2016. február 4., csütörtök

(ki/szét/el)szakítva 24. részlet


(folytatás)

– Szeretsz... szeretlek én is.... Tudod jól... ne foglalkozzunk most még a gyerekkel... velem foglalkozz, mint én veled! Így... így... kívánsz engem...
Belenyalakszik a kis fülecskébe, szájával végigcirógatja az arc és a hajszálak találkozását. Fölkönyököl, maga felé fordítja az enyhén húzódozó asszonyát. Ajkaival az egyre befogadóbb, egyre jobban megnyíló ajkak közé igyekszik. Ujjai lent játszanak, óvatos mozdulatokkal nyitogatják a gyöngyöző szirmokat.
– Üljön rám, hölgyem! Élvezze ki ura iránta való kemény vágyát! Mozogjon kedvére, ahogyan jól esik! És örüljön! Örüljön, hogy tekintettel vagyok állapotára, gondolok terhességére, kímélem kedvesemet, még ha hinni nem is tudok abban, hogy ezt a gyermeket én indítottam útjára!

33. fejezet

Telnek a hetek. Anna egyre nehezebbnek érzi magzatát. Éjszaka sokszor fölébred, hónapok óta nem tud a hasán aludni, egy jó ideje már a hátán sem. Sőt, már az oldalán sem találja a helyét. Nem tud úgy feküdni, hogy kényelmes legyen. Rászokik, hogy egy kisebb párnát csúsztat a hasa alá, megágyaz a gyereknek is. Úgy-ahogy még éppen ki lehet bírni...
Sokszor ébred föl a megmozduló fiúra. Mert fia lesz, így gondolja. De jó lenne, Simont is fölébreszteni, vele együtt örülni az izgő-mozgó pocaknak. Anna fájó grimasszal nézi a férfi széles hátát. Nem változott semmi. Amikor Simon karácsony előtt hazatért, Anna reménykedett, de semmi előrelépés nem történt. A férfi keresztülnéz a pocakon, mintha az nem is lenne. Nem foglalkoztatja sem a gyerek neme, sem a neve.
Anna egy délután váltig kérdezgeti, milyen nevet adjanak majd a fiúnak, de Simon gyorsan leinti.
– Errefelé nem beszélünk a névről, míg a gyermek meg nincs!
– Uram nem babonás. A faluban lehet, hogy nem tervezgetik a neveket, de uram adott nevet első gyermekeinek is, a nőktől hallottam.
Simon mérgesen áll föl.
– Asszonyom jobban tenné, ha nem foglalkozna szófia beszéddel!
Kimegy a szobából. Otthagyja Annát, aki elgondolni sem tudja, mi lesz mindebből. És már csak pár hét lehet hátra...
Az esti összebújásaik is átalakulnak. Simon betartja egyháza előírásait, már kíméli az utat, melyen a gyermek lassan-lassan kifelé készülődik. Átöleli Annát, magához húzza, apró csókokat ad.
– Ne haragudj, édes szívem, de ha alaposabban nekilátok kedveskedni, nem tudok megállni. A papunk rám parancsolt. – mosolyog. – Majd csak eltelik ez a pár hét!
A csókjai finomak, puhák. Most ez kell, Annának erre van szüksége...
Már Erzsébet is megérkezett a férjével. Anna örül. Délután hosszan beszélgetnek. A férfiak nincsenek a szobában, lent, a nagyteremben ürítgetik a poharakat.
– Estére részeg lesz mindkettő! – nevet Erzsébet Annára.
Anna nem nevet vissza, elgondolkodva bólint.
– Tán haragszol érte, túl sűrűn előfordul?
Anna kapkodva válaszol. Mostanában állandó levegőhiánnyal küszködik, a széken ülve alig kap levegőt, nyomja a magzat.
– Nem, dehogy! Nagyon ritka, hogy Simon egy-két pohárnál többet megigyon.
– Akkor, mi a baj? Olyan komolynak látszol! Pedig Simon hazajött, itthon van. Jó volt látni, ahogy egymás mellett álltatok, mikor megérkeztünk. Ahogyan a férjed átkarolt, ahogyan magához húzott... Látszik, hogy szeret.
– Igen. Ez igaz.
– Mi hát a baj?
– A gyerek. Nem fogadja el, nem tudom vele elfogadtatni.
– Ne erőltesd! Ne siettesd! Nehezebb dolga van, mint neked. – Erzsébet ráteszi a tenyerét Anna hasára. – Ő itt biztosan a te fiad. Benned növekszik. Anyja vagy, az leszel nemsokára. Simon? Nem lehet ilyen biztos semmiben. De hazajött! Melléd állt. Köszönd meg és örülj! Így is, úgy is szülni fogsz! Hamarosan. Az idő majd megoldja a többi gondodat is, mint ahogyan Simon hazajövetelének gondját megoldotta. A gyerekért pedig ne aggódj! Simon nem az a férfi, aki egy védtelen csecsemőt bántana. Örülj, mosolyogj! Mert a babád megérzi, milyen kedved van, és a végén még egy savanyú, folyton aggodalmaskodó ember válik belőle. Ahol én születtem, ott úgy tartják, az anya kedve megszabja magzata kedvét, sorsát. Légy kicsit boldogabb és az lesz fiad, vagy leányod is!
– Lehet, hogy igazad van. Nem kellene állandóan ezen törnöm a fejem...
– Nem hát! Ez nem a te gondod! Ez a gond a férjedé! Te elfogadtad ezt a terhességet, örülsz neki, még Simon is ezt mondta, mikor néhány hete átjött. Férjed kínját ne vedd magadra, van most neked elég gondod! Nem könnyű az utolsó hetekben egy terhet sem cipelni.
Anna elgondolkozva bólint.

