Simon
próbál emlékezni... részeg volt azon a nyári éjszakán. De az
bizonyos, hogy az erőszak előtt történt. Nem bírt magával...
Erővel rányomta magát asszonyára, erővel kényszerítette... egy
kicsit... csak egy kicsit... az elején... az elején tiltakozott
Anna... de azután nem. Megvadult... megvadultak, megrészegedtek
mindketten. Mert Anna hihetetlen volt, felszabadult, és vágyban
vergődő. Pokollá nőtt bennük a tűz azon az éjszakán. Talán,
abban a vágytengerben megfogant a gyermek, a fiú, kire évtizede
vár. Istenem! Ha igaz lenne! Közelebb van most a hithez, mint eddig
bármikor.
(folytatás)
(folytatás)
–
Az állatoknál, kutyáknál, macskáknál... mikor látod őket
üzekedni?
–
Mindenki tudja, amikor tüzelnek a szukák.
Összenéznek.
–
Mi nem vagyunk állatok.
–
Nem, persze, nem, de Isten teremtményei vagyunk mind.
–
Az ember más. Az Úr a saját képére formált bennünket. Az
állatokat nem.
–
Persze, persze. Így van. De mégiscsak ő formált bennünket. A
kutyádról, a leghűségesebbről, mondanád-e, hogy nem ismeri a
szeretetet, a ragaszkodást?
–
Hogy jön ez ide?
–
Sok hasonlóság van az állatok és az ember között, ahogyan
szülnek, kicsinyeiket szoptatják, nevelgetik, taníthatják. Miért
ne hasonlítanának ebben is? Abban, hogy asszonyaink a rossz
napjaikon teherbe eshetnek.
Elgondolkozva
néznek maguk elé. Kerülik most egymás tekintetét. Hogy ember,
állat... ebben hasonlítson! Furcsa. De talán, nem lehetetlen. És
Henrik esküszik rá, hogy Erzsébet a rossz napjai egyikén lett
terhes.
Simon
próbál emlékezni... részeg volt azon a nyári éjszakán. De az
bizonyos, hogy az erőszak előtt történt. Nem bírt magával...
Erővel rányomta magát asszonyára, erővel kényszerítette... egy
kicsit... csak egy kicsit... az elején... az elején tiltakozott
Anna... de azután nem. Megvadult... megvadultak, megrészegedtek
mindketten. Mert Anna hihetetlen volt, felszabadult, és vágyban
vergődő. Pokollá nőtt bennük a tűz azon az éjszakán. Talán,
abban a vágytengerben megfogant a gyermek, a fiú, kire évtizede
vár. Istenem! Ha igaz lenne! Közelebb van most a hithez, mint eddig
bármikor.
A
pap a férfi asztalon fekvő kezéért nyúl, megszorítja.
–
Hat éve bánat ért, kíméletlen, bárkit letaglózott volna. De te
talpon maradtál, megmaradtál a kereszt oldalán, nem térültél el
az igaz úttól. Most Istenünk megjutalmaz. Meglátod! Minden jóra
fordul! Bízz és higgy!
Nem
igaz, amit a pap mond. Mindketten tudják. A gyerekei, az asszonya
halála után Simon pokolra szállt. De az igaz, hogy hamar észhez
tért. Az iszonyú csapáshoz képest hamar. És az is igaz, hogy
mindig igyekszik jó keresztény lenni, ha nem is mindig sikerül.
Az
ajtólap hirtelen kitárul, egy szolga esik be a terembe.
–
A feleséged, uram, szülni kezdett!
A
lovag elsápad, halálra váltan néz a papra.
–
Még hátra van egy hónap!
A
pap mosolyog.
–
Vagy csak két hét. És akkor már nem lesz semmi baj. A két héttel
korábban jött babákkal már nem szokott semmi baj lenni. Nyugodj
meg!
Képtelen
rá. Halálra váltan, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohan a
szobájukba. Csak az ajtólap előtt torpan meg egy pillanatra.
Habozik, de a vágy, hogy Annát lássa, elsöpri a habozást,
benyit.
A
szoba egészen olyan, mint bármelyik téli estén. Az asztalon
gyertyafény világít, a kandallóban fahasábok lángolnak. Anna
pedig úgy, mint akármikor máskor, a kandalló előtti széken
üldögél.
Simon
egy pillanatra megzavarodik, valaki valamit félreérthetett, de
akkor a belépő férfi felé néző Anna mosoly megváltozik, lassan
bólint.
–
Igaz!?
–
Igen.
Simon
még mindig nem ért semmit, nem érti a végtelen nyugalmat, nem
érti a mosolygó arcot. A gyermeknek sírásban, vérben,
jajgatásban kell világra jönnie! Megáll az ajtóban, hátával
támasztja a becsukott ajtólapot, alig bírja kinyögni a kérdést.
–
Hogy vagy?
Anna
újra elmosolyodik.
–
Ma, azt remélem, minden eldől. Örülök, hogy hamarosan túl
leszek rajta.
–
Korábban jön.
Anna
most csak nevetni, mosolyogni akar.
–
Időben jön. Ez a gyermek a tiéd, én jó uram!
–
Nincsenek fájdalmaid?
