(ki/szét/el)szakítva 22. részlet

32. fejezet

Simonban estig zörögnek a kimondott szavak. Fiú... fiút akarnak az emberei, ők is. Nem csoda. Bő évtizede, hogy első asszonyát feleségül vette. Azóta várja ő, várja a várnép, hogy lesz örököse, lesz uruk, ha őt egyszer elviszi az ördög.

– Uram! Uram, nagyon szótlan vagy! Jó ideje üldögélsz itt, pedig sosem szoktál késlekedni, hogy ágyunkba gyere.

Anna karjai körbe fonják, borostás arcához gyönge bőr nyomódik, apró csókok kedveskednek a füle körül, azután a tarkóján. Beléjük borzong, éledezni kezd.

– Egész nap feszültnek látszódtál, a vacsoránál meg hallottam, ahogy a Rőthajú rákérdezett, fáj-e még a vállad. Nem is mesélted, hogy gyakorlás közben megrántottad, hogy fájdalmad van!

Simon grimaszol.

– Csak egy rossz mozdulat volt, utána az egyik emberem a fürdőben már megdolgozta sajgó vállamat.

– Nekem kellett volna szólnod!

Anna újra a füle körül sugdos.

– Nagyon ügyesen, gyöngéden tudnám uram vállát gyógyítgatni! Sokkal ügyesebben, mint valamelyik durva kezű lovagja. De csak, ha megengeded.

– Megengedem, hogyne engedném, de álmomban sem gondoltam volna, hogy a feleségem arra vágyik, hogy engem ápoljon, vállamat kenegesse.

Anna még mindig Simon mögött áll, karcsú ujjai most a férfi hajszálai között mozognak. A kis boszorkány.

– Aztán miért is akar asszonyom hozzám ilyen kedves lenni? Olyan szolgálatokat tenni, ami nem is dolga?

Anna már Simon ölében ül, Simon vonta oda, határozott kézzel odaültette, mosolyog és tekintete Annát kutatja.

– Nem azért... nem azért, amiért uram gondolja. – Megint elpirul, Simonra néz. – Megfogadtam... megfogadtam, ha hazajössz, hazatérsz, kényeztetlek majd.

Simon semmi pénzért ki nem hagyná, hogy kicsit zavarba hozza, mélyen pirulni lássa.

– A vállamat!?

Anna hangja el-elcsuklik.

– Nem. Nem gondoltam uram vállára, de talán kezdhetném avval, uram vállával a kényeztetést, a dédelgetést.

Komoly a szeme ahhoz képest, amiről beszélnek, túl komoly. Simon elmosolyodik.

– Legyen, kipróbálom asszonyom kezét.

Az apró tenyeret a szájához emeli, belecsókol. Szemük egymásban.

– Hozhatod olajaidat, kenőcseidet!

Anna elkapja a tekintetét, pillanatra lesüti, kerüli, hogy a férjére nézzen, de a kezeket, amelyeket a férfi öléből a szoba talajára segítik, elfogadja. Mi lesz ebből? Simon maga is föláll, nagyot nyújtózik. Azután ráérősen vetkőzni kezd. A felesége az egyik ládánál keresgél. A férfi hirtelen vesz mély levegőt, amikor Annát a láda fölé hajolni látja. Hihetetlen, hogy elég az asszony egyetlen mozdulata, apró kedvessége, és Simon vágyat érez, határozottat, sürgetőt. Ha az asszonyon nem látszódna annyira, hogy saját elképzelése van erről az éjszakáról, elkapná most rögtön, azonnal. Ott a ládánál, ahogy hajladozik. De nem lehet. Olyan ritka, még alig fordult elő, hogy Anna a kezébe akarja venni az irányítást. Nem egész estére, olyan még sosem volt. Csak egy kis részére, csak annyira, hogy kéréseit elsuttogja. Vagy kezét, száját odavonja, ahol vágyik rá. Ritka ez még, nagyon ritka, de most akar valamit. Már az, hogy odajött, hogy nem várta meg, hogy az ura az ágyában felkeresse. Épp ellenkezőleg, maga lép férjéhez. Körbekedveskedte...

