(ki/szét/el)szakítva 21. részlet

A nappalok bizonytalanok, gyötrődők, kérdésekkel teliek. Az esték szépek. Hihetetlen, de ha Simon Anna mellett fekszik, el tud felejteni mindent. Hihetetlen, mert a teher hétről hétre nő. Egyre nagyobb, egyre kerekebb, egyre életrevalóbb. Simon a zsigereiben érzi, határozottan tudja, hogy a megszülető gyermek élettelteli lesz...

Gyakran elnézi a feleségét, ahogy a kandalló mellett ülve varrogat. Az arca sosem volt ennyire tiszta, ennyire nyugodt, ennyire békés. Simon nem érti, hogy nincsenek kétségei. Hogyan tudja a meg sem született magzatát ennyire szeretni? 

30. fejezet

– Megdugtad? – a hang kihívó, szemtelen, túlzottan az.

A válasz keményen, sötéten csattan.

– Elhallgass! Nincs jogod ilyen szavakat használni!

A szemközt ülő fölnevet.

– Hogyne volna! A jogot te magad adtad meg! Jól emlékszem, hogy nyolc embered előtt jelentetted ki, dugni akarsz, így hát hazaindulsz, mert betelt a pohár, hogy bő négy hónapja van is feleséged, meg nincs is! Azért kérdem még egyszer, megdugtad!?

Simon sötét tekintete elől mindenki kitérne, de a szemközt ülő pap jókedve töretlen, nyugalma megingathatatlan.

Simon sokáig hallgat, néz a papra mozdulatlan vonásokkal, azután maga számára is váratlanul, akaratlanul, hirtelen elmosolyodik.

– Igen! Igen, megdugtam! Bár előtte jó órát, talán másfelet is szeretkeztem vele, ahogyan jó férjhez illik, lassan, kivárósan, úgy, pontosan úgy, ahogyan illik. De jobb lesz, ha befogod a füled! Hallottam papot, amelyik állította, terhes asszonyt Isten ellen való vétek ölelni, szeretni!

A pap mosolya őszinte, fülig ér.

– Ugyan! Ugyan! Éntőlem ugyan soha! Helyes, nagyon helyes, hogy szeretted! Te vagy a legokosabb nemesember, akivel a jósorsom összehozott! Meglátod, nem fogod megbánni, hogy kibékültél asszonyoddal!

Simon tekintete újra elsötétül.

– Amikor vele voltam, nem bántam. Most meg megint úgy érzem, képtelen leszek arra a gyerekre egyetlen pillantást is vetni. Pedig, ha megszületik, nekem kell majd lehoznom ide, az embereimnek megmutatni. Nevet adni. Lehetetlennek érzem, hogy ez megtörténjen.

A pap elkomolyodó arca Simon arcának tükre.

– Van még időd, van két hónap. Idő, hogy hozzászokj a gondolathoz. Azonkívül te jó keresztény vagy, megbocsátó. És ha néha úgy is érezted, Urad, Istened levette a tekintetét rólad, a hitedet mindig megtartottad. Talán az Úr kegyes lesz, nem hagy bizonytalanságban! Talán mégis tiéd lesz az a gyermek és meg is fog látszódni rajta. Bízzál és imádkozz!

Simon maga elé morog, hangja csöndes, nem túl meggyőző, amit mond.

– Jó keresztény! Igyekszem az lenni!

A nappalok bizonytalanok, gyötrődők, kérdésekkel teliek. Az esték szépek. Hihetetlen, de ha Simon Anna mellett fekszik, el tud felejteni mindent. Hihetetlen, mert a teher hétről hétre nő. Egyre nagyobb, egyre kerekebb, egyre életrevalóbb. Simon a zsigereiben érzi, határozottan tudja, hogy a megszülető gyermek élettelteli lesz...

Gyakran elnézi a feleségét, ahogy a kandalló mellett ülve varrogat. Az arca sosem volt ennyire tiszta, ennyire nyugodt, ennyire békés. Simon nem érti, hogy nincsenek kétségei. Hogyan tudja a meg sem született magzatát ennyire szeretni?

