(ki/szét/el)szakítva 20. részlet

(folytatás)

Amikor Simon meglátja a kerekedő popsit, a hát ívét, az egyik vállon tekeredő vastag hajfonatot, majdnem eszét veszti. Annának nyomja magát egyszer, tízszer, többször és többször. Nem látja most a terhet, csak a feleségét, az asszonyt, aki csak az övé, aki megadta magát, kitárulkozott, ahogyan ura kérte. Kedvére tesz.
Nyögdécsel és tűri, tűri, élvezi, hogy keményen megdugják. Nincs rá jobb szó. Simon most nem szeretkezik, nem törődik az alatta, előtte térdelő nővel, egyre kevésbé törődik. Nem tart túl sokáig, de most nem is célja, hogy sokáig tartson, a cél csak az, hogy élvezze. Élvezi... nagyon, és eltelik, hegyre jut. Nem mozog, érzi, ahogy magja a körülötte sóhajtozó hüvelybe áramlik. Hosszú pillanatokig csak ennek él, az érzésnek, amely eltölti, amely végigfut tagjain.

Azután elnyúlik az felesége oldala mellett, Anna is az oldalán fekszik, háta íve Simon mellkasához simul. Telik az idő, Simon újra levegőhöz jut, tud beszélni.

– Asszonyom megőrült! Megőrült, ha erre vágyik hét hónapos terhesen. – Súgja a gyönge nyak bőrébe. – És énnekem is elmenőben az eszem, hogy még meg is teszem, amire asszonyom biztat.

Anna kezébe veszi a férfi meleg tenyerét, ami az utóbbi időket a combján töltötte, szájához húzza, belecsókol az erős izmokba. Enyhén nyitott ajkai közül kibukkan nyelve, meg-megérinti sajátjától annyira különböző, és éppen ezért gyönyörűnek, nagyon vonzónak, nagyon férfiasnak tartott kezek.

– Nem fájt, jól esett! Ha fájt volna, megkérlek, hagyd abba!

– És azt gondolod, hogy egy gyönge kérés megállíthatott volna!?

– Sosem teszel ellenemre semmit.

Simon elmosolyodik, Anna ugyan nem látja, de a megszólaló hang vidámsága eljut füléhez.

– Nagyon könnyen felejtesz, ha ágyunkról van szó! Volt már, hogy eszem vesztve asszonyom heves tiltakozása ellenére töltöttem ki ölét. Hiába könyörögtél, hogy hagyjalak, mert nem vagy elég tiszta, mert rossz napjaid még nem értek véget.

– Nyár elején a birtokon. – súgja Anna.

– Úgy-e, hogy emlékszel! Bizony, az akarata ellenére hágtam az én feleségemre, hiába sírt, hiába könyörgött.

Anna arca lángol az emlékezéstől.

– Részeg voltál, vagy hajnalhasadtáig dorbézoltál a lovagjaiddal.

– Lehet, lehet, hogy egy kicsit részeg voltam, de annyira nem, hogy ne emlékeznék a feleségemre, s arra, hogy első ijedtsége múltával úgy ficánkolt ölemben, mint egy kiscsikó a verőfényes, szénaillatú mezőn.

– Megszégyenítesz.

Megfordul, és azt teszi, amit szokott, ura mellkasába fúrja lángoló arcát.

Meg kell veszni tőle! Úristen, hogy hiányzott, hogy hiányzott ez is!

– Úgy viselkedtem, mint azok a fehérszemélyek, akik a fürdőben kedvükre tesznek a betérőknek. Szégyentelenül. Nem is tudom, uram, hogy nem ábrándult ki belőlem.

Simon megfogja a nő állát, szelíd erőszakkal megemeli, kényszeríti, hogy ránézzen.

– Amíg csak az én legelőmön ugrándozol és ficánkolsz, addig boldog vagyok. Szörnyű volt, amikor a nyár elején elfordultál tőlem, nem kértél a kezemből, belőlem, semmi kedveskedésemből.

– Csak Konrád miatt, csak amiatt, nem miattad.

– Tudom, de akkor is szörnyű volt.

– Elmúlt.

Simon bólint.

– Vége, de míg odavoltam, féltem. Féltem, hogy sosem fogsz már vágyni rám. Hogy néha gyöngéd, néha erőszakos uradnak végképp hátat fordítottál. Hogy legfeljebb akkor kerülhetek a közeledbe, ha erőszakot veszek rajtad. Első asszonyommal sosem kellett ilyen próbát kiállnom. Nem tudtam, hogyan viselkedjem.

Anna vigasztalni akar, arcát férje arcához tolja, megcsókolja. Kedvesen, megnyugtatóan. Aztán újra fészkelődik, vissza az oldalára, a háta, feneke, Simon mellkasának, ölének simul. Szeret így feküdni, Simon újra átkarolja, suttog.

– Aludj kicsim! Karikás a szemed alja, nem lehetett valami nagy alvás azon a szénapadláson tegnap éjszaka.

