(ki/szét/el)szakítva 23. részlet

(folytatás)

– Nagyon kedves vagy velem.

– Szívesen érek hozzád!

– Igen, látom. Az arcod... látszik, hogy jól érzed magad.

Anna bólint.

– Mikor elmentél, utána attól féltem, sosem érintjük meg egymást többet.

– Úgy érzem, ma éjszaka asszonyom bepótol minden elmulasztott érintést!

Anna elmosolyodik, kicsit bizonytalanul, mint aki nem tudja, továbblépjen-e. Simon erős tenyere a nő maga elé ejtett kis keze köré fonódik. Az ujjakat a mellkasához vonja.

– Itt szeretnél lenni?

– Igen.

– Nézni szeretnélek közben! Nézhetlek?

Anna bizonytalansága kézzel fogható.

– Látni szeretném a melleidet! Szebbek, mint valaha! Kiteltek! Gömbölyűek! Jól esik nekem a látásuk.

Anna nézi Simont, arca olyan komoly, mintha belé akarna látni. Visszahúzza a kezét a kemény, széles, erős mellkasról. Az inge alját a markába gyűri, és pillanatok alatt keresztülhúzza a fején az anyagot. Kibukkannak a telt, kigömbölyödött mellek. Anna nem néz a férfira. Újra a tálka felé nyúl, majd olajos kezeit Simon mellkasára teszi. Simon átöleli ujjaival az apró csuklókat.

– Szégyelled magad? A mezítelen testedet előttem!? Még mindig?

Anna rázza a fejét, nemet int.

– Nem. Nem azt, hogy meztelen vagyok, csak miatta, – lenéz, megérinti a nagyra nőtt pocakot, – a gyerek miatt...

Simon nem érti.

– A gyerek miatt?

Anna a férfi kezeire mered, melyek még mindig a saját apró csuklói köré fonódnak.

– Sosem érinted meg... sosem nyúlsz ide. Sosem kérdezed meg, hogy vagyok, hogy vagyunk.

Mit lehet erre mondani? Mondani valamit, amivel nem bántja meg.

– Mennyi idő alatt szoktad meg? A terhedet? A gyermeket, hogy van, hogy lesz?

– Én?

– Igen. Igen azt szeretném tudni, mikor fogadtad el egészen? Mikortól tudod, hogy a tiéd, a te fiad, vagy leányod?

Anna összeráncolja a szemöldökét.

– Miután elmentél... eltelt egy-két hónap. Egy este megéreztem. Megéreztem, hogy van. Bizonytalan érzés volt, de teltek a napok, és egyre erősödött a tudat. Megéreztem, hogy megmozdult, hogy él. Akkor... akkor már tudtam, hogy az enyém.

– És? És még kié? Kié még?

Anna szemében a fájdalom megnő, kicsordul.

– Azt neked kell majd tudnod, én hiába mondom, hogy a tiédnek érzem, nem hiszed.

– Nem. Nem tudok igazán hinni benne. Úgy, ahogy elvárnád tőlem, feltétlenül.

– És fogsz valaha?

Simon az ajkához emeli Anna jobbját, megcsókolja. A hangja határozott.

– Ez igazából nem fontos. Már tudom, hogy nem. A feleségem maradsz, így is, úgy is. A gyerek mellékes. Az első nekem te vagy.

Anna arra gondol, hogy vajon hány nő sikítana fel a gyönyörűségtől, ha a férje kijelentené, ő a legfontosabb számára. Sokan. De Anna nem boldog, nem felhőtlenül az... Hallgat. Simon szólal meg.

– Ne rontsd el, kedvesem, ezt az estét! Ne akard, hogy látatlanban elfogadjam magaménak a gyereket! Elégedj meg most azzal, hogy visszajöttem, hogy te kellesz nekem, így is, akár más gyermekével is! Rendben?