34. fejezet

– Úgy tűnik, te és asszonyod, jól megvagytok.
Simon nem néz Henrikre. Elhúzza a száját, lassan bólint.
– Igen. Meglennénk.
– Nem tudod a gyereket elfogadni. – Henrik nem kérdez, lát mindent, úgy ismeri az előtte ülő embert, mint önmagát.
– Nem. Nem tudom. Sem nyolc éve, sem ma nem értem, te hogyan vehetted el Erzsébetet, fogadtad el a benne növekvő magzatot.
Henrik fölrántja a vállát.
– Nem tudok szép szavakat mondani. Megmagyarázni. Kellett a nő. Évek óta tetszett. Miattad nem kértem meg hamarabb.
Simon elkerekedő szemmel néz a férfira.
– Miattam!?
Henrik határozottan bólint.
– Igen. Nagyra voltál előző asszonyoddal. Hogy micsoda szépség, hogy milyen jó házból való, hogy mekkora szerencse ért vele! Én meg? Nem sokkal később szemet vetettem egy parasztember leányára. Még csak nem is egy jobb sorban élőére. De még ha csak ránéztem volna! Beleestem. Messziről, úgy hogy beszélni is alig beszéltem vele. Két évig kínlódtam. Ha igazi férfi vagyok, szólok rögtön. Vállaltam volna, hogy te meg az összes lovagod rajtam röhögjetek...
Simon tiltakozó mozdulatot tesz. Henrik is fölemeli a kezét, nyitott tenyere belefojtja a szót Simonba.
– Nem! Ne szólj semmit! Ismerek itt mindenkit! Nem lett volna könnyű dolgom, és én nem akartam harcolni! Hallgattam inkább, és vártam, hogy az érzés elmúljon. Ekkor az Úr megbüntetett.
Simon újra a száját nyitná, de Henrik újra felemeli a kezét.
– Így van, ahogy mondom! Szentül hiszem, hogy így van. Totojáztam, asszonymódra lapítottam... az ég megbüntetett. Nem lehet véletlen, hogy az erőszak után én bukkantam rá Erzsébetre! Ne mondd! Az Úr akarta így! Lássam, mivel jár a gyávaságom, hová vezet, ha egy fölesküdött lovag nem mer kiállni a szerelméért, az érzéseiért!
Elhallgat, pedig Simonnak éppen most a szeme sem rebben.
– Megengedtem volna, hogy elvedd, még így is megengedtem.
Henrik grimaszol.
– Ja. Miután százszor végighallgattam tőled, hogy dugjam meg, ha annyira kell, azután küldjem el a fenébe, mert jobbat is kaphatok, akár mind a tíz ujjamra.
– Jó nyolc éve csak egy tejfölösképp, öntelt marha voltam...
Henrik a pohárról a vigyorgó Simonra kapja a szemét, ő is mosolyogni kezd, azután már hangosan röhögnek, röhögnek vég nélkül. Mikor nagy nehezen abbahagyják, Henrik alig bír megszólalni.
– Bizonyos, hogy az utóbbi pár évben előnyödre változtál. De én is. Az igazság az, először magam is úgy gondoltam, fölhajtom a szoknyáját, azt annyi. De elküldött... elküldött a fenébe... Addig csak kívántam, onnantól meg voltam veszve érte.
– Legjobb az a vad, amiért megizzadunk.
Összebólintanak.
– Bár, nem mondhatom, hogy mostani asszonyomat sokat hajkurásztam volna, ölembe hullott.
– Egy fenét! Öt évet vártál rá! Öt évet, míg az Úristen az öledbe pottyantotta.
Összenéznek.
– Igazad van. Tényleg annyit vártam!
– Na, látod! Megkínlódtunk mindketten feleségeinkért!
– Sok hasonlóság van közöttünk!
– Mintha testvérek lennénk!
– Azok vagyunk.
Fölszabadult vigyor ül mindkét arcon. Az üres kancsót előttük egy szolga teletölti. Simon szólal meg.
– Neked sem lett egykönnyen saját fiad.
– Hát nem. Vártam rá vagy hat évet.
– Állandóan odavoltunk. Az asszonyom halála után nem bírtam a fenekemen megülni.
– Az is. Meg... nem is jókor próbáltam útjára indítani a kiskölyköt.
– Nem jókor?
– Nem. Nem jókor.
Hallgatnak nagyot. De Simonból csak kikívánkozik a kérdés.
– Hát nem mindegy, mikor nyúlunk a feleségeinkhez?
– Nekem nem volt mindegy.
– Miért, mikor nyúltál hozzá? Mikor úgy, hogy eredménye is lett?
