(folytatás)
–
Szeretsz... szeretlek én is.... Tudod jól... ne foglalkozzunk most
még a gyerekkel... velem foglalkozz, mint én veled! Így... így...
kívánsz engem...
Belenyalakszik
a kis fülecskébe, szájával végigcirógatja az arc és a
hajszálak találkozását. Fölkönyököl, maga felé fordítja az
enyhén húzódozó asszonyát. Ajkaival az egyre befogadóbb, egyre
jobban megnyíló ajkak közé igyekszik. Ujjai lent játszanak,
óvatos mozdulatokkal nyitogatják a gyöngyöző szirmokat.
–
Üljön rám, hölgyem! Élvezze ki ura iránta való kemény vágyát!
Mozogjon kedvére, ahogyan jól esik! És örüljön! Örüljön,
hogy tekintettel vagyok állapotára, gondolok terhességére,
kímélem kedvesemet, még ha hinni nem is tudok abban, hogy ezt a
gyermeket én indítottam útjára!
33.
fejezet
Telnek
a hetek. Anna egyre nehezebbnek érzi magzatát. Éjszaka sokszor
fölébred, hónapok óta nem tud a hasán aludni, egy jó ideje már
a hátán sem. Sőt, már az oldalán sem találja a helyét. Nem tud
úgy feküdni, hogy kényelmes legyen. Rászokik, hogy egy kisebb
párnát csúsztat a hasa alá, megágyaz a gyereknek is. Úgy-ahogy
még éppen ki lehet bírni...
Sokszor
ébred föl a megmozduló fiúra. Mert fia lesz, így gondolja. De jó
lenne, Simont is fölébreszteni, vele együtt örülni az izgő-mozgó
pocaknak. Anna fájó grimasszal nézi a férfi széles hátát. Nem
változott semmi. Amikor Simon karácsony előtt hazatért, Anna
reménykedett, de semmi előrelépés nem történt. A férfi
keresztülnéz a pocakon, mintha az nem is lenne. Nem foglalkoztatja
sem a gyerek neme, sem a neve.
Anna
egy délután váltig kérdezgeti, milyen nevet adjanak majd a
fiúnak, de Simon gyorsan leinti.
–
Errefelé nem beszélünk a névről, míg a gyermek meg nincs!
–
Uram nem babonás. A faluban lehet, hogy nem tervezgetik a neveket,
de uram adott nevet első gyermekeinek is, a nőktől hallottam.
Simon
mérgesen áll föl.
–
Asszonyom jobban tenné, ha nem foglalkozna szófia beszéddel!
Kimegy
a szobából. Otthagyja Annát, aki elgondolni sem tudja, mi lesz
mindebből. És már csak pár hét lehet hátra...
Az
esti összebújásaik is átalakulnak. Simon betartja egyháza
előírásait, már kíméli az utat, melyen a gyermek lassan-lassan
kifelé készülődik. Átöleli Annát, magához húzza, apró
csókokat ad.
–
Ne haragudj, édes szívem, de ha alaposabban nekilátok kedveskedni,
nem tudok megállni. A papunk rám parancsolt. – mosolyog. – Majd
csak eltelik ez a pár hét!
A
csókjai finomak, puhák. Most ez kell, Annának erre van szüksége...
Már
Erzsébet is megérkezett a férjével. Anna örül. Délután
hosszan beszélgetnek. A férfiak nincsenek a szobában, lent, a
nagyteremben ürítgetik a poharakat.
–
Estére részeg lesz mindkettő! – nevet Erzsébet Annára.
Anna
nem nevet vissza, elgondolkodva bólint.
–
Tán haragszol érte, túl sűrűn előfordul?
Anna
kapkodva válaszol. Mostanában állandó levegőhiánnyal küszködik,
a széken ülve alig kap levegőt, nyomja a magzat.
–
Nem, dehogy! Nagyon ritka, hogy Simon egy-két pohárnál többet
megigyon.
–
Akkor, mi a baj? Olyan komolynak látszol! Pedig Simon hazajött,
itthon van. Jó volt látni, ahogy egymás mellett álltatok, mikor
megérkeztünk. Ahogyan a férjed átkarolt, ahogyan magához
húzott... Látszik, hogy szeret.
–
Igen. Ez igaz.
–
Mi hát a baj?
–
A gyerek. Nem fogadja el, nem tudom vele elfogadtatni.
–
Ne erőltesd! Ne siettesd! Nehezebb dolga van, mint neked. –
Erzsébet ráteszi a tenyerét Anna hasára. – Ő itt biztosan a te
fiad. Benned növekszik. Anyja vagy, az leszel nemsokára. Simon? Nem
lehet ilyen biztos semmiben. De hazajött! Melléd állt. Köszönd
meg és örülj! Így is, úgy is szülni fogsz! Hamarosan. Az idő
majd megoldja a többi gondodat is, mint ahogyan Simon
hazajövetelének gondját megoldotta. A gyerekért pedig ne aggódj!
Simon nem az a férfi, aki egy védtelen csecsemőt bántana. Örülj,
mosolyogj! Mert a babád megérzi, milyen kedved van, és a végén
még egy savanyú, folyton aggodalmaskodó ember válik belőle. Ahol
én születtem, ott úgy tartják, az anya kedve megszabja magzata
kedvét, sorsát. Légy kicsit boldogabb és az lesz fiad, vagy
leányod is!
–
Lehet, hogy igazad van. Nem kellene állandóan ezen törnöm a
fejem...
–
Nem hát! Ez nem a te gondod! Ez a gond a férjedé! Te elfogadtad
ezt a terhességet, örülsz neki, még Simon is ezt mondta, mikor
néhány hete átjött. Férjed kínját ne vedd magadra, van most
neked elég gondod! Nem könnyű az utolsó hetekben egy terhet sem
cipelni.
Anna
elgondolkozva bólint.
34.
fejezet
–
Úgy tűnik, te és asszonyod, jól megvagytok.
Simon
nem néz Henrikre. Elhúzza a száját, lassan bólint.
–
Igen. Meglennénk.
–
Nem tudod a gyereket elfogadni. – Henrik nem kérdez, lát mindent,
úgy ismeri az előtte ülő embert, mint önmagát.
–
Nem. Nem tudom. Sem nyolc éve, sem ma nem értem, te hogyan vehetted
el Erzsébetet, fogadtad el a benne növekvő magzatot.
Henrik
fölrántja a vállát.
–
Nem tudok szép szavakat mondani. Megmagyarázni. Kellett a nő. Évek
óta tetszett. Miattad nem kértem meg hamarabb.
Simon
elkerekedő szemmel néz a férfira.
–
Miattam!?
Henrik
határozottan bólint.
–
Igen. Nagyra voltál előző asszonyoddal. Hogy micsoda szépség,
hogy milyen jó házból való, hogy mekkora szerencse ért vele! Én
meg? Nem sokkal később szemet vetettem egy parasztember leányára.
Még csak nem is egy jobb sorban élőére. De még ha csak ránéztem
volna! Beleestem. Messziről, úgy hogy beszélni is alig beszéltem
vele. Két évig kínlódtam. Ha igazi férfi vagyok, szólok rögtön.
Vállaltam volna, hogy te meg az összes lovagod rajtam röhögjetek...
Simon
tiltakozó mozdulatot tesz. Henrik is fölemeli a kezét, nyitott
tenyere belefojtja a szót Simonba.
–
Nem! Ne szólj semmit! Ismerek itt mindenkit! Nem lett volna könnyű
dolgom, és én nem akartam harcolni! Hallgattam inkább, és vártam,
hogy az érzés elmúljon. Ekkor az Úr megbüntetett.
Simon
újra a száját nyitná, de Henrik újra felemeli a kezét.
–
Így van, ahogy mondom! Szentül hiszem, hogy így van. Totojáztam,
asszonymódra lapítottam... az ég megbüntetett. Nem lehet
véletlen, hogy az erőszak után én bukkantam rá Erzsébetre! Ne
mondd! Az Úr akarta így! Lássam, mivel jár a gyávaságom, hová
vezet, ha egy fölesküdött lovag nem mer kiállni a szerelméért,
az érzéseiért!
Elhallgat,
pedig Simonnak éppen most a szeme sem rebben.
–
Megengedtem volna, hogy elvedd, még így is megengedtem.
Henrik
grimaszol.
–
Ja. Miután százszor végighallgattam tőled, hogy dugjam meg, ha
annyira kell, azután küldjem el a fenébe, mert jobbat is kaphatok,
akár mind a tíz ujjamra.
–
Jó nyolc éve csak egy tejfölösképp, öntelt marha voltam...
Henrik a pohárról a vigyorgó Simonra kapja a szemét, ő is
mosolyogni kezd, azután már hangosan röhögnek, röhögnek vég
nélkül. Mikor nagy nehezen abbahagyják, Henrik alig bír
megszólalni.
–
Bizonyos, hogy az utóbbi pár évben előnyödre változtál. De én
is. Az igazság az, először magam is úgy gondoltam, fölhajtom a
szoknyáját, azt annyi. De elküldött... elküldött a fenébe...
Addig csak kívántam, onnantól meg voltam veszve érte.
–
Legjobb az a vad, amiért megizzadunk.
Összebólintanak.
–
Bár, nem mondhatom, hogy mostani asszonyomat sokat hajkurásztam
volna, ölembe hullott.
–
Egy fenét! Öt évet vártál rá! Öt évet, míg az Úristen az
öledbe pottyantotta.
Összenéznek.
–
Igazad van. Tényleg annyit vártam!
–
Na, látod! Megkínlódtunk mindketten feleségeinkért!
–
Sok hasonlóság van közöttünk!
–
Mintha testvérek lennénk!
–
Azok vagyunk.
Fölszabadult
vigyor ül mindkét arcon. Az üres kancsót előttük egy szolga
teletölti. Simon szólal meg.
–
Neked sem lett egykönnyen saját fiad.
–
Hát nem. Vártam rá vagy hat évet.
–
Állandóan odavoltunk. Az asszonyom halála után nem bírtam a
fenekemen megülni.