Nézi merőn. Még mindig a csuklóit fogja. Anna bizonytalanul bólint.

– Csak sajnálom...

– Mit?

– Hogy uram lemond valamiről.

Simon határozottan tiltakozik.

– Ugyan! Hogyan mondanék le bármiről is! Asszonyom váltig kényeztet. Vagy egy órája úgy zsong körbe, mintha csöppet sem esne nehezére. Pedig nem lehet könnyű ekkora hassal nekem kedveskedni, hátamat ajnározni. Ne aggódjon értem, asszonyom! Kedveskedjen még egy kicsit, és hű férje megígéri hölgyének, hogy minden kedveskedést ezerszer ad vissza!

Anna biccent. De magában úgy érzi, nem tud újra feloldódni. Úgy cirógatni, mint jóelőbb tette. Úgy, hogy maga is élvezte, mélyen átélte. A tenyerébe simuló izmok finomsága, keménysége, saját testétől való különbsége. Bármit megtenne... csak a férfi elfogadná, nem őt, a gyereket.

Simon összevont szemöldökkel vizslatja a fölé hajló asszonyt. Megbántódott... Nem úgy cirógat, mint eddig. Nem éli át, nem hangolódnak össze. Simon fekszik, és vár, hogy Anna föloldódjon újra. Jó, hogy vár. Mégiscsak alakul... alakul. Anna arca ellágyul, újra. Szereti ez az asszony őt. Ez látszik.

Anna keze Simon mellkasára, a vállára, a válláról a karjára mozdul. Az arcába simít, majd lefelé indul, a hasizmait simítgatja körbe.

Simon vágya megnő. Hogyne nőne.... és mit nem adna érte, ha Anna kicsit szemtelenebb, bátrabb lenne. Ha benyúlna a férje derekára csúsztatott takaró alá... ha a kezébe fogná... Simon félig nyitott pillák alól nézi a megváltozó asszonyi arcot. Szenvedélyt lát, erős vágyat. Végtelenül föltüzeli a cirógató kéz, a mezítelen, állhatatosan, kitartóan kedveskedő asszonya látványa, Anna vágyteli tekintete. Mozdulna, ülne föl, venné kezébe az irányítást, de az apró kezek visszanyomják.

– Még nem végeztem veled, én uram!

Simon belecsókol az egyik nyitott tenyérbe. Szemeit Anna szemeibe fúrja.

– Egy órája kényeztetsz.... Visszaadnám mindazt a jót, a sok ajándékot, amit asszonyom rám pazarolt!

– Rögtön.... rögtön visszaadhatod. Megkérlek, szépen megkérlek majd rá.... de kicsit még légy türelemmel. Egy apró ajándék még hátra van.

Simon szemében a kérdés. Anna elpirul, bólint. Simon újra a hátára dől. Elnyújtózik. Látja, hogy Anna fehér, vékony ujjai az olajos tálkába merülnek. Anna újra a férje mellkasát kezdi cirógatni, ám nem a férfi válla, karjai felé halad. A hasa felé mozdul, egyre lejjebb és lejjebb simogat. A férfi mellé fekszik, teste elnyúlik a férfi teste mellett, már csak a bal kezével cirógat.

Amikor a kis kéz eltűnik a takaró alatt, Simon úgy érzi, eszét veszti. Forró, ügyes ujjak fogják körbe. Sehol az a kapkodó, szerencsétlenkedő asszonykéz, a nyári, amelyik nem tudta, hogyan mozduljon, meddig maradjon. Anna most behunyt szemmel fekszik, mélyeket, nagyon mélyeket lélegzik. Az ujjak lassú, kitartó ütemben húzzák-vonják Simon vágyát, kitelt keménységét.

