(folytatás)
Cirógat.
Csókol.
–
Fogadd el, amit adni akarok!
Az
átölelve tartott, még mindig kétségek között gyötrődő nőt
az asztal lapjára simítja.
–
Dőlj hátra, és csukd be a szemed!
Margit
fölnyög, nem érti, miként lehetséges, hogy a férfi szavaitól,
attól, ahogyan a füléhez hajol, belesuttog, attól, amit suttog,
tanácstalan vonakodása elhalványul. Helyét leküzdhetetlen
sóvárgás foglalja el.
A
férfi Margit arcához hajol, apró csókokat lehel a lecsukódó
pillákra.
–
Maradj így, hogy azt tehessem veled, amit szeretnék.
A
nő megadja magát, teste az asztal lapján reszketve vár a férfira.
Nem lát, csak hall... Hallja, hogy a férfi lép egyet, megfogja a
kezét, majd az asztal széléhez simítja. Átmegy a másik oldalra,
a másik kezével is ugyanazt teszi.
–
Kapaszkodj erősen! – súgja.
Margit
ruha susogását hallja, a férfi vetkőzik, a nő nem lát semmit,
de a hangok felizgatják. Simon a szoknya szalagjait oldozgatja,
ügyes ujjai meglazítják a derékrészt, végül a ruhadarabok a
földre hullanak. Margit a szégyen és a vágy határán vergődik,
de a férfi nem hagy időt arra, hogy szégyene vágyai fölé nőjön.
Néhány gyors, határozott mozdulat, és a férfi szája, keze ott
van, ahol lenni szeretne. Nem hazudott, mikor azt mondta, szeret itt
időzni, végtelenül izgatónak találja a szétsimogatott combok
rejtekét, a nő utánozhatatlan illatát. Tudja, hogy gyakorlott
nyelve képes lesz Margitot megbűvölni, vágyát, örömét
végletekig fokozni. Változatlan ütemben rója a maga útját. A
mélyen megbújó, rózsaszín, selymes gyöngyszem vibrál az izmos
nyelv lökéseitől.
A
nő ujjai az asztal lapját markolják, kifehérednek. Margit
megfeszíti magát a kéjes gyötrelemtől. A férfi nyelve, akár a
tűz lángja. A hőség Margit minden porcikájába elkúszik. Ölét
eltépné a férfi szájától, de csípőjét vasmarkok szorítják.
Félig fölemelkedik, szemei tágra nyílnak. A férfi sötét
üstöke, karjának, vállának, meztelen bőrének, félig a női
ölbe temetett arcának látványa a sírás-megadás szélére löki
Margitot.
Nem
küzd tovább, teste ellenkezés nélkül fogadja a kitartó nyelv
cirógató lágyságát, céltudatos lökéseit. Az utolsó
mozdulatok addig a pontig viszik, ahol már nem létezik szégyen,
nem létezik tartózkodás, csak a csordultig telt öröm. Margit
magatehetetlenül fekszik a férfi alatt. Percek telnek el. A béke,
a nyugalom minden porcikáját átjárja. Lassan tér magához. Simon
feje a hasán. A nő belesimít a sötét hajszálak erdejébe.
Simon
megmozdul. Kifűzi a nadrágja szalagjait.
Összesímulásuk
a világ legősibb tánca, legősibb játéka. Egy tapasztalt férfi
és egy odaadó nő közösen járja be a kanyargós ösvényt, mely
a legmagasabb hegyre visz, melyre ember juthat.
Egymást
átölelve pihennek meg. Margit meghallja az eső zaját. Az
egyenletes kopogást a háztetőn, a szél zúgását. Kinn szokatlan
ítéletidő tombol, bent áldott béke és nyugalom.
Margit
apró keze a férfi hátát cirógatja, szája a férfi nyakára
lehel egyre sokasodó csókokat. Magában ezeregyszer mond
köszönetet, de hangosan nem szól semmit, csak simogat.
Hátát,
fenekét azonban egyre jobban nyomja a kemény asztallap. Szóvá
tenné, de ekkor a embere leválik róla, föláll.