–
Az is. Meg... nem is jókor próbáltam útjára indítani a
kiskölyköt.
–
Nem jókor?
–
Nem. Nem jókor.
Hallgatnak
nagyot. De Simonból csak kikívánkozik a kérdés.
–
Hát nem mindegy, mikor nyúlunk a feleségeinkhez?
–
Nekem nem volt mindegy.
–
Miért, mikor nyúltál hozzá? Mikor úgy, hogy eredménye is lett?
Henrik
elnéz a többi asztal felé, látja, mindenki hangosan beszélget,
énekelget, nem figyel rájuk a kutya sem.
–
El voltam keseredve, mert eltelt vagy négy-öt év, mióta asszonyom
a leánya szoptatásával fölhagyott. És semmi. Akkor egyszer,
mikor épp neki voltam szomorodva, a nőm irulva-pirulva mondott
valamit. Valamit, amivel bogarat tett a fülembe...
–
Mit?
–
Amikor rátaláltam az erőszak után, csupa vér volt.
Simon
összehúzza a szemöldökét.
–
Szűz volt.
–
Igen. Persze. De nem csak az. Épp akkor voltak rossz napjai,
elmúlóban, de voltak.
–
Rossz napjai! Azt akarod mondani, hogy Erzsébetet a rossz napjai
egyikén meggyalázták, és akkor lett terhes?
–
Igen. Így van.
–
Lehetetlen.
–
Nem. Nem az. Kipróbáltam.
–
Kipróbáltad!?
Henrik
enyhén zavarba jön.
–
Tudom. Tudom. Mind úgy tudjuk, nem érhetünk asszonyainkhoz a
tisztátalan napjaikon. Hát, én hozzáértem. Tisztátalan napjai
vége fel, mikor már nem véreznek oly erősen asszonyaink.
Simon
úgy szorítja az előtte álló kupát, hogy ujjpercei kifehérednek.
–
Édes Istenem! Ez nem lehet igaz!
Henrik
fölkapja a fejét.
–
Ez van. Csak neked mondtam. Nem vagyok rá büszke, de az eredményre
igen. Fiam született. Szép, egészséges, igazi vasgyúró.
De
Simon már nem is figyel Henrikre. Teljesen befelé fordul. Úgy
mered maga elé, mint aki kísértetet lát. Döbbenten.
Hitetlenkedve.
–
Mi van? Ennyire megbotránkoztattalak?
–
Nem, nem, csak… nem merem elhinni...
–
Mit? Azért ennyire csak nem furcsa! Végül is az én asszonyom!
Szerethetem, amikor magához enged.
–
Nem rólad van szó! Rólam!
–
Rólad!? Mi közöd neked az én ágyamhoz?
–
Ahhoz semmi! De a sajátomhoz! Én vagyok a világ legnagyobb
marhája!
–
Mi van!?
–
Ne haragudj! Összevissza beszélek. Szeretkeztem Annával egyszer,
csak egyetlen egyszer rossz napjai egyikén.
–
Atyám! Már azt hittem, megvetsz.
–
Nem! A fenét! Még mindig nem érted! Az erőszak előtt történt.
Előtte egy-két héttel, körülbelül két héttel. Lehet, talán...
–
Te vagy az apa mégis! Nem Konrád, a mocsok, nem ő dugta
asszonyodba ezt a gyereket!
–
Nem merem elhinni! Lehetséges ez? Hogy lehetsz benne biztos!? Biztos
abban, hogy a feleséged akkor lett terhes?
–
Elmentünk utána. Hetekig, több, mint egy hónapig odavoltunk. Mire
visszatértünk, Erzsébet már azzal fogadott, hogy késik a
vérzése.
–
Ezt meg kell még beszélnem valakivel. Sosem hallottam hasonlót.
–
Kérdezd a papot! Mindent lát, mindent hall.
35.
fejezet
–
Még ilyet! Mit nem mondasz!
–
Csodálkozol. Nem hallottál hasonló esetről? – A lovag hangjában
a remény szembetűnő.
A
pap hangja óvatosabbá, elgondolkodóvá válik.
–
Nem tudom... de nem szoktam én az asszonyokat ilyesmiről faggatni.
Ha valamelyik hozzám jön, beszámol terhességéről, együtt
örülünk. Nem faggatom, hogyan, mikor fogant meg, nem volna az
illő. De az bizonyos, hogy a legtöbb férfiember békén hagyja
asszonyát annak tisztátalan napjain. Ez egyházunk előírása is,
nemigen szokás ilyenkor megkörnyékezni a nőket.
Összenéznek.
A lovagban a remény halni készül, ez meg is látszik rajta, pedig
pár pillanattal ezelőtt még majd szétvetette a bizakodás,
csillogott a szeme, az arca kipirult, úgy állt a pap elé, mint
aki csak egy apró, utolsó bólintást vár, mint aki hiszi a
csodát.
A
pap gondolatai száguldanak. Mondania kellene valami biztatót.
Hirtelen eszébe villan, az ötlet vad, de már mondja is, nem töri
a fejét azon, a lovag hogyan fogadja majd a szavakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése