2016. február 11., csütörtök

(ki/szét/el)szakítva 25. részlet


 Simon próbál emlékezni... részeg volt azon a nyári éjszakán. De az bizonyos, hogy az erőszak előtt történt. Nem bírt magával... Erővel rányomta magát asszonyára, erővel kényszerítette... egy kicsit... csak egy kicsit... az elején... az elején tiltakozott Anna... de azután nem. Megvadult... megvadultak, megrészegedtek mindketten. Mert Anna hihetetlen volt, felszabadult, és vágyban vergődő. Pokollá nőtt bennük a tűz azon az éjszakán. Talán, abban a vágytengerben megfogant a gyermek, a fiú, kire évtizede vár. Istenem! Ha igaz lenne! Közelebb van most a hithez, mint eddig bármikor.


(folytatás)

– Az állatoknál, kutyáknál, macskáknál... mikor látod őket üzekedni?
– Mindenki tudja, amikor tüzelnek a szukák.
Összenéznek.
– Mi nem vagyunk állatok.
– Nem, persze, nem, de Isten teremtményei vagyunk mind.
– Az ember más. Az Úr a saját képére formált bennünket. Az állatokat nem.
– Persze, persze. Így van. De mégiscsak ő formált bennünket. A kutyádról, a leghűségesebbről, mondanád-e, hogy nem ismeri a szeretetet, a ragaszkodást?
– Hogy jön ez ide?
– Sok hasonlóság van az állatok és az ember között, ahogyan szülnek, kicsinyeiket szoptatják, nevelgetik, taníthatják. Miért ne hasonlítanának ebben is? Abban, hogy asszonyaink a rossz napjaikon teherbe eshetnek.
Elgondolkozva néznek maguk elé. Kerülik most egymás tekintetét. Hogy ember, állat... ebben hasonlítson! Furcsa. De talán, nem lehetetlen. És Henrik esküszik rá, hogy Erzsébet a rossz napjai egyikén lett terhes.
Simon próbál emlékezni... részeg volt azon a nyári éjszakán. De az bizonyos, hogy az erőszak előtt történt. Nem bírt magával... Erővel rányomta magát asszonyára, erővel kényszerítette... egy kicsit... csak egy kicsit... az elején... az elején tiltakozott Anna... de azután nem. Megvadult... megvadultak, megrészegedtek mindketten. Mert Anna hihetetlen volt, felszabadult, és vágyban vergődő. Pokollá nőtt bennük a tűz azon az éjszakán. Talán, abban a vágytengerben megfogant a gyermek, a fiú, kire évtizede vár. Istenem! Ha igaz lenne! Közelebb van most a hithez, mint eddig bármikor.
A pap a férfi asztalon fekvő kezéért nyúl, megszorítja.
– Hat éve bánat ért, kíméletlen, bárkit letaglózott volna. De te talpon maradtál, megmaradtál a kereszt oldalán, nem térültél el az igaz úttól. Most Istenünk megjutalmaz. Meglátod! Minden jóra fordul! Bízz és higgy!
Nem igaz, amit a pap mond. Mindketten tudják. A gyerekei, az asszonya halála után Simon pokolra szállt. De az igaz, hogy hamar észhez tért. Az iszonyú csapáshoz képest hamar. És az is igaz, hogy mindig igyekszik jó keresztény lenni, ha nem is mindig sikerül.
Az ajtólap hirtelen kitárul, egy szolga esik be a terembe.
– A feleséged, uram, szülni kezdett!
A lovag elsápad, halálra váltan néz a papra.
– Még hátra van egy hónap!
A pap mosolyog.
– Vagy csak két hét. És akkor már nem lesz semmi baj. A két héttel korábban jött babákkal már nem szokott semmi baj lenni. Nyugodj meg!
Képtelen rá. Halálra váltan, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohan a szobájukba. Csak az ajtólap előtt torpan meg egy pillanatra. Habozik, de a vágy, hogy Annát lássa, elsöpri a habozást, benyit.
A szoba egészen olyan, mint bármelyik téli estén. Az asztalon gyertyafény világít, a kandallóban fahasábok lángolnak. Anna pedig úgy, mint akármikor máskor, a kandalló előtti széken üldögél.
Simon egy pillanatra megzavarodik, valaki valamit félreérthetett, de akkor a belépő férfi felé néző Anna mosoly megváltozik, lassan bólint.
– Igaz!?
– Igen.
Simon még mindig nem ért semmit, nem érti a végtelen nyugalmat, nem érti a mosolygó arcot. A gyermeknek sírásban, vérben, jajgatásban kell világra jönnie! Megáll az ajtóban, hátával támasztja a becsukott ajtólapot, alig bírja kinyögni a kérdést.
– Hogy vagy?
Anna újra elmosolyodik.
– Ma, azt remélem, minden eldől. Örülök, hogy hamarosan túl leszek rajta.
– Korábban jön.
Anna most csak nevetni, mosolyogni akar.
– Időben jön. Ez a gyermek a tiéd, én jó uram!
– Nincsenek fájdalmaid?
– Nem akarom őket fájdalomnak hívni. Hetek óta érzek valamit a hasamban, a derekamban. Az utóbbi napokban ezek sűrűsödtek, erősödtek. Itt beszélgettem Erzsébettel, rákérdeztem, mit szól mindehhez. Meglepődött. Kérte, hadd nézhessen meg. Vonakodtam, de rábeszélt. – Anna enyhén elpirul. – Erzsébet megnézett, és összecsapta a kezét. Azt mondta, hihetetlen. Életében alig néhányszor látott olyat, hogy valaki ilyen könnyen jusson az út végére. Azt mondta, a gyerek akár néhány órán belül meglehet, de ha fölgyorsulnak az események, talán még hamarabb. Lement a konyhára, hogy forró vizet készíttessen, rögtön jön vissza.
– Nem fáj? Tényleg nem?
– Érzem, de nem elviselhetetlen. Erzsébet azt mondja, rosszabb lesz, ha elfolyik a magzatvíz, mert utána fölgyorsul majd minden.
– Az mikor történik meg?
– Nem tudom, nem tudjuk, de lehet, hogy egy fél óra gyötrelemmel megúszom majd.
– Nem kellene lefeküdnöd?
– Én is kérdeztem, de Erzsébet szerint nem, mert attól minden csak még inkább elhúzódik. Azt mondta, sétálgassak, az előbb ültem le, mielőtt jöttél, kicsit zsibog a lábam.
– Tedd föl a zsámolyra! Az nem árthat! Az jót fog tenni.
– Köszönöm.
Simon örül, hogy végre elfoglaltságot talál magának. Odakészíti a zsámolyt Anna lábaihoz. Féltérdre ereszkedve néz föl asszonyára. Szemeik összefonódnak. Annáéban a hónapok óta meglévő béke és derű, amit Simon karácsony óta csodál, és amit Simon emberei nem győznek csodálni.
– Szép vagy!
Simon megfogja az ölbe ejtett, meleg kis kezeket, ajkaihoz vonja őket. Csókol. Hálatelten, megnyugodva. Anna ölébe vonja a férje fejét, a sötét hajszálak közé simít.
– Menj! Vacsorázzatok meg! Törődj a vendégeiddel!
Simon a fejét rázza.
– Egy falat sem menne le a torkomon. A vendégeink meg majdcsak föltalálják magukat. Maradni szeretnék.
Anna összeráncolja a homlokát.
– Megbeszéltük, kértelek, ne akard látni, ahogy a gyermek megszületik. Beleegyeztél. Könnyedén. Két hete. Azt mondtad, nem akarod a szülést végignézni.
Simon hallgat, próbál óvatosan, megnyugtató hangon beszélni. Korábban azt gondolta, semmi köze a megszületendő gyerekhez. Most bízik és hisz. Hiszi, hogy mégiscsak övé a magzat, és a világ összes kincse is kevés lenne, hogy most a szobát elhagyja. Látni akarja. Egy pillanatot sem mulasztana el. Próbál óvatosan fogalmazni.
– Megváltoztak a dolgok. Ma este fényesség gyúlt a fejemben. Ne kívánd, hogy kimenjek azon az ajtón! Csak akkor fogok kimenni, ha a kezemben lesz a gyermek. Ha megszülted, lemegyek a lépcsőn, le a terembe, és elismerem őt fiamnak, vagy leányomnak.
Anna levegő után kap. Alig meri hinni a csodát.
– Elismered?
Simon bólint.
– El. Igen, el.
– Még nem is láttad. Miért? Nem láttad, van-e rajta jel.
– Lesz. Vagy nem lesz. Nem kételkedem tovább. Hiszen itt van előttem a jel. Asszonyom határtalan ragaszkodása, öröme. Magadénak gondolod ezt a gyermeket, én pedig magamnak akarom a feleségemet. Nem akarok bánatot okozni, bánatot látni, elfogadom hát, az enyém ő, és a tiéd... Mi a baj?
Anna tekintete megváltozik, zavar, enyhe kín tükröződik rajta.
– Folyik, folyik a magzatvizem.
Simon a nő ölére mered, tekintetét úgy fúrja előre, mintha a sűrű szövésű, sötét anyag mögé akarna látni. Hirtelen áll föl. Karjába kapja a rémült arcot vágó feleségét.
– Nyugalom. Az ágyra teszlek. Megyek Erzsébetért. Nyugalom.
Rohanvást indul az ajtó felé, de épp akkor belép Erzsébet, nyomában két szolgálóleány, nehéz, forró vízzel teli vödröket, tálakat, lepedőket cipelnek.
– Elfolyt a magzatvíz.
Erzsébet elmosolyodik.
– Elkezdődött.
Eltelik egy óra, és megjön a gyötrelem, ami nélkül nincs gyermek, ami nélkül nincs élet.
Simon aggódva lesi szenvedő asszonyát, látja az erőlködéstől eltorzult arcot, mely már csak pillanatokra simul ki két erős fájdalom közti szünetben. Önkéntelenül suttogja a biztató szavakat vég nélkül. Néha Erzsébetre néz, kérdően, de az asszony csak mosolyog.
– Minden rendben, ne aggódj!
Eltelik egy újabb óra. Simonban feltámad a rettenet, talán még sincs rendben semmi. Miért tart minden ilyen sokáig? De akkor újra megszólal Erzsébet.
– Látszik a gyereketek feje búbja. Sötét, mint a te hajad, Simon.
Simon reménykedik, mindjárt vége, de eltelik még egy óra, mire megszületik a gyermek feje, majd egy utolsó nyomással kilökődik az egész test. Simon hallja Anna megkönnyebbült sóhaját, Erzsébet óvatosan fordítja meg a hasáról a hátára a megszületett magzatot. Hangja örvendező.
– Fiú! Fiatok van.
Simon térdre hullva nézi, nézi a fiút. Szeme issza a látványt. Igazi vasgyúrót lát. Izmos kis emberkét. Most született, de telt, pufók kis karok, lábak mozdulnak.
A gyerek fölsír. Simon és Anna összenéznek. Anna szemében a kérdés, a kimondhatatlan. Simon bólint. A gyermek az övé.

Vége :-)

Itt fejeztem be a történetet pár éve. Most, amikor begépeltem, kitaláltam egy új befejezést. A következő héten begépelem azt is, és esetleg, ha van kedvetek, írjátok meg, melyik zárás tetszik jobban. :-)



4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik, de azért kíváncsian várom a következő variációt! Zsánna

    VálaszTörlés
  2. Lényegét tekintve nem nagyon fog eltérni. :-) Gépelem.

    VálaszTörlés
  3. 2 nap alatt vegigolvastam es nagyon nagyon tetszett *.*
    Olvadnam meg :)

    VálaszTörlés