Simon újra elmosolyodik. Lehet, még annál is jobb estéje lesz, minthogy odalépjen a hajladozó nőhöz, s azonnal rávesse magát. Kipróbálja, ha most úgy érzi, beledöglik a várakozásba. Merthogy lesz várakozás, az biztos. Anna a vállait fogja dédelgetni. Hát majd tesz róla, hogy élvezze, és hogy asszonyát is eltöltse a vágy.

Amikor Anna megfordul és szembetalálja magát a tüzes tekintetű, félmeztelen Simonnal, levegő után kap. Gyönyörű! Hogy lehet ekkora szerencséje! Ilyen szép férfi, magas, keménykötésű, szép a bőre! A tűz a gyertyák fényében szép, az izmok a bőre alatt, a tekintete, ahogy elnyeli. Ahogy végigméri, a hangja, amikor megszólal.

– Kérhetek én is valamit?

Bólint.

– Rakok a tűzre, hogy még melegebb legyen, leengedem az ágyunk függönyeit a szoba hidegebbik felén. De azután szeretném, nagyon szeretném, ha levetkőznél. Még most az elején, míg engem ápolgatsz, ne legyen rajtad semmi.

Nem vár választ, a tűzhöz lép, megrakja az izzó parázskupacot, karnyi vastag fadarabokat tesz egymásra. Szándékosan nem néz a kicsit elveszetten álló asszonyra.

Anna nem szeret előtte levetkőzni, még mindig nem. Legtöbbször megvárja, hogy Simon simogasson le róla mindent. Majdnem mindent. Az alsó inge legtöbbször marad. Ritka, hogy annyira fölengedjen, annyira föloldódjon, hogy azt is levegye. A kezdet kezdetén, egy szép este kezdetén még soha. Hogy az ágyukban a takaró alá bújt, mezítelen nőt találjon Simon, még soha nem fordult elő. Pedig vadító lenne!

Simon föláll, az ágyhoz megy, a kandallóval szemközti oldalon eligazítja a függönyt, azután az ágy végén is. Meleg lesz, a kandallóból áramló hőt a függönyök megfogják. Simon tudja, nem fáznak majd, ahogy telik az est, egyre kevésbé.

Ránéz Annára, aki még mindig úgy áll, kezében az üvegcsével, mint aki gyökeret eresztett. Nem fog neki segíteni, de elmosolyodik. Azután elfordul, a nadrágját tartó zsinórokat kezdi bontogatni. Nem bántja meg azzal Annát, hogy ilyenkor szembefordul vele. Látja a tekintetén, hogy még mindig idegenkedik egy kicsit. Ha benne van soha, azt szereti, az első perctől, majdnem az első perctől. De nem néz oda, elkapja a szemét, nem igyekszik megérinteni. Ez van. Várni kell, hát tud várni. Mindig tudott. Szeme sarkából mozgást lát, Anna a tűzhöz lép. Simon a fejét csóválja, elmosolyodik. Így jár az, aki szüzet vesz maga mellé. Várhatja, míg megszokják. Férfiasságát, a szemérmetlenül másmilyen, határozott, nagyon is szem előtt lévő büszkeségét megszokják. Előbb vagy utóbb ez is meglesz...

Simon a takaró alá bújik. hasára fekszik. Egy párnát ölel a feje alá. A válla tényleg fáj, sőt az egész háta. A fájdalom miatt rosszul, túl mereven tartotta magát napközben. Jól esik elnyújtózni, de nem fog igazán jót aludni. Tapasztalatból tudja, kell egy-két nap, mire az ilyen apró sérülés, rándulás javulni kezd, kevésbé sajog.

Lehunyja szemét, fülel, Anna az asztalnál matat. Egy kis tálkával, az üvegcsével zörög. A tálkát Simon már akkor észrevette az asztalon, mikor a vacsoráról följött. Még csodálkozott is, mire kelhet az asszonyának. Most már tudja... Finom lesz. Előző felesége is kenegette nem csak a vállát, hátát... Szörnyű, hogy az Úr akkor szólította el mellőle első Annáját, mire éppen teljesen összeszoktak. Mire egészen egymáséi lettek. Simonon villanásnyi fájdalom fut át, de mielőtt elmélyülne, mielőtt teljesen eltöltené a veszteség érzése, megsüllyed mellette a matrac, meghallja Anna halk hangját.

– Nem akarok fájdalmat okozni, szólj rám, ha rossz helyre mozdulna a kezem.

A tálka az ágy melletti láda tetején koppan, azután Simon megérzi a bőrén az olajba mártott vékony ujjakat. Kicsit még hidegek.

– Próbáltam a tűznél melengetni a kezem, de még lehet, hogy kicsit hűvösek. Ugye nem kellemetlen?

– Nem, dehogy.

Simon mormogó hangja, csukott szeme. Nincs itt igazán. Halott asszonyára gondol. Anna tudta, hogy így lesz, de akkor is megkockáztatta ezt a mai estét. Még Máriától hallotta régen, majd egy éve, hogy Simon szereti, ha olajokkal kényeztetik.

Mária kacsintott, megszorította Anna ölében tartott kezét. Anna szinte hallja a hangját.

– Nem árt, ha tudod, férjed nem szűz, régen nem az! Gyorsan kell tanulnod! Gyorsabban, mint ami igazán könnyű lenne. Hamar meg kell szoknod, ha szereted! Ne csak elfogadd a kedveskedései!. Te magad is igyekezz a kedvére tenni!

Jó úton volt felé a nyár elején, de Konrád mindent lerombolt. Anna hónapokig érezte úgy, sosem fog újra igazán feloldódni. De amióta Simon itthon van, hazajött, már kevésbé aggódik. Van szeretet, amely mindent kibír. Simoné, az övé, kibírta, ami a nyáron történt.

– Asszonyom sokkal ügyesebb, mint reméltem. Pedig nem lehet könnyű most. Úgy simogatja a hátamat, mintha ezer éve így kényeztetett volna. Szívvel, lélekkel.

Simon szeme csukva, úgy mondja, amit mond. Anna előrehajol, apró csókot lehel a férfi füle mellé. Hangja végigborzong Simon bőrén.

– Szeretlek.

– Nem is tudom, mi esik jobban, feleségem kezei vagy szavai.

Anna a vállához, a fájóshoz még alig-alig ért, többnyire a tarkóján, gerincén mozognak a vékony kis ujjak. Melegszik Anna keze, melegszik Simon bőre. Azután a meleg tenyerek a vállára simulnak. A balját erősebb, a jobbját óvatosabb nyomások érik. Asszonya kitartóbbnak bizonyul, mint Simon először gondolta. Nem számított rá, hogy ilyen sokáig tartson az ápolgatás, a kedveskedés. A cirógató, határozott kis kezek le-föl mozognak a hátán.

Simon egészen ellazul, elgyöngíti mindaz, ami történik, egyre mélyebb, hosszabb levegőket vesz, kiürül, könnyűnek érzi magát, rögtön elalszik... Mégsem lesz ma éjszaka párnacsata az ágyában... Képtelen a szemét nyitva tartani. De akkor hirtelen megváltozik minden. Anna megszólal és hihetetlen, amit mond.

– Szeretném... ha megfordulnál, egy kicsit megcirógatnálak elől is.

Simon szeme kipattan, felkönyököl, megfordul. A felesége tekintetéből próbálja megfejteni, mi vár rá, mi vár rájuk. Anna föltérdelve ül, szorosan mellette, a vékony inge még mindig rajta, csak nem vette le. De ellazult az arca, úgy cirógatott, hogy neki is jólesett, ezt látja Simon. 

(folytatjuk)