Simon gondolatai szanaszét szaladnak. Alig-alig tud egyet is megfogni belőlük. Az ütem az, amelyet maga is oly sokszor diktált. A lassú, a kivárós, az ösvényre terelős, az út eleje... Anna nem siet, és ez jó. Simon az ágyában nem szeret kapkodni, akárki vágyáról van szó, sajátjáról, asszonyáéról, szereti a ráérős, hosszan tartó kedveskedéseket. És a felesége most nagyon ráérős, nagyon kivárós mozdulatokkal terelget.... Simon behunyja a szemét, megengedi magának, hogy csak a saját érzéseire figyeljen, arra, amit átél, a forróságra, mely körülöleli. Könnyűvé vált tagokkal fekszik Anna keze alatt...

Asszonya újra mocorogni kezd, föltérdel, és a következő hihetetlen pillanatban Simon megérzi Anna ajkait, szája meleg barlangját, ahogyan mélyen magába húzza. Saját nyögései saját fülébe hullanak. Képtelen lenne egyetlen szót is szólni. Szavát, gondolatát szegi az öröm, amit érez. A meleg, puha, lágy ajkak, a forró, mozgékony nyelv, a nyitott, befogadó száj...

De Anna mégiscsak tapasztalatlan, először tart férfit a szájában, a ritmus egy pillanatra megtörik, és Simon az ösvény tetejéről visszahullik. Agyában egy gondolat, először csinál ilyet vele asszonya, nem végezheti az ajkai közt, még esetleg megundorodna, hát nehezen, de elvonja magát a forró szájtól. Anna hajába markol, gyöngéd erőszakkal maga mellé húzza a nőt. Nagy levegőket vesz, próbál magára találni. A felesége szemébe néz, ajkaiba suttog.

– Asszonyom! Asszonyom! Nagyon megleptél! Kicsi híja, hogy meg nem sértettelek! Óvatosabbnak kell lenned, ha nem akarod, hogy férjed magja a szádba áramoljon!

Megcsókolja, keményen, vadítóan... Anna kifulladva szólal meg.

– Tiszta vagy... tiszta az ízed... ne haragudj, hogy korábban elutasítottalak!

– Ugyan! Ugyan! Sosem gondoltam arra, hogy szűz feleségem azonnal ilyen szolgálatot tegyen. Most megleptél. Olyan ügyes voltál. Hihetetlen, ahogyan rám éreztél.

– Szeretlek. Csak azért. Adni akartam valamit.

– Sikerült. Már elfogadsz. Elfogadsz egészen.

– Mindig tiszta vagy... nem sértesz meg vele, hogy mocskosan jössz az ágyunkba.

Simon mosolyog.

– Ha ágyunkról van szó, asszonyom mindig könnyen felejt. Innen tudom, hogy alapjában elégedett velem és ágyammal. – Nézi piruló Annáját. – Meg sem tudom számolni, hányszor feküdtem úgy melléd, hogy előtte napot, sőt napokat töltöttem nyeregben, megizzadtam lovagjaimmal.

– Van ilyen is... igen, de mégis, legtöbbször gondosan felkészülsz, tisztán fekszel mellém. Ha néha nem tudsz várni, azt pedig megértem. Néha...alig-alig tudom én is kivárni, hogy este legyen. Hogy uram mellém feküdjön.

– Ennyire kívánsz?

Anna bólint.

– Nagyon-nagyon rászoktattál kedvességeidre. Míg odavoltál, hiányoztál. Hiányzott a kezed, a szád... ez itt... az illatod, a szeretni tudásod.

– Nem megyek el többet. A magam szándékából soha.

A férfi asszonya arcát simogatja. Nézi hosszan a félig csukott pillákat, az elsimult vonásokat.

– Visszaadnék valamit abból a sok kényeztetésből, amit ma este kaptam tőled. A tálkában, úgy látom, még bőven van olaj. Használhatom én is azt az olajat, Anna?

– Igen.

– A melleidet akarom kényeztetni. Gyönyörűek most, szebbek annál is, mint mikor először szemem elé kerültek.