Henrik elnéz a többi asztal felé, látja, mindenki hangosan beszélget, énekelget, nem figyel rájuk a kutya sem.
– El voltam keseredve, mert eltelt vagy négy-öt év, mióta asszonyom a leánya szoptatásával fölhagyott. És semmi. Akkor egyszer, mikor épp neki voltam szomorodva, a nőm irulva-pirulva mondott valamit. Valamit, amivel bogarat tett a fülembe...
– Mit?
– Amikor rátaláltam az erőszak után, csupa vér volt.
Simon összehúzza a szemöldökét.
– Szűz volt.
– Igen. Persze. De nem csak az. Épp akkor voltak rossz napjai, elmúlóban, de voltak.
– Rossz napjai! Azt akarod mondani, hogy Erzsébetet a rossz napjai egyikén meggyalázták, és akkor lett terhes?
– Igen. Így van.
– Lehetetlen.
– Nem. Nem az. Kipróbáltam.
– Kipróbáltad!?
Henrik enyhén zavarba jön.
– Tudom. Tudom. Mind úgy tudjuk, nem érhetünk asszonyainkhoz a tisztátalan napjaikon. Hát, én hozzáértem. Tisztátalan napjai vége fel, mikor már nem véreznek oly erősen asszonyaink.
Simon úgy szorítja az előtte álló kupát, hogy ujjpercei kifehérednek.
– Édes Istenem! Ez nem lehet igaz!
Henrik fölkapja a fejét.
– Ez van. Csak neked mondtam. Nem vagyok rá büszke, de az eredményre igen. Fiam született. Szép, egészséges, igazi vasgyúró.
De Simon már nem is figyel Henrikre. Teljesen befelé fordul. Úgy mered maga elé, mint aki kísértetet lát. Döbbenten. Hitetlenkedve.
– Mi van? Ennyire megbotránkoztattalak?
– Nem, nem, csak… nem merem elhinni...
– Mit? Azért ennyire csak nem furcsa! Végül is az én asszonyom! Szerethetem, amikor magához enged.
– Nem rólad van szó! Rólam!
– Rólad!? Mi közöd neked az én ágyamhoz?
– Ahhoz semmi! De a sajátomhoz! Én vagyok a világ legnagyobb marhája!
– Mi van!?
– Ne haragudj! Összevissza beszélek. Szeretkeztem Annával egyszer, csak egyetlen egyszer rossz napjai egyikén.
– Atyám! Már azt hittem, megvetsz.
– Nem! A fenét! Még mindig nem érted! Az erőszak előtt történt. Előtte egy-két héttel, körülbelül két héttel. Lehet, talán...
– Te vagy az apa mégis! Nem Konrád, a mocsok, nem ő dugta asszonyodba ezt a gyereket!
– Nem merem elhinni! Lehetséges ez? Hogy lehetsz benne biztos!? Biztos abban, hogy a feleséged akkor lett terhes?
– Elmentünk utána. Hetekig, több, mint egy hónapig odavoltunk. Mire visszatértünk, Erzsébet már azzal fogadott, hogy késik a vérzése.
– Ezt meg kell még beszélnem valakivel. Sosem hallottam hasonlót.
– Kérdezd a papot! Mindent lát, mindent hall.

35. fejezet

– Még ilyet! Mit nem mondasz!
– Csodálkozol. Nem hallottál hasonló esetről? – A lovag hangjában a remény szembetűnő.
A pap hangja óvatosabbá, elgondolkodóvá válik.
– Nem tudom... de nem szoktam én az asszonyokat ilyesmiről faggatni. Ha valamelyik hozzám jön, beszámol terhességéről, együtt örülünk. Nem faggatom, hogyan, mikor fogant meg, nem volna az illő. De az bizonyos, hogy a legtöbb férfiember békén hagyja asszonyát annak tisztátalan napjain. Ez egyházunk előírása is, nemigen szokás ilyenkor megkörnyékezni a nőket.
Összenéznek. A lovagban a remény halni készül, ez meg is látszik rajta, pedig pár pillanattal ezelőtt még majd szétvetette a bizakodás, csillogott a szeme, az arca kipirult, úgy állt a pap elé, mint aki csak egy apró, utolsó bólintást vár, mint aki hiszi a csodát.
A pap gondolatai száguldanak. Mondania kellene valami biztatót. Hirtelen eszébe villan, az ötlet vad, de már mondja is, nem töri a fejét azon, a lovag hogyan fogadja majd a szavakat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése