Árnyékban 5. rész

(folytatás)

A többi asszony csak bámul, majd szinte egyszerre mozdulnak, megpróbálják szétválasztani őket. Mindketten lihegnek, gyűlölködve nézik egymást. Margit tér észhez hamarabb. Lenyugszik. A nő, aki a karját fogja, elengedi.

– Ne haragudj! – löki oda Margit Eszternek és visszamegy a kosarához.

A többiek lassan elcsöndesednek a háta mögött. Máskor a part csupa nevetés, csivitelés, de a mai nap elromlott. Mindenki gondolataiba mélyed, siet végezni. Margit úgy dolgozik, mint egy megszállott, főleg, mikor rájön, hogy nem elég sokadiknak érkezni, elmenni is hamarabb kellene, nem szabad utolsónak maradnia. Fél a patakparttól, mint a tűztől. Állandóan úgy érzi, a férfi a közelben van. Vadászik.

A férfi azonban a várban van, nem gondol most Margittal, megint a fia miatt fáj a feje. Reggeli óta nem látta senki a gyereket, és ennek már egy órája. Simon végül arra jut, nem riasztja az egész háznépet. A fiú nem mehetett ki a várból, az bizonyos. Egy hete a kapusnak alaposan át kell néznie minden kifelé tartó szekeret. Úgyhogy a fiú itt van valahol. Simon vár még.

Ekkor ront be a kiskölök, haja csupa pókháló, olyan koszos, mintha egy hete nem mosakodott volna. Kezében rozsdás kulcsot szorongat.

– Apa! Apa, nézd, mit találtam!

A férfi hirtelen nem is tudja, a kulcsot nézze először, vagy tegye szóvá, megint úgy kódorgott el a legényke, hogy nem tudta senki, hol lehet. Végül megnézi a kulcsot, érdekes, régi, csupa rozsda. Elismerően bólint.

– Hol találtad?

A gyerek szeme ragyog.

– A konyha fölött, a padláson. Minek a kulcsa lehet?

Na, most addig nem lesz nyugalom, míg ki nem derül, mit nyit ez a rozsdás kulcs.

– Délután végigpróbálhatod az összes zárat.

A fiúcska nevet, előre örül.

– Jó lesz! Te is gyere!

– Egy-két ajtót megnézhetünk együtt, de mindre nem lesz időm. Jó így?

A fiú bólogat, a kulcsot forgatgatja.

– De előbb meg kell mosdanod, és vívóleckét venned.

– Muszáj? – a gyerek hangja könyörgő, de a férfi hajthatatlan.

– Első a kötelesség! Gyere! Megkeressük a nénédet, segít megmosdani. Az inged is szakadt.

Kézen fogja a fiát, elindulnak.

– Nem szeretem, ha ő mosdat, mindig rám kiabál.

– Ne mondj ilyet! Nem mindig! Csak, ha megérdemled!

– A kócos néni nem kiabált velem.

A férfi szemöldöke fölszalad. Ezt a nevet még nem hallotta.

– Tudod! A kócos néni, aki hazakísért, mikor elvesztem.

A férfi mosolyog.

– Egyáltalán nem volt kócos.

– Akkor már nem, de a pataknál, igen. Láttam.

Megérkeznek Mária szobája elé, a párbeszédet félbehagyják. Simon bekopog, de bent csönd van, pillanatnyi tanácstalanság után a lovag halkan nyit be.

– Néném! Alszol?

Az idős nő egy karszékben ül, akár aludhatna is, de a feje túlzottan a mellére hullik, a szoba furcsán csöndes. A férfi rosszat sejt, elengedi a gyerek kezét, odalép az összetöpörödött kis alakhoz. Megfogja a csuklót, még meleg, de nem tudja kitapintani az ütőeret, megnézi a nyaki ütőeret is, bár már biztosan tudja, hiába.

– Mi a baj, apa?

A gyerek. Kiment a fejéből. Megfogja a fiú kezét.

– Meghalt a nénénk.

A fiúcska még nem látott halált, öt éve nem kellett senkit megsiratni a várban.

– Olyan, mintha aludna.

– Olyan, igen. De már nem él, nem szuszog. Elment.

– Oda, ahol anya van?

A férfi többnyire kerüli a témát, de ma nem teheti. Bólint.

– Nem jön vissza?

– Nem tud, kisfiam.

– De ha akarna, ha akarna, visszajöhetne!

A férfi torkában óriási gombóc, leguggol a fiúhoz, átöleli.

– Senki nem tud visszajönni! Anyád nagyon szeretett téged, és a nénénk is, de lehetetlen visszajönni a túlvilágról. Lehetetlen.

A gyerek hüppög, a férfit is a sírás kerülgeti, pedig majd öt éve nem ejtett egyetlen egy könnyet sem. Kis ideig átölelve tartja a gyereket, azután biztatóan ránéz.

– Nagyon fontos dolgot bízok reád! Szólj apámnak! Jöjjön a nénje szobájába! De ne mondj semmit, hogy miért! Gyorsan ideértek!

A fiúcska elszalad. A férfi fölemeli a könnyű kis testet, az ágyra teszi, eligazítja a ruhát. Hallja a lábdobogást a folyosó felől, beront a fia, mögötte az apja, kicsit kifulladva. Az apja ránéz az ágyra, majd a fiára, Simonra.

– Meghalt. – Kijelentés, nem kérdés.

Simon bólint. Az apja közelebb lép, arca merev.

– Féltem ettől, egy ideje nagyon erőtlen lett, szinte végigaludta az egész napot.

Nézik az apró, mozdulatlan testet.

– Nem volt könnyű élete! – sóhajt föl az idősebbik férfi, arcán könnycsepp gurul le.

Simon átöleli apja vállát, másik kezébe egy kicsi kéz kapaszkodik.

5. fejezet

Eljön a következő vasárnap. Margit újra a templomba készülődik. Sokat gondolkodott. Ott lesz, ahogyan szokott, és távozik, amikor szokott. A lovagra nem néz. Mise után elbeszélget az ismerőseivel, talán még szóba áll vele valaki. Az elmúlt napokban mindenki kerülte, még a sógora szokásos heti látogatása is elmaradt. Margit szenved, nincs kihez szólnia. Anna pénteken ugyan meglátogatta, de Margit nem akart a lovagról beszélni, Anna meg csak arról akart. Gyorsan elköszöntek egymástól.

Margit a hét végére már úgy érzi, megbolondul ebben a házban egyedül. Kilép az ajtón. Még annál is korábban indul a templomba, mint szokott. Az idő hűvös, hajnal óta alig melegedett, az égen a felhők szinte száguldanak, erős szél fúj. Margit visszalép a házba, és egy kendőt is a vállára terít. Elindul.

Az úton alig van még valaki. Előtte a bal oldali szomszéd épp kifelé tart a feleségével. Odaköszönnek neki. Margit kicsit földerül. Attól fél, a végén az egész falu elhiszi a pletykákat és kiközösítik. Örül még egy köszönésnek is. Megáll, vált a szomszédokkal pár szót. Közösen szidják az időjárást. Azután Margit továbbindul. A szomszédék mindig megvárják a leányukat és annak családját. Ő is mehetne a sógora családjával, de nem szeret. Kívülállónak érzi magát. Sokáig Annával tették meg az utat kettesben, de Anna egy éve, tizennyolc évesen férjhez ment. Margit így mostanában, az utóbbi egy évben egyedül indul el. Néha-néha egy-egy özvegyasszony mellécsapódik, néha-néha egy-egy férjezett is, ha az uruk valami váratlan dolog miatt otthon marad.

Margit fázósan lépked. Kiérve a házak közül, a szél még nagyobb. A templom a falu és a vár között van félúton. Túl korán fog odaérni, az úton előtte még egy lélek sincs.

A templom kong az ürességtől, Margit behúzódik az egyik sarokba, legalább itt már nem fúj a szél. Összehúzza magán a kendőt. Még mindig fázik. Lehunyja a szemét. Lépteket hall, de nem érdekli, ki az, lassan gyűlni kezd a falu népe, itt az ideje. Amikor a papjuk öregecske hangját meghallja, összerezzen.

– Hozott Isten, Margit!

Kinyitja a szemeit, elmosolyodik. Kedveli ezt az öregembert, akinek a vonásai az apjára emlékeztetik. A pap szeret a mise előtt is, után is elbeszélgetni a falusiakkal. A szavai most óvatosak, szemei kutatóak.

– Hallottad a rossz hírt, Margit?

A nő szeme tágra nyílik, a hír szó hallatán szeme elé tódulnak a lovaggal töltött reggel képei. Csak nem erre céloz a papjuk?

– Meghalt az öreg várúr nővére, Mária.

Margit megkönnyebbül, végre egy hír, aminek nem ő a főszereplője, de azután gyorsan elszégyenli magát, egy halál mindig fájdalmas.

– Nem ismertem. Mióta én a faluba kerültem, ő már nemigen mozdult ki a várból.

– Nem hallottad a hírt? – a pap szeme mereven Margiton.

Margit értetlenkedve néz vissza.

– Nem.

A pap szemmel láthatóan megkönnyebbül, Margit nem érti. A pap mosolya egy elégedett gyerek mosolyára emlékezteti a nőt.

– Azt hittem, találkoztál Simon lovaggal.

Ez nem lehet igaz! Mindenki ezzel jön? Margit ingerült lesz.

– Nincs énnekem semmi dolgom a lovaggal, atyám!

Az öregember bólogat.

– Ez így helyes! Bár, most, hogy Mária asszony meghalt, nehéz lesz nemet mondanod!

Margit csak néz, keze önkéntelenül ökölbe szorul, alig tud megszólalni.

– Nemet mondani... Mire, atyám!?

– A lovag a fia mellé akar, pesztrának. Azt hittem... azt hittem, tudsz róla.

A nő most már semmit sem ért.

– Engem? Pesztrának?

– Igen. Most, hogy meghalt Mária, a dolog sürgős, ő gondoskodott a gyerekről, anyja helyett anyja volt.

– De hát sosem volt gyermekem, nem is értek hozzájuk!

Az öregember legyint.

– Én ajánlottalak. Régebben... talán két hete. De most... nem is tudom, mit mondjak. A gyerek mellé tényleg kellene valaki, aki bírja szusszal a szaladgálást, de... – a pap szeme újra fürkészővé válik – a gyerek apja gondot okozhat. Kevés nő tud neki ellenállni. Légy óvatos, Margit, és fontold meg, mit válaszolsz a lovagnak, ha mise után megkér a fia mellé!

Azzal ott hagyja a sóbálvánnyá dermedt Margitot.

Túl sok ez egyszerre. Margit körül megszűnik létezni a világ. Hosszú ideig áll, próbálja feldolgozni a hallottakat. A zsongás egyre nagyobb. Sorra érkeznek a falusiak. Többen odabiccentenek neki, de ő szinte se lát, se hall. Mit válaszoljon, ha tényleg megkérik?

A mise elkezdődik, de a lovag nincs sehol. A kisfiú kezét ezúttal Simon öccse fogja. Ott az egész várnép, de a lovag nem jött el. Margit csalódással vegyes megkönnyebbülést érez. A beharangozott beszélgetés ezúttal elmarad, haladékot kapott.

A mise végén kisebb csoportokba verődnek az emberek, halk zsongás indul. A falusiak szidják a szeles időt, sorba veszik a tavaszi munkákat, híreket cserélnek.

Margit kedve mélyponton, főleg amikor az egyik asszony megkérdezi, mit beszélt vele a papjuk. Margit végül a beszélgetés elején hallott hírt adja tovább.

– Meghalt Mária, az öreg várúr nővére.

Az asszonyok együttérzően összebólintanak. Valaki belekezd egy történetbe az elhunytról. Margit gyorsan elköszön, hazaindul, mielőtt még valaki tovább faggatná.

Az úton sietni kell, az idő egyre romlik, eső szemerkél. Margit alig várja, hogy hazaérjen. Reszket a hidegtől, mire benyit az ajtaján. Végre, itthon! A lakás sötét, elfelejthette reggel kinyitni a szoba ablaktábláit. Az egyre romló idő miatt jobb is így, legalább nem hűlt ki nagyon a háza. Csak a konyhában dereng egy kis félhomály.

Margit leveszi a vizes kendőjét, megtörölgeti a lába szárát. Gyorsan föléleszti a tüzet, kezét melengeti a fellobbanó lángok előtt. Reggel korán húst sütött, meg kellene melegíteni. Újra leguggol, nézi a tüzet, szépek a lángok, megnyugtató nézni őket. Rácsúsztat egy-két vastagabb fát a lángoló, vékony gallyakra.

Egyre szürkébb a világ. Margit a keskeny konyhaablakon keresztül látja az ég egy részét. Alkonyi sötétség van odakint. A felhők sűrűk, komorak. Nagy eső lesz. A nő álldogál egy kicsit az ablakban. Azután visszalép a nyitott tűztérhez, ránéz a húsra, megmelegedett az ebédje. Kezd a konyhában kellemesebb idő lenni, Margit leveszi a kiskabátját is.

Lendülete hirtelen megtörik, szeme sarkából látja, hogy valami megmozdul a sötét szobában. Lélegzete elakad, szemeit a szoba sötétjébe fúrja. Ekkor már biztosan emlékezik, reggel kinyitotta az ablaktáblákat. Valaki visszacsukta őket. Rá vár...

Minden rémálma megelevenedik. Mióta a férje meghalt, sokszor fél éjszaka, hogy valamelyik felgerjedt férfiember rátör. Minden este bereteszeli az ajtót. De hogy nappal bezárjon valaki! Ilyen errefelé nem szokás. Valaki most bejött, amíg ő a templomban volt. Margit dermedten áll, a bejárati ajtó meg mintha a világ végén lenne. Mikor meghallja a bársonyosan meleg, vérforraló hangot, megkönnyebbülés, öröm, de rögtön utána iszonyatos düh lesz úrrá rajta.

– Ne félj, Margit! Csak én vagyok!

A szoba sötétje megmozdul, és kibontakozik a lovag magas termete. A férfi a szobaajtóba lép, széles vállát a félfának támasztja. Úgy áll ott, mintha ide tartozna, hanyagul, cseppet sem zavarja, hogy senki sem hívta.

Margitot a méreg fojtogatja. A lovag nyugodtan szól, bár jól látja, hogy Margit dühe az egekig ér.

– Tudni akartam, hogyan laksz. Van egy olyan mondás, miszerint, ha meg akarsz ismerni valakit, nézd meg, hol lakik...

A nő hangja fojtott, de azért betölti az egész konyhát.

– Azt a mondást ismered-e, uram, hogy hívatlan vendégnek hamar kiteszik a szűrét!?

A férfi végigméri ezt a csöpp nőt, aki veszekedni mer vele, hangja már öntudatos, szinte gőgös.

– Aligha van ház a faluban, ahol hívatlan vendéget látnának bennem! A falu az én birtokomon van! Nálad, vagy bárhol, otthon vagyok!

– Akkor, érezd jól magad az otthonodban!

Margit két lépéssel az ajtónál terem, kinyitja, szaladna ki a világba, de a kőkemény karok átfogják, a férfi visszarántja a nőt a konyhába, lábával becsapja az ajtót. Margitot a falhoz nyomja. Mindketten úgy kapkodnak levegő után, mintha mérföldeket futottak volna. A nő úgy érzi, Simon tekintete rögtön elnyeli, a férfi úgy érzi, a nő villámló tekintetében rögtön elég.

A lovag mozdul először, szája Margit száján megadást követel. A férfi vad ereje, a nő behódolása ősi, mint maga a világ. Margit nem küzd sokáig, elragadja a férfi szenvedélye. És hogy a tiltakozás elmúlik, Simon kemény, erőszakos szája is megszelídül. Puhán csókolgat, a kedves, kisimult arcon kalandozik, a gyönge nyakat kényezteti. Egy-egy helyen hosszan elidőz, szítja a tüzet, mely egyre nagyobb lánggal ég... Azután a csókok egyszer csak abbamaradnak. A férfi az apró fülhöz hajol, és avval, amit mond, Margit először nemigen tud mit kezdeni.

– Jó ez az asztal itt a konyhában...

Margit szemében még ott a csókok visszfénye, de az értetlenkedés is.

– Jó!?

A férfi mosolya huncut, megfogja a nő kezét. Lép egyet az ajtó felé, lassú, kiszámított mozdulattal eltolja a reteszt, azután két lépés következik az asztalhoz. A mosoly igéző. A sötét-fekete szemek örvényként szívják ki az erőt a nő gyöngülő lábaiból. Margit megsejt valamit az asztalról és a férfi szándékáról, mélyen elpirul.

Simon a félhomályos konyhában is látja a megsötétedő arcot, érzi a kiáramló hőt. Derekánál fogva megemeli Margitot, az asztal szélére ülteti. Letérdel.

Margit egész belsejében reszketés indul. A vágy hullámzása kezdi kívül helyezni téren és időn. Csak a férfi létezik, csak a férfi valóságos, és ő. Margit ellágyuló tekintettel nézi, ahogyan Simon lassan elkezdi fölhajtogatni a szoknya alját.

Egyszerre csak kicsit, talán arasznyi darabot hajt a tenyerébe, megáll, megcsókolja az előbukkanó lábszárat. Kínzó lassúsággal hajt egy újabb csíkot, ajkai a térd alatti területet kóstolgatják. A harmadik hajtás után kiegyenesedik. Mélyen a nő szemébe nézve tenyerét az összezárt térdek völgyébe simítja. Szeme fölizzik, ahogyan lassan széttolja az ellenkezésre képtelen combokat. Lehajol, szájával újra a puha bőrt ízlelgeti.

Az óvatos mozdulatok hatással vannak Margitra. Mintha a férfi szája egyszerre érintené minden porcikáját. A combja belsejére kapott csókokat az arcán, a kezén, az egész mellkasán érzi, hangosan zihál. A férfi anélkül, hogy a száját elvenné, abbahagyná, amit művel, újabb tenyérnyi csíkot hajt föl a szoknyából. Már a földön térdel megint, miközben a nyelve hegye égő, tüzes csíkot húz a comb belső tövéhez. Szája a nő gyöngyöző, megnyitott kapuira simul. Margitot ez a kedveskedés váratlanul és felkészületlenül éri. Ölét hirtelen vonja el a férfi szájától.

– Ne, uram, ezt ne!

A férfi föláll, magához húzza a levegő után kapkodó asszonyt, csitítja.

– Nem akartalak megijeszteni, azt hittem, szokva vagy az ilyen kényeztetéshez. Miért tiltakozol ennyire?

A nő nem szokott hozzá az ennyire nyílt kérdésekhez sem. Képtelen egy szót is szólni. A lovag csendesen ringatja.

– Hány évesen mentél férjhez?

– Tizennégy. Majdnem tizennégy voltam.

– Mindenre a férjed tanított meg?

A nő enyhén elpirul, bólint.

– Nagy kérés, hogy valamire én is megtaníthassalak, amire a férjed nem?

Margit nem tud válaszolni.

– Megcsókolhatom a szádat, a füledet, a kezedet, a hasadat, mindenedet, de a bejáratot, mely mögött egy puha, meleg barlang vár, nem?

Margit tiltakozik.

– Félreértesz. Nem magam miatt, miattad...

Simon csodálkozik.

– Miattam?

– Nem akarhatsz, nem szerethetsz ott engem, uram!

– Ugyan! Miért?

Margit a szája szélét rágja, végül kibukik belőle, amit gondol.

– Nem alázhatod meg magad, uram, ennyire egy parasztasszony kedvéért.

A férfi nézi-nézi. Elgondolkodva, lassan, tagoltan kérdezi.

– Ha megkérnélek, hogy térdelj le elém, és kényeztess a száddal, csak a száddal, Margit, megtennéd?

– Soha, uram, soha nem aláznám meg magam ennyire előtted!

A férfi nevetve öleli át, a nő teste merev, semmit sem ért, a férfinak haragudnia kellene.

– Te, Margit! Tartasz engem annyira büszkének, mint saját magadat?

A hang évődő, szinte vidám. Margit mérges, hogy nem veszik komolyan.

– Sokkal büszkébb vagy nálam, uram!

– Margit! Margit! El tudod képzelni, hogy bárki emberfia elé letérdeljek, és olyan szolgálatot tegyek, amit nem tennék meg magamtól, a magam kedvére, gyönyörűségére? El tudod képzelni?

Margit érti is, amit Simon a tudtára adott, meg nem is.

– Uram, azt gondolod, elhiszem, hogy néked gyönyört okoz, ha elém térdelhetsz... elém térdelhetsz, és...

Képtelen befejezni a mondatot.

– Több oka is van, amiért hajlandó vagyok letérdelni eléd, Margit! Talán saját gyönyörűségemre, talán a tiédre, talán mindkettőnkére. De istenemre mondom, ha engedsz nekem, nem megalázva, de megtisztelve fogom magam érezni. Megtisztelve, hogy megengedtél valamit, ami neked új, szokatlan. De megengedted, a kedvemért.

Nézik egymást.

– Két hete az erdőben fájdalmat okoztam néked.

Margit tiltakozni készül, de a lovag a szájára teszi az ujját.

– Fájdalmat okoztam, az elején. Szeretném, ha ma nem így lenne.

Elhallgat, a nő füléhez hajol.

– Szeretném a kertecskédet alaposabban előkészíteni.

(folytatjuk)