd magad a dolgaimba, atyám!

Az elutasító szavakra az öreg pap szemébe csalódás ül. Csöndesen merednek egymásra. A lovag látja az öreg szemeket, eszébe jut, hogy a pap gyermekkorától része az életének, mindig tisztességes embernek ismerte. Lassan megnyugszik. Fejet hajt. Megfogja az öreg kezeket, megszorítja.

– Bocsásd meg hirtelenségemet! Tudom, csak jót akarsz. Nem választok feleséget magamnak, de az ágyam hideg. Talán, félreismered ezt az asszonyt!

Mosolya huncut, és a pap maga is úgy látja, Simon jóképű férfi, leveheti az asszonyokat a lábukról. Elhúzza a száját.

– Jól ismerem a nyájam, téged is, őt is! Vigyázz, uram, nehogy gyomnak nézz egy nyíló virágot!

A lovag jókedvűen mosolyog a pap hasonlatán.

– Benőtt a fejem lágya! Egy gyom nem vonzza már a tekintetemet. Légy nyugodt, óvatos leszek!

Margit eközben épp a lovag óvatlanságát, őrült viselkedését szidja magában. Tudta, hogy baja lesz abból a reggelből, de hogy ilyen gyorsan a nyakára törjön!

Egész héten kerülte a társalgást mindenkivel. A hozzájáró gyerekekkel elhíresztelte, hogy nincs jól, ki sem mozdult a házból. Szerencse, hogy nem tél van, hanem tavasz, senki nem ér rá a másikkal törődni.

Nehezen szánta rá magát a templomra. A férfinek csak a hátát látta. Az is elég volt ahhoz, hogy kifusson a lába alól a talaj, és eszébe jusson az őrült reggel minden perce. A templomban!

A mise vége után egy pillanattal már úgy siet a falu fele, mint akit ördögök kergetnek. De alig telik el egy csöpp idő, a legjobb barátnője hangját hallja.

– Margit! Margit! Várj meg!

Megáll, hátra néz, bevárja Annát. Egymásra mosolyognak. Margit örül. Végre egy kedves arc. Anna szól hamarabb.

– Hallottam, hogy beteg voltál!

– Már jól vagyok!

– Megfáztál a pataknál!

– Igen, de tényleg jól vagyok! Ne aggódj!

Nagyot hallgatnak, Margit sebesen lépdel, Anna is igyekszik, nem akar lemaradni.

– Nem szoktál így sietni!

– Főznöm kell!

Anna bólogat. Arca elgondolkodó.

– Régebben délután főztél.

Margit ideges lesz. Megáll. Annát nézi.

– Mit akarsz!? Valami baj van!?

Anna most a földet bámulja kitartóan.

– Azt hallottam a faluban, a földesurunk, Simon...

– Mi van vele?

Anna fölkapja a szemét, majd újra lesüti.

– Azt beszélik... megerőszakolt... egy hete, hétfőn, a pataknál...

Margit úgy érzi, elsüllyed szégyenében.

– Ki hord össze ilyen zagyvaságot!?

– A pletykafészek. Tudod, az öreg Márton özvegye.

– Törődhetne a maga dolgával!

Hallgatnak. Anna félve kérdezi, újra.

– Igaz?

– Ugyan! Hallottál olyat, hogy Simon úr bárkit megerőszakolt volna!?

– Nem.

– Nahát!

Margit elindul, részéről a dolog letudva, de a barátnője nem hiába a barátnője. Összerakja mindazt, amit megtudott.

– Akkor nem erőszakolt meg, csak egyszerűen az övé lettél...

Margit megáll. Ennek sosem lesz vége.

– Nem lehet, sem meg nem erőszakolt, sem az övé nem lettem!?

Egyre idegesebb, keze a csípőjén, arca piros. Utál hazudni.

Anna újra az út porát kémleli.

– Azt mondják az asszonyok, valaki többször sikoltott a patak másik oldalán, az erdőben. Úgy sikoltott... na, tudod...

– Nem tudom!

– Hát, mint mikor nagyon szeretik.

Édes Istenem, mi lesz ebből?

– És???

