Júlia arcai 21. részlet

(folytatás)

Henrik óvatosan megmozdítja a kezét, ujjai életében először ízlelik meg a kerekded halmot, melyet eddig csak nézhetett. Most simogat, óvatosan, szelíden, félve kicsit a fogadtatástól. De a fogadtatás jó. Júlia önkéntelenül húzódik még közelebb, a szája még inkább megnyílik, torkából a hangok Henrik torkába hullanak. Henrik Júlia testét már forrónak érzi, saját teste is mintha pokolban égne.

Nincs talán fertályórája sem, hogy a bástyára kilépett, meglátta a nőt, és azt gondolta, milyen hűvös az este, asszonya még megfázik, az esti szellő megbetegíti, de már nem gondol hűvössel, nem gondol hideggel. Szaharai, sivatagi meleg égeti, csontjai olvadoznak.

Kell legyen egy pillanat, amikor a határozottság, az erő a döntő minden harcban. És ő egy éve harcol ezért az asszonyért. Nem a nővel, önmagával... hogy magát visszafogja. Hát, idáig tartott.

Hirtelen nyalábolja föl Júliát, forgatja meg, fordul néhányat az ölében lévő édes teherrel. Nevet. A megszédült, kacagó nőt újra a talajra állítja. Szembenéznek. Henrik is, Júlia is elkomolyodik.

– Asszonyom! Itt az óra! Nem várunk tovább! A mai vacsorát felejtsd el! Éhed éhemet táplálja. Éhem csillapításra vár. Meg kell érkezzem! Mehetek?

Júlia arca megszínesedik. Bólint.

– Gyere!

Henrik kézen fogva húzza maga után a csigalépcsőre a feleségét. Most már tényleg az. Az lesz hamarosan.

Végigsietnek a kihalt folyosókon. Henrik egész népe a nagyteremben lehet. Hát, most lehet! Ő és a nő ezen az estén ugyan nem lesz köztük. Henrik hevesen löki be a szobája ajtaját, hevesen esik neki Júlia levegő után kapkodó ajkainak.

– Félek – súgja Júlia, de a teste nem mutat félelmet, Henrikbe olvad, odaadó, lágy. Henrik megnyugtatóan morog.

– Dehogy! Dehogy!

De lassít, hölgye nehogy tényleg megijedjen, nehogy félni kezdjen. Csókolgatja, kedveskedik, a szájával, a kezével. Bontogatja asszonya ruháját oldalt, azután elöl is. Megörül, amikor Júlia ujjait a saját ruházatán megérzi. Bizonytalan, de mégis mozduló ujjak kapcsolják a csatokat, bujtatják a zsinórokat.

Pár pillanat, és asszonyán csak a hófehér alsóruha, rajta a szintén hófehér inge. Ölbe kapja feleségét, a nőt, akit teljes szívével szeret, az ágyhoz lépked, leteszi, mellé húzódik. Folytatja az édes gyötrést a kezeivel, a szájával, abban nagyon jó. Az első, régen meghalt asszonya szerint. Hát, most reméli, ez a mostani, nagyon fiatal, nagyon is vágyteli asszonya is szeret kicsit gyötrődni, szereti, ha valaki a vágy határait nyújtogatja, feszegeti. A vékony anyagú alsóruhán keresztül simogat, lapogat, dédelget, szeretget.

Vágyérlelés... Gyöngyöző, bíbor kapuk közé akar érkezni. Akarja az utat, a vágy, a gyönyör útját jól előkészíteni. Megtesz mindent, hogy ez megtörténjen. Kis ideig a ruhán keresztül, azután az egyre jobban elomló női test fölbátorítja, lejjebb húzódik, elkezdi fölgyűrni a bokáig érő alsó ruhát. A lábakat kóstolgatja. Júlia lába szárait, a térdeit, a belső combokat ízlelgeti, nyalogatja, fölbátorodva falja.

Asszonyából a hangok... Egy éve van mellette, maga majd fél évszázados, de ilyet még az életben nem hallott! Az első asszonya, a mostani szertője sóhajtoztak, szuszogtak a keze alatt. Ez meg itt szinte zümmög, dalol a teste a kényeztetés közben.

A fia... Henrik sosem fogja megérteni. Hogyan tudta ezt a csodálatos, vágyjárta, élettel teli nőt itt hagyni!? De itt hagyta, és emiatt most neki jutott, hogy az egy éve parlagon heverő szántót előkészítse, magjával bevesse. Istenem! Harmat esik, patakok indulnak! Ezer közül válogatva sem talált volna jobbat, édesebbet. Júlia...

Júlia már alig érzékel valamit a szobából, csak a férfi, a férje a valóságos. Istenem! Mire várt? Miért várt eddig? Hónapok óta tudja, hogy a férfiben van kedvesség, és van erő is. És korábban már megtanulta, ez a kettő kell, hogy egy ágy megteljen élettel, hogy a nő, a férfi útnak induljon, megérkezzen. És ő most nagyon jó úton jár. Henrik indította meg az úton a kényeztető kezével, a szelíden induló, de azután egyre akaratosabb szájával.

Istenem! Mióta nélkülözik, mióta vágyakozik! Már jó ideje szeretné, ha szeretnék, és most megtörténik. Henrik szereti, tényleg szereti. Nem törődik saját éhségével, csak az ő éhségének csillapításával. Töretlenül, hosszan kedveskedik, Júlia megszámlálhatatlan csókot kapott az ajkaira még kint a bástyán, és most megszámlálhatatlan csókot kap a lába szárára, a melleire.

A mellei hihetetlen érzékenyek, hiszen nyolc hónapja táplálja a fiát, a mellbimbója hozzá van szokva az érintéshez, a mindennapi öleléshez. Most nem a fia, a férje öleli, dédelgeti, nyalogatja, örül neki. Nagyon örül, a hangok árulkodóak. Henrik néha mélyen, elégedetten mordul, miközben Júlia öle felé tart. Eddig elkerülte, de most egyre többször, egyre gyakrabban, egyre hosszabban tér vissza, simít az ölébe.

Vajon elégedett-e vele, vajon, tetszik-e neki? A választ egy újabb, még mélyebb hang adja meg. Henrik elégedettsége nem lehet kérdés.

A férfi ujjai körbecirógatják a gyöngyöző kapukat, nyelve asszonya nyelvével hadakozik, de mit hadakozik! Nincs itt mit megvívni, harcot vívni, hiszen befogadják. Készséges, megnyíló ajkakat, kezének örülő női ölet talál, a lábak is elomlóban, asszonya megadta magát, kész őt befogadni.

Behatol a nyitott, őt váró kapun, a zárba illeszti a kulcsot, mennyországba érkezik. Így érzi. Meleg, puha, befogadó, beengedte, örül neki. Istenem! Hazaérkezett, otthonra talált újra.

25. fejezet

Éppen ott van és úgy, ahogyan a nő leginkább szereti, vagy ha nem is leginkább, de szereti nagyon. Egy zsámolyra állította.

Most lett kész a zsámoly, ma hozta át az asztalos. Dicsérte saját portékáját, hogy majd milyen jó lesz a megfáradt lábakat a zsámolyon pihentetni. Alexander alig bírta ki nevetés nélkül, és az asszonya szemében is szikrák villóztak.

Hát, nem a lábukat akarják pihentetni ezen a zsámolyon, ami kiköpött mása annak, ami otthon maradt. A réginek. A régi életükből alig hoztak el valamit, de amit lehet, pótoltak. Ilyen a zsámoly is.

Mária szereti, tényleg szereti, amikor Alexander megemeli, a zsámolyra állítja, szoknyáját tenyérnyi csíkokban fölhajtogatja, lassan, mintha az idő végtelen lenne, a lábait végigkóstolgatja, végigízlelgeti. A szenvedély úgy nő, ahogyan az anyag szaporodik Alexander tenyerében, és mire a hajtogatni való anyag elfogy, mire a férfi szája Mária öléig ér, mindketten készen állnak egy kiadós szeretkezésre.

Alexander megemeli asszonya bal lábát, és hirtelen, keményen lökődik előre, fölfele. Imádja azt a puha, meleg helyet, ahová érkezik. Imád benne lenni, jó az érzés, ami eltölti. Mintha hazaérkezett volna, mintha a világban minden kerek lenne, tökéletes. Minden mozdulata, minden lökése előrébb viszi, mélyen beletemetkezik az asszonyba, aki immár nem csak szeretője, felesége is.

Jól sikerült a zsámoly, ügyes az asztalos...

Ez Alexander egyik utolsó józan, külvilágot körbejáró gondolata, mert nehéz bármire is gondolni, mikor a körülötte hullámzó nő olyan odaadó, olyan befogadó, olyan lelkes, olyan kedves. Alexander lökései erősödnek, kissé sűrűsödnek, de akkor csak észre veszi, hogy a nő fárad, lábai gyöngülnek, egyre kevésbé tartja magát. Ahogy a vállába kapaszkodik, egyre inkább a falnak támaszkodik, egyre elomlóbb, a súly egyre nehezebb, akkor Alexander összeszedi széthullóban lévő tudatát, másik karját is a nő feneke alá teszi, egészen megemeli, magához emeli, ellép a zsámolytól, asszonyi terhével az ágyuk felé lépked... Az érkezés az ágyra sosem zökkenőmentes. Ő magas, az ágy alacsony, de eddig még mindig megúszták kéz és lábtörés nélkül...

Mekkorákat nevettek, miközben Alexander az ágyra dobta, letette, tette Máriát. Nevettek... Mostanában alig van nevetés, Mária jóval ritkábban nevet. Alexander nem igazán érti. Úgy érzi, ő megtesz mindent. Most is. Most is azért vannak itt, mert igyekszik megtenni mindent egy mosolyért, egy nevetésért.

A mosoly még megvan. Visszamosolyog Alexander is. Nem húzza az időt, visszanyomja magát az asszonyi ölbe, így szokta, régebben így szokta. Hát, csinálja azt , ami régebben jó volt, ami bevált.

Megérkezik, immár másodszor. Még keményebben, még súlyosabban. Keze Mária mellén, szája a száján, öle az ölében. Azután elemeli a fölsőtestét, kíméletlenül gyorsuló tempóba kezd. Sokáig bírja, hiszen elég régóta gyakorolja. Rutinosan tereli magukat a hegyre, melyen már oly sokszor járt, melyen oly jó kifulladni, oly jó csúcsot érni.

Az utolsó néhány pillanatban még tép egyet Mária vágyain. Asszonya telt vádlijait saját vállgödréhez igazítja, de innen már rövid az út, mert mélyre kerül, nagyon mélyre, ennél mélyebben lehetetlenség kedvesében benne lenni. A nője hangjai ekkorra már túljutnak a szoba határain. Tenyere alatt a bőre, szájában a szája íze, fülében a hangok, csukott szeme mögött színek tobzódása, maga a halál. Az iszonyú forróság, a nő öle kiszívja minden maradék férfierejét. Iszonyú a fáradtság is, mely rátör, félig önkívületben fészkeli magát szorosan Mária oldalához, tenyere a puha hason...

És akkor Mária hangja... Először a férfi nem is érti, tudata már elalvóban, messziről, nagyon messziről hallja a szavakat.

– Vele milyen volt?

Mi van!? Nem érti. Szemeit nehezen nyitja, a nő hajkoronájára lát rá. Gyönyörű tincsek. Élénkvörös haj, melyen az égve hagyott gyertyafény játékosan csillan meg. Alexander fölemeli a kezét, hosszú ujjai a hajszálak közé mélyednek. A cirógató ujjak Mária arcát Alexander felé fordítják. A szemek, azok a zöld szemek a gyertyafényben most sötétebbnek látszanak, gyanúsan csillognak.

– Vele. Júliával, milyen volt?

Alexander már teljesen éber, összehúzza a szemöldökét. Nem gondolkodik a válaszon.

– Veled! Veled jobb! Ezért vagyok itt!

– Hányszor?

– Mi hányszor!?

Fölemeli a hangját, nem szokta, de kezd elege lenni. Napok óta ezt hallgatja. A leglehetetlenebb helyeken, a leglehetetlenebb időpontokban. Hogy hányszor? És hogyan? És jó volt-e? Élvezte-e? Elege van!

(folytatjuk)