–
Nem akarlak agyon nyomni. – mondja, miközben elfordul, a nadrágját
igazítja.
Margit
apró sóhajtással fölül, az öltözködő férfit nézi. Amikor
megszólal, azzal amit mond, magát is meglepi.
–
Maradj még, uram, ítéletidő van odakint!
A
férfi mozdulata félbemarad, hátra fordul. Kíváncsi tekintettel
nézi a nőt, aki ott ül, ahová ő ültette. Kócos. Hófehér
lábai illedelmesen összezárva. A férfi nézi-nézi Margitot, aki
nem állja a kutató tekintetet.
–
Bocsáss meg, uram, bizonyosan menned kell!
A
férfi hallgat. Azután közelebb lép. Meleg kezével megemeli a
keskeny arcot.
–
Nagyon esik az eső. Befogadnál-e egy éhes vándort, Margit?
A
nő halkan leheli.
–
Minden vágyam, hogy az éhes vándor éhségét nálam csillapítsa.
Házam a te házad is, uram.
A
férfi marad.
Az
idő lassan délutánba, majd estébe fordul.
Ezen
a napon a férfi mélyen beleégeti magát a nő testébe-lelkébe.
Margit örömteli sikolyai pedig beleivódnak a férfi összes
porcikájába. Amikor Simon késő este elhagyja a házat, úgy érzi,
szabadsága, függetlensége teljes, a nőt viszont hosszú időre
magához láncolta.
Margit
úgy érzi, egyre jobban belebonyolódik valamibe, amiből, és ebben
biztos, semmi jó nem sülhet ki.
A
férfinek csak később, otthon jut eszébe, hogy amiért eredetileg
a házhoz ment, azt meg sem említette. A fiúról egy árva szó sem
esett. Simon magában mosolyog. Őszintén szólva, szó alig-alig
esett ezen a szép napon. De Simon nagyon elégedett. Ez látszik is
rajta akkor, amikor az apja késő este rányitja az ajtót.
–
Sokáig elmaradtál. A fiad hiányolt. Alig lehetett rávenni, hogy
lefeküdjön.
Simon
olyan elégedett, mint a macska, amelyik tejfölt nyalt. Apja
nevetése egy cinkos nevetése.
–
Látom, tartóztattak erősen. Már a konyhán is azt pletykálják,
új szeretőd van. Jellemző, hogy öreg apádnak az ilyet utoljára
kell megtudni.
A
férfi fölnevet, apjához lép, erősen átöleli az egykor szálfa
termetű, de az utóbbi években lassan elvékonyodó, a legutolsó
télen sokat betegeskedő öregembert.
–
Ne tegyél úgy apám, mintha szemed nem lenne a régi, és nem látná
meg rögtön azt, ami fontos. Alig kétszer találkoztam ezzel az
asszonnyal, nem volt eddig miről mesélni.
–
Asszony, vagy leány?
–
Özvegyasszony.
–
Hol találtad?
A
férfi felnevet.
–
Nem fogod elhinni! Két hete az erdőben, egy vadászaton.
Az
öreg várúr kétkedve nézi a fiát.
–
Vadászaton!?
A
lovag bólogat.
–
Nyúlra mentem, nőt találtam.
Apja
mosolyog.
–
Szerencsés vadászat!
–
Bizony, az!
Hallgatnak.
Az idősebbik férfi szemébe óvatosság költözik. Amit mondani
készül. nemszeretem téma a fiúnak.
–
Bizonyos, hogy ez az, amire szükséged van?
A
lovag a vállát vonogatja, talányosan néz, nem válaszol.
–
Tudom, utálod, ha mondom, de lassan újra asszonyt kellene hoznod a
házhoz.
A
férfi elkomorul.
–
Hagyjon ezzel engem, apámuram! Ugyan, kit vennék el!?
–
Annyi a környéken a nemes kisasszony, mint réten a virág.
Simon
a fejét rázza.
–
Gondolkodtam rajta, de nem. Harmincöt éves vagyok, apám. Semmi
kedvem nincs egy piruló, tizenéves szüzet venni magam mellé,
évekig várni, míg tüze fölizzik, és élvezni kezdi, ha
hozzáérek.
Apja
örül, hogy Simon beszédesebb kedvében van, érveket még sosem
hallott tőle, csak azonnali elutasítást.
Kihúz
egy széket, leül. Elgondolkodva nézi a fiát.
–
Nem biztos, hogy úgy megkínlódnál, mint első asszonyoddal.
A
férfi a fejét ingatja.
–
Egy szüzet csak évekig tartó hosszú türelemmel, vagy erővel
tudnék olyasmire rávenni, ami nekem örömet okoz, apám! Türelmem
nincs, erőszakoskodni meg nem fogok. És nincs már kedvem
koromsötétben, paplan alatt bujkálni.
Az
öreg várúr nem tágít.
–
Nemesember özvegyét is vehetnéd magad mellé.
–
A télen körülnéztem, elfogadtam minden meghívást. Nem találtam
senkit, aki lekötötte volna a figyelmemet öt pillanatnál tovább.
Hallgatnak,
csak a tűz pattog a kandallóban.
–
És ez az asszony!? Ahogyan elnézlek, öt pillanatnál tovább tart
az érdeklődésed.
Simon
elhúzza a szája szélét.
–
Csak egy paraszt özvegye, nem alkalmas feleségnek.
–
Akkor megint megelégszel egy szeretővel. Pedig reméltem, azoknak
az időknek már vége.
–
Csalódott vagy, apám?
–
Azt szeretném, ami jó néked!
A
férfi dévajul mosolyog, karjával átöleli apja vállát.
–
Akkor örülhet apám, mert nékem most nagyon jó.
Összenevetnek.
A lovag is letelepszik egy székre, mindkét férfi derűs képpel
nézegeti a lángokat, gondolataikba mélyednek.
–
Azután, milyen ez a te özvegyasszonyod!? Szép-e legalább?
–
Tetszene néked, apám! Nem mindennapi szépség. Izgató, odaadó,
de büszke és öntudatos is... Lehet vele évődni, érzi, mi kell
egy férfiembernek...
Az
öreg szeme a fiára villan.
–
Soha nem hallottalak asszonyt így dicsérni!
Simon
zavarba jön. Mit mondhatna erre?
–
Csak most ismertem meg, nem sokat tudok róla.
Hallgatnak.
–
Azután van-e valami terved véle?
Most
a lovag szeme villan az apjára.
–
Tervem? Miféle tervem?
–
Csak azt kérdezem, milyen sűrűn akarod látogatni, meg effélék...
Hallgatnak.
–
Egy tervem éppen volna. Fölhoznám a fiam mellé, ide a várba.
Az
apa csodálkozása kicsit túljátszott.
–
A fiad mellé!? Ugyan ritka egy fehérszemély lehet az a te
asszonyod, ha hajlandó vagy a fiadat a kezére adni!
Simon
enyhén mentegetőzik.
–
Megkérdeztem a papunkat, nagyon dicsérte.
Az
öreg összevont szemöldökkel nézegeti a fiút.
–
Már a papot is megkérdezted...
–
Egy kicsit érdeklődtem.
–
És dicsérte.
–
Igen, dicsérte.
–
Azután ahhoz mit szólt a mi derék papunk, hogy az ágyadat akarod
melegíteni ezzel a dicséretre méltó nőszeméllyel?
Simon
gyanakodva méregeti az apját, nem érti, hová akar kilyukadni.
–
A véleményét elmondta, de a saját ágyamról magam akarok
dönteni.
–
Biztos vagyok benne, hogy ő is rá akart beszélni egy esküvőre,
tévednék?
Simon
magában szentségel, már megint témánál vannak.
–
Igen. Rá akart beszélni, mint te, mint a számadóm, mint minden
kért és kéretlen jóakaróm! De remélem, apám, velük
ellentétben, te elfogadod érveimet, és nem kínzol tovább. Nem
választok feleséget, nincs szándékomban.
Simon
apja is makacs, mint egy öszvér. Újabb érvet mond.
–
Csak egyetlen örökösöd van...
A
férfit elfutja a méreg.
–
Igen, egyetlen, na és?
A
idősebbik férfi hangja csöndes.
–
A gyerekek fele nem éri meg a felnőttkort, fiam.
A
férfi az asztalra csap, fölugrik.
–
A fiam egészséges, mint a makk! Rémeket látsz!
–
Nem rémeket látok, csak sokat láttam...
Simon
az apja szomorú szemeit látva elszégyenli magát... Leül, az
öregember kezéhez nyúl, megszorítja. Tudja, hogy apja gyerekei
közül nem mind érte meg a felnőttkort.
–
Az elsőszülött fiam, leányom sírban van az anyjukkal együtt...
Simon
nézi apja párás tekintetét. Megszorítja a csüggedt kezet.
–
Apámuramnak szerencséje van, itt vagyok én, itt az öcsém, maradt
apámuramnak támasza öregségére.
Az
öregebb férfi már szégyenli, hogy úgy elérzékenyült a fia
előtt, nem való az.
Az
asztalra csap ő is, szeme már szikrázik.
–
Mert volt annyi eszem, hogy rátaláljak anyátokra, aki Istenemre
mondom, ugyanolyan jó feleségem volt, mint amilyen az első
asszonyom. Én tettem a dolgom! De te, fiam! Mire ez a nagy
makacsság?
Simon
hallgat, a véleménye nem fog megváltozni, ezt tudja, nincs mit
mondania. Ülnek, az idő telik, az öreg lassan lenyugszik.
Gondolkodik, mit mondhatna még, ha már így belemelegedtek. Nézi a
fiút, látja a makacsul összeszorított szájat. Lemondóan
legyint. Föláll.
–
Akkor idehozod ezt a te erdőben talált nimfádat?
Simon
felnéz.
–
Ha nem harcolsz ellene, apám.
Az
idősebb férfi újra legyint.
–
Úgy látom, értelmetlen itt minden harc. Végül is... akár
szülhet is neked ez az asszony is, ha elismered, végül is, az is a
te fiad. Talán, így is jó.
Simon
nem érzi szükségesnek, hogy elmondja, a nő valószínűleg meddő.
A pap szerint a férje mellett nem tudott megfoganni. A lovag így
nem szól, tudja, csak újrakezdődne a vita.
Az
öreg az ajtó felé indul, de azután visszalép.
–
Azután megkérdezted-e már ezt a te büszke, öntudatos kedvesedet,
hogy feljön-e a várba szeretőnek?
A
férfinak mára elege van szókimondó apjából, szeme megvillan.
–
Ha akarom, jön!
–
Hogy akarod, azt látom, de hogy ő akar-e jönni, az nagy kérdés.
Szeretőnek lenni nem olyan nagy dicsőség! Még egy paraszt
özvegyének sem. Főleg, ha a büszkébbik fajtából való.
Azzal
kimegy, az ajtót pedig jó hangosan teszi be maga után, szereti, ha
övé az utolsó szó.
Simon
nézi az ajtólapot. Elültették benne a kételkedést, de egyelőre
nem vesz róla tudomást.
–
Ha akarom, jönni fog.
A
délutánra gondol, a csókokra, amit adott, a kedveskedő kezekre,
melyek annyit cirógatták, a nő ölére, a hangokra, melyek
betöltötték a pici házat... és Simon már nem is aggódik.
Kellenek ők egymásnak. Margit jönni fog.
Ismét nagyon jó volt! Köszönjük! ♥
VálaszTörlésKellemes Húsvéti Ünnepeket! Jó pihenést! 😘
Köszönöm! Megint elvaràzsolt ez a történet! :-)
VálaszTörlésNagyon köszönöm a kedvességeteket! :-) Remélem, kedvetekre való lesz a jövő heti rész is. Szerettem írni a most következő eseményeket. :-)
VálaszTörlés