– Valaki át akart menni megnézni, nincs-e baj, de a többiek lebeszélték, nem olyan volt, mintha baj lenne. És utána egy fél órával előjöttél vizesen, mondtad, beleestél a patakba... – egymásra pillantanak – de pletykafészek azt terjeszti, a nyakadat előtte valaki pirosra csókolta.

Süket csönd. Már Margit is a földet nézi.

– Azután... előkerült urunk, és haza akart vinni...

Margitból kitör az egész hét feszültsége.

– Az az őrült! Az az átkozott!

Nagyot hallgatnak. Margit fölnéz.

– Hát, tényleg Simon úré lettem.

Anna is fölnéz, a tekintetében izgatott csillogás.

– Tudtam, hogy egyszer még megszeret valaki.

– Szeretet! – Margit legyint.

Elindulnak, tovább az úton.

– Nem szeret?

A nő zavartan szól.

– Akkor találkoztam vele először.

Anna csalódott.

– Elsőre odaadtad magad?

– Úgy, valahogy.

Hallgatnak. Mit lehet erre mondani?

– És most mi lesz?

– Semmi.

– Nem találkoztok?

– Ha rajtam múlik, soha.

– Nem volt jó vele?

Margit megáll, vádlón néz a barátnőjére.

– Nem szoktál te ilyeneket kérdezni, Anna!

– Te sem szoktál csak úgy hipp-hopp összekapaszkodni valakivel, akit nem is ismersz! Öt éve, mióta a férjed meghalt, nem volt senkid! Akkor most miért?

Margit szeme könnyes.

– Olyanokat kérdezel, amit én is megkérdeztem magamtól vagy ezerszer, mióta a dolog megesett! – elsírja magát.

Anna átkarolja, vigasztalni próbálja. Látja az utat, amerről jöttek, a templomból a falu felé tartó népek lassan utolérik őket. Megpaskolja Margit vállát.

– Menjünk! Megláthatnak!

Margit hátranéz. Bólint. Elindulnak.

– Tudok segíteni?

Margit előbb a fejét ingatja, arcáról a könnyeket a tenyerébe törli. Azután csak eszébe jut valami.

– Mondd mindenkinek, hogy beszéltél velem, nem erőszakolt meg senki... Végül is, igaz.

Mennek.

– Mi lesz, ha terhes lettél?

Margit kis híján elneveti magát, az lenne élete legnagyobb vicce. Azután legyint.

– Meséltem, hogy a férjem, mennyit szeretett, rajta nem múlhatott! Az én szántóföldemet ugyan, be nem veti senki! – szavai keserűek.

– Hallottam a szomszédasszonyomtól, tudod, akinek öt gyereke van...

– Tudom!

– Szóval, hallottam, neki vannak rokonai a folyón túl, és az egyik rokona, egy anyai unokatestvére az első urától nem fogant meg, de a másodiktól már a harmadik gyereket szüli.

Margit keserűen legyint.

– De mi lesz, ha mégis!?

– Ne aggódj!

Anna nem kérdez többet, magukba mélyedve haladnak tovább a falu felé.

4. fejezet

A következő héten Margit úgy tervezi, megpróbál természetesebben viselkedni a falu népe előtt, mintha nem történt volna semmi. Hétfőn rászánja magát, kimegy mosni. Igyekszik húzni az időt reggel, még véletlenül sem akar elsőként a patakhoz érni. Megszilárdítja lelkét, elindul.

A pataknál már öten mosnak. Köszön. Lepakol. Eszter, az egyik legkikapósabb asszony odaszól.

– A múlt héten nem láttunk.

Anna fölnéz, kényszeredetten mosolyog.

– Beteg voltam, de semmi komoly, már elmúlt.

– Hallottam, egy hete beleestél a patakba.

Margit türelme hamar elfogy. Ezek még hónapok múlva is ezzel fogják zaklatni.

– Megcsúsztam.

– Vigyázz, nehogy túl mélyre csússz!

Az asszonyok összenevetnek. Margitot a gutaütés kerülgeti, keze a csípőjén, úgy kiabál.

– Nem a falu legnagyobb cafatjától fogok leckét venni!

Az asszonyok nevetése talán még harsányabb. Eszter mérgesen vágja le a mosott ruhát a kezéből. Margitra ront, hajának, ruhájának esik.

(folytatjuk)