Minden kora délután ugyanaz történik, varrogató asszonyára álmosság tör. Leteszi a tűt, gondosan összehajtogatja az anyagot, amin dolgozik. Hátradől a karosszékben, a kandalló lángjait nézi. Keskeny kis kézfeje, hosszú, karcsú ujjai a nagyra nőtt pocakon. És mosolyog, most, és szinte mindig. Mit lát a tűzben, mit lát a jövőben, hogy így tud örülni!? Később elalszik, ülve szundikál, jó nézni.

– Uram, sosem láttalak még ilyennek.

Simon a vele szemben ülő számadóra szegezi a tekintetét. A férfi mentegetőzik.

– Ne haragudj, csak nem figyelsz szavaimra, jöjjek vissza később?

– Nem, dehogy, mondd csak!

– Adhatom annyiért a fát, mint tavaly? Bár azt gondolom, emelnünk kéne az áron... Uram?

Simon az asszonyról újra a számadóra emeli tekintetét.

– Bolondnak tartotok, hogy visszajöttem?

A számadó zavara nyilvánvaló.

– Rosszul gondolod, uram! Mind örülünk, hogy hazatértél, újra itthon vagy.

Csönd ül a szobára. A nemrég parázsra tett hasábok pattogó hangján kívül sokáig nem hallatszik semmi. Simon újra az alvó Annát nézi, az arca rezzenetlen. A számadó, aki hol Annát, hol az urát vizslatja, nem tud erről a rezzenetlen az arcról leolvasni semmit. Hangja óvatos, amikor újra megszólal.

– A feleséged nagyon szeret téged.

Simon nem néz a férfira, továbbra is asszonyát nézi. Hallja a szavakat vagy mégsem?

– Te is, te is nagyon szereted őt. Mind így látjuk és örülünk, hogy kibékültetek. – Hogy ura továbbra sem szól, a számadó folytatja, amit elkezdett. – Az asszonyok mind azt mondják, az enyimé is, hogy nem lenne úrnőnk ilyen nyugodt, ilyen szép, ilyen sugárzó, ha nem lenne benne biztos, hogy a te gyermeked növekszik benne. Nem nagyon figyelek az asszonyok szavaira, sokszor karattyolnak vég nélkül, de ebben igazuk lehet.

Simon egy pillanatra a számadóra villantja szemeit. A számadó zavartan maga elé morog.

– Bocsásd meg merészségemet!

Csönd újra.

– Tavaly, amikor váramba hoztam, elvettem, hónapokig mindenki keresztülnézett rajta.

A számadó soká szólal meg, lassan beszél, óvatos rágja a szavakat.

– Csak egy gyereklánynak láttuk, semminek. Nem hozott ebbe a házasságba vagyont, nevet. Azt gondoltuk, nem választottál valami jól.

Simon a számadóra mered, abban csöpp félelem kell, hogy tán túl sokat mondott, de ura nem tűnik mérgesnek. Inkább komolynak, elgondolkodónak. Simon szólal meg, a félhangosan kiejtett szavak belehullanak a szoba csöndjébe.

– Most meg hazaérek, öt hónapot, majd ötöt odavoltam. És arra érek haza, hogy a házam népe, itthon hagyott lovagjaim a feleségem tenyeréből esznek. Tisztelettel tekintenek rá, kegyeit keresik, versenyt igyekeznek kitalálni minden gondolatát.

– Miután elmentél, mind azt találgattuk, úrnőnk meddig bírja, mikor szökik meg. Mintha te is erre biztattad volna...

Simon szemeiben keménység, de a számadót már csak parancsszóval lehetne leállítani.

– Arra, hogy megszökjön. Kiadtad, hogy a veszély Konrád halálával megszűnt, nincs asszonyodon mit kísérgetni. Hogy szolgáljuk, de ne legyünk a terhére. Mind úgy értettük, nem akarsz már vele élni. Vártuk, mikor szökik meg. Úrnőnk az első néhány héten, hónapban olyan magányos volt itt, mintha üres lett volna a várad.

– De nem ment el.

– Nem, nem ment el. Helyette egyszer csak újra elkezdett lejárni a közös étkezésekre. De mintha nem is az az nő lett volna, mint akit egy évvel azelőtt idehoztál. Az elveszettnek, semminek tűnt a közös vacsorákon. Ez meg, az új, a megváltozott, úgy járt-kelt onnantól, hogy mind tudtuk, asszonya, úrnője van újra a várnak. Hölgyed úgy ült a vacsorán egyedül a legnagyobb asztalnál, mint aki odatartozik. Mint aki egyedül van ugyan, de tudja, ez csak ideig-óráig tart. Mint aki biztos benne, előbb-utóbb hazatér ura és elfogadja.

– Akkor mi a fenéért szökött el mégis!?

– Mind meglepődtünk. Hogy akkor karácsony előtt sétálni indult, abban nem volt semmi szokatlan. De hogy délután nem jött vissza, szürkületre se... akkor kezdtük keresni. A keresőkbe futottál bele az úton, uram. Mondják, hogy Henrikhez indult a feleséged, ott akarta megszülni a gyermeket. Talán, mégis félt tőled, döntésedtől, azért ment el. De mindenkit meglepett vele, az biztos. Azt hittük, itt vár meg, szembenéz veled, ha hazatérsz. De lehet, hogy erősebbnek mutatta magát, mégiscsak egy gyönge asszony ő kétségekkel, és nem volt, akire támaszkodjon, miután elmentél.

– Mindenki elment volna.

A számadó csak egy hosszúra nyúló csönd után szólal meg.

– Van férfi, aki maradt.

Simon kérdően néz, de nem igazán figyel. A számadó továbbmondja.

– Első lovagod, legjobb barátod, egy letiport virágot hozott fel a mezőről. Nem láttuk, hogy hosszú évek alatt egyszer is hátat fordított volna asszonyának, megbánta volna, hogy fölemelt valakit a porból.

– Nem vettem észre, hogy korábban szentet csináltatok volna Erzsébetből, vagy bárki kedvelte volna a várban.

– Először nem is, évekig mind lenéztük. Azt gondoltuk, csak egy buta liba a mezőről. Egy parasztasszony, nem értettük, Henrik mit eszik rajta. De a hosszú évek alatt kiderült róla egy s más. Jól ért a sebekhez, nem egy nőnél segédkezett a szülésnél. Jólelkű, állhatatos, hűséges. Azt gondoltuk többen, könnyűvérű, magam is megkörnyékeztem. De nem járt abban az asszonyban Henriken kívül senki, amióta a várban van. Még akkor sem lehetett rávenni egy kis hancúrozásra, mikor majd egy évig odavoltatok. Az egyik leghűségesebb asszony ő. – Vár egy picit, úgy folytatja. – Valami hasonló történt úrnőnkkel is. Kezdetben nem volt rajta mit tisztelni. Legfeljebb csak miattad, uram. Azután most, az utóbbi néhány hónapban elkezdtük tisztelni, érte, magáért... meg azután sokan mondják, milyen jó lenne, ha fiad lenne végre, uram.

Simon újra egybefonja tekintetét a számadóéval. Abba majdnem belefagy a mondandó. De azután úgy dönt, járt a szája eleget. Ura nem látszik igazán mérgesnek, még mindig nem. Elmondja hát, ami kikívánkozik belőle.

– Mindünknek jobb lenne, ha asszonyod fiat szülne és te elfogadnád. Ha nem fogadod el, mindünk helyzete bizonytalanabb. Együtt maradtok-e, lesz-e örökösöd? Ha nincs, nem lesz fiad, ki tudja, kit kapunk a nyakunkba! Megtart-e bennünket vagy szélnek ereszt? Mindenkinek jobb lenne, ha lenne egy fiú, akire úgy nézhetünk, mint örökösödre. Akivel a fiaink fölnőnek. Akikkel együtt lesz férfi. Akikben megtanul a fiad bízni. Akiben a gyerekeink megtanulják a várúr fiát tisztelni.

(folytatjuk)