– Jobb itt veled, a te ágyadban.

Simon enyhén elmosolyodik. Kicsit maga is közelebb fészkelődik a keskeny háthoz, a nőies csípőhöz, jobb karjával még inkább magához öleli a fölső testet, a nyak puha bőrébe csókol.

– Aludj kicsim!

A felesége egyre mélyebben, egyre hosszabb levegővételekkel szuszog mellette. Simon is fáradt, fáradt nagyon. De nem tud elaludni, szóba hozta Annát, első Annáját, kár volt. Most nem tud az emlékétől nyugodni. Emlékszik a napra, amikor a bátyja birtokáról, ahol vagy két-három hétre elmaradt, hazatért.

– Uram! Uram, gyermeket várok!

Az asszonya arca, a boldogsága, a saját mindent elsöprő öröme. Ölbe kapja Annát, az udvar közepén megpördül vele. Nem lehet igaz! Már attól félt, gyümölcstelen házasságot kötött, fiú nélkül marad!

Egy éve a bátyja, féltestvére fiát nevelgeti. Ő kérte, hogy hozzá adják apródnak, nehogy máshová vigyék. Imádta a kiskölyköt, születése óta imádta. A gyerek is rajongott érte, a szülők az első szóra beleegyeztek, hogy a fiú nála nőjön tovább. Ott legyen lovag belőle, ahol van valaki, ahol apja helyett apja lesz.

Imádkozott, hogy saját fia is lehessen, hogy lásson fölnőni maga mellett egy gyermeket. Húst a húsából, vért a véréből. És akkor fél évig, szűk fél évig apának érezhette magát, örülhetett, felhőtlenül boldog lehetett. Azután keserves bánat, fájdalmas csalódás, napok alatt veszített el mindent.

Konrádnál volt éppen vadászaton, egy kis dorbézoláson. Ma is előtte van az embere halálsápadt arca, ahogy Konrádhoz beesett.

– Asszonyod szülni kezdett!

Simonra iszonyú félelem tör, jó, ha hét hónap, még annyi sem, amennyit a gyermek anyjában eltöltött. Korán jön, borzasztóan korán. Talán, elszámolták.

Amikor hazaér, vége minden reménynek. Nem egy, de két gyermek fogadja, kisfiú, kislány. De aprók, hihetetlenül aprók. Erőtlen a hangjuk, mint egy ványadt kismacskáé. Színük egészségtelen.

– Éretlen mindkettő. – súgja a nő, aki a felesége mellett segédkezett. – Próbálom őket melegen tartani, de ne nagyon reménykedj, uram!

A felesége... Anna... Attól kezdve, mint az árnyék, és egyre fogy, főleg miután a gyerekek elmennek, még inkább. Simon hiába ül mellette, kezét fogja, fülébe suttog. Saját fájdalmát legyűrve próbálja asszonyát is az iszonyú veszteségből felhozni.

– Nem baj, lesz még fiad, lesz még lányod... Talpra kell állnod, kedvesem! Miattam, én még vagyok... Éljünk egymásnak, mint eddig... Nem haragszom, szeretlek, az első alom mindig a leggyöngébb... Lesz még! Lesz még gyermek, akit szeressünk. Maradj velem, nem mehetsz el! Nem mehetsz el még! Nem hagyhatsz itt egyedül! Bízz az Úrban, jön még áldás is!

Elmondja tízszer, százszor, ezerszer. Maga sem biztos benne, de úgy mondja, mint aki hiszi is. Annát az ölébe vonja, cirógatja, apró csókokkal fürdeti. De Anna meg sem szólal. Egyre kevésbé van itt, egészen magába fordul. Simon hiába próbálkozik, elhívja Anna egyik legkedvesebb testvérét, a papot, de hiába. Anna elmúlik, elérhetetlen távolba szökik, itt hagyja Simont.

Nem csoda, ha Simon öt évig nem néz asszonyra, nem izgatja egy asszony öle sem. Nem akar új feleséget, gyereket se. A bátyja, a féltestvére fiára hagyja majd a birtokot, ezen gondolkodik, csak erre tud gondolni hosszú évekig. Míg Annát, ezt az újat, ezt a nagyon újat, látszólag hasonlót, valójában egészen mást meg nem látta, karjaiban nem tartotta. Akkor megváltozott újra minden.

Ha neki nem is, de Annának, az feleségének lesz egy gyermeke. Simon nem akarja a mostani asszonyát is elveszíteni. Elfogadja gyerekestül, ha nem is az övé a magzat. Ha az egyik legmocsokabb disznóé is, akit a sors elé hozott, egy asszonyok megrontójáé. Majd szemmel tartja a gyereket, keményen fogja, hogy Konrád hajlamai ki ne ütközzenek rajta. Így lesz, eldöntötte. Élete egyik legkeményebb döntése. Magán vesz erőszakot, a saját érzésein.

(folytatjuk)