Az olajos tálka felé nyúl, de a mozdulatot megakasztja asszonya suttogó hangja.

– Lehet, hogy sosem lesznek többé ilyenek, minden asszony azt mondja, a szoptatás meglátszik a női melleken.

Simon összeráncolja a szemöldökét, hangja csöndes, de határozott.

– Az én feleségem ugyan nem fog szoptatni.

Anna szeme kipattan, elkerekedik.

– Nem!?

– Nem. Nem engedem. Nem akarom, hogy vagy két évig fáradj vele.

Nagy teher az, főleg az első fél évben.

– De... errefelé így szokás, hogy az asszonyok két, két és fél évig...

Simon közbevág.

– Nem.

Anna... rögtön sírni fog. Simon magában káromkodik. A fenéért nem tudta befogni a száját! Nem kellett volna ezt most megtiltani, ráért volna később szólni, elrontja az egész estéjüket.

Elmosolyodik. Jobb kezével óvatosan cirógatni kezdi Anna jobb vállát.

– Nem akarom, hogy a fáradtságtól összedőlj. Hogy hónapokig kerülnöm kelljen az öledet, mert nem lesz rám időd.

Anna hangja el-elcsuklik.

– Nem... nem utasítanálak vissza. Bármelyik... minden este felkereshetnél ágyunkban. Kérlek...

Simon látni alig bírja a könyörgő tekintetet. Határozott arccal, hanggal próbál gátat vetni a kibuggyanó könnyeknek.

– Asszonyom nagyon fiatal. Nem tud mindent. Rám kell bíznia ezt a döntést, jobban átlátom, mivel jár egy ilyen teher, mivel nem.

Anna hosszan hallgat, nézi Simont, úgy fonódik össze a két tekintet, mint két viaskodó. Anna kérne, de Simon nem enged. Azután, a férfi számára is váratlanul, Anna tekintete ellágyul, baljával az oldalán fekvő férfi hajszálai, füle mögé simít.

– Uram szeret engem... félt. Félt, mert apró és gyönge is vagyok. Megértem, hogy félt. Fogadjon hát föl egy asszonyt.

Simon magában fölsóhajt, elérte, amit akart.

– Éjszakára. Éjszaka szoptassa más a gyereket, de nappal magam szeretném ellátni.

Simon szemében harag villan. Félresöpri a kedveskedő kezet.

– Asszonyom játszik velem!? Nem! Nem várok két évet, hogy a feleségem újra terhes legyen!

A hátára gördül. Mérges. Nagyon az.

Anna is a hátán fekszik. Nem érti Simont. Mi köze a szoptatáshoz annak, terhes lesz-e, vagy sem? Nem érti.

Most ő könyököl föl. A feszült arccal, testtel fekvő férfi felé fordul. Nem lát a csukott szemek mögé, nem látja Simon gondolatait. Óvatosan érnek ujjai a férje mellkasához, hangja is halk, békét szeretne.

– Nem értem. Hogyan gondolhatod, két, két és fél évig kibírnám nélküled!? Hogy ilyen hosszú ideig nem engednélek magamhoz!? Ez lehetetlen! Vággyal tölt el, ha csak reád nézek.

Simon lassan megnyugszik. Anna nem tudja, honnan tudná!?

Kinyitja a szemét, belenéz a tágra nyitott, aggódó tekintetbe.

– Gyereket szeretnék! Minél hamarabb! Olyat, akinek biztosan én vagyok az apja!

Anna arcán fájdalom fut át, nagyot nyel. Simon látja az igyekezetet, ahogy a felesége próbálja a feltörő sírást elfojtani.

– Jó. Értem. Uram gyereket akar. Sajátot. Jöhet uram... bármikor, teherbe ejthet, örülni fogok.

Simon a fejét rázza.

_- Nem érted. Nem tudod. Nem tudod, miért szoptatnak az asszonyok sokszor még két-hároméves gyereket is.

– A gyerek erős, egészséges lesz az anyja tejétől.

– Igen. Igaz.

– Szeretni fogja, ragaszkodni fog anyjához.

Simon bólint. De látszik rajta, hogy szerinte még nincs vége a sornak. Anna kérdő szemekkel néz a férjére. Simon töri meg a hallgatást.

– A legtöbb nő nem lesz terhes,míg szoptat. Nem azért, mert urát az ágyból kizárja. Nem. Hanem mert nincs vérzése, nem lehet termékennyé tenni, míg szoptat. Nem tudok, nem akarok két évet várni!

Anna döbbenten néz a férfira.

– A szoptatós asszonyokat nem lehet teherbe ejteni!?

Simon határozottan biccent.

– Így van. Így tudja mindenki. Nem is értem, ezt hogy nem hallottad? Megértheted, nem tudok ilyen sokat várni!

Anna fájdalma óriási. Simon már eldöntötte. Még nem is látta, de már eldöntötte, hogy a gyerek Konrádé. Sosem fogja elismerni, magáénak gondolni. És gyorsan akar egy másikat, ami az övé. Biztosan az.

Anna fuldoklik a könnyeitől, rázza a zokogás. Elfordul, magára húzza a takarót.

Sok idő telik el, mire megnyugszik, megtörli az arcát, újra tud a mögötte fekvő férfire gondolni. Simon... nem mozdul, nem szól. De ébren van. Anna hallja a szuszogását, miközben próbálja a saját torkába gyűlő gombócokat lenyelni. Nem nagyon megy... mégis megszólal. Tulajdon, sírósan gyönge hangjára alig ismer rá.

– Fiút fogok szülni. A te fiadat. Hogyan tagadhatnám meg tőle, amit csak a szülőanyjától kaphat meg, a szeretetet? Kérlek! Kérlek, engedd meg, csak egyetlen évig!

Simonnak elege van. Azt teszi, amit máskor szokott, elmenekül a vita elől. Amit gondol, magának gondolja, amit kimond, asszonyának mondja. Ráérünk ezzel, gondolja, Annának kell engedni, én nem fogok, de hangosan mást mond.

– Holnap pár napra elmegyek. A foltod miatt.

Annában bennakad a levegő. Vádlónak érzi a hangot.

– Erzsébetet kell áthívnunk, hogy a szülésnél segítkezzen. Ő nem fog a foltodról másoknak beszélni. A várbeli asszonyok közt most nincs egy sem, akinek szemei elé lehetne tárni a combod tövét. Amikor fölhoztalak, minden emberemnek hazudtam, azt mondtam, makulátlan vagy, hogy nincs rajtad semmi. Nem akarom, hogy híre menjen, nem vagyok szavahihető.. Áthívom Henriket és a feleségét. Kibékülök velük. Ez érdekünk. Meghívom őket a farsangi időszakra. Ha szülni kezdesz, Erzsébet segíthet. Ért hozzá. Még lenn a faluban, az anyja mellett megtanulta. Jó kezekben leszel. És jó kezekben lesz a gyerek is, akihez asszonyom máris úgy ragaszkodik, hogy képes velem veszekedni, ellent mondani.

Másodszor érinti meg a terhet, a nagyra nőtt hasat. Kezét Anna takarója alá csúsztatja. Legyezőszerűen széttárt ujjait a keményen dudorodó pocakra teszi. Számításból megint, nem másból. Ki akar békülni ezzel a kicsit túl önfejű, túl makacs, ura akaratát nem mindig tisztelő, apró nőszeméllyel. Végigsimítja a feszes bőrt, ujjai Anna öle felé araszolnak. Meztelen mellkasát asszonya hátának, csípőjét a kerekedő popsinak nyomja. A hajszálak közé suttog.

– Mi végre veszekszünk, elrontani ezt a gyönyörű éjszakát?

(folytatjuk)