–
Nem akarom őket fájdalomnak hívni. Hetek óta érzek valamit a
hasamban, a derekamban. Az utóbbi napokban ezek sűrűsödtek,
erősödtek. Itt beszélgettem Erzsébettel, rákérdeztem, mit szól
mindehhez. Meglepődött. Kérte, hadd nézhessen meg. Vonakodtam, de
rábeszélt. – Anna enyhén elpirul. – Erzsébet megnézett, és
összecsapta a kezét. Azt mondta, hihetetlen. Életében alig
néhányszor látott olyat, hogy valaki ilyen könnyen jusson az út
végére. Azt mondta, a gyerek akár néhány órán belül meglehet,
de ha fölgyorsulnak az események, talán még hamarabb. Lement a
konyhára, hogy forró vizet készíttessen, rögtön jön vissza.
–
Nem fáj? Tényleg nem?
–
Érzem, de nem elviselhetetlen. Erzsébet azt mondja, rosszabb lesz,
ha elfolyik a magzatvíz, mert utána fölgyorsul majd minden.
–
Az mikor történik meg?
–
Nem tudom, nem tudjuk, de lehet, hogy egy fél óra gyötrelemmel
megúszom majd.
–
Nem kellene lefeküdnöd?
–
Én is kérdeztem, de Erzsébet szerint nem, mert attól minden csak
még inkább elhúzódik. Azt mondta, sétálgassak, az előbb ültem
le, mielőtt jöttél, kicsit zsibog a lábam.
–
Tedd föl a zsámolyra! Az nem árthat! Az jót fog tenni.
–
Köszönöm.
Simon
örül, hogy végre elfoglaltságot talál magának. Odakészíti a
zsámolyt Anna lábaihoz. Féltérdre ereszkedve néz föl
asszonyára. Szemeik összefonódnak. Annáéban a hónapok óta
meglévő béke és derű, amit Simon karácsony óta csodál, és
amit Simon emberei nem győznek csodálni.
–
Szép vagy!
Simon
megfogja az ölbe ejtett, meleg kis kezeket, ajkaihoz vonja őket.
Csókol. Hálatelten, megnyugodva. Anna ölébe vonja a férje fejét,
a sötét hajszálak közé simít.
–
Menj! Vacsorázzatok meg! Törődj a vendégeiddel!
Simon
a fejét rázza.
–
Egy falat sem menne le a torkomon. A vendégeink meg majdcsak
föltalálják magukat. Maradni szeretnék.
Anna
összeráncolja a homlokát.
–
Megbeszéltük, kértelek, ne akard látni, ahogy a gyermek
megszületik. Beleegyeztél. Könnyedén. Két hete. Azt mondtad, nem
akarod a szülést végignézni.
Simon
hallgat, próbál óvatosan, megnyugtató hangon beszélni. Korábban
azt gondolta, semmi köze a megszületendő gyerekhez. Most bízik és
hisz. Hiszi, hogy mégiscsak övé a magzat, és a világ összes
kincse is kevés lenne, hogy most a szobát elhagyja. Látni akarja.
Egy pillanatot sem mulasztana el. Próbál óvatosan fogalmazni.
–
Megváltoztak a dolgok. Ma este fényesség gyúlt a fejemben. Ne
kívánd, hogy kimenjek azon az ajtón! Csak akkor fogok kimenni, ha
a kezemben lesz a gyermek. Ha megszülted, lemegyek a lépcsőn, le a
terembe, és elismerem őt fiamnak, vagy leányomnak.
Anna
levegő után kap. Alig meri hinni a csodát.
–
Elismered?
Simon
bólint.
–
El. Igen, el.
–
Még nem is láttad. Miért? Nem láttad, van-e rajta jel.
–
Lesz. Vagy nem lesz. Nem kételkedem tovább. Hiszen itt van előttem
a jel. Asszonyom határtalan ragaszkodása, öröme. Magadénak
gondolod ezt a gyermeket, én pedig magamnak akarom a feleségemet.
Nem akarok bánatot okozni, bánatot látni, elfogadom hát, az enyém
ő, és a tiéd... Mi a baj?
Anna
tekintete megváltozik, zavar, enyhe kín tükröződik rajta.
–
Folyik, folyik a magzatvizem.
Simon
a nő ölére mered, tekintetét úgy fúrja előre, mintha a sűrű
szövésű, sötét anyag mögé akarna látni. Hirtelen áll föl.
Karjába kapja a rémült arcot vágó feleségét.
–
Nyugalom. Az ágyra teszlek. Megyek Erzsébetért. Nyugalom.
Rohanvást
indul az ajtó felé, de épp akkor belép Erzsébet, nyomában két
szolgálóleány, nehéz, forró vízzel teli vödröket, tálakat,
lepedőket cipelnek.
–
Elfolyt a magzatvíz.
Erzsébet
elmosolyodik.
–
Elkezdődött.
Eltelik
egy óra, és megjön a gyötrelem, ami nélkül nincs gyermek, ami
nélkül nincs élet.
Simon
aggódva lesi szenvedő asszonyát, látja az erőlködéstől
eltorzult arcot, mely már csak pillanatokra simul ki két erős
fájdalom közti szünetben. Önkéntelenül suttogja a biztató
szavakat vég nélkül. Néha Erzsébetre néz, kérdően, de az
asszony csak mosolyog.
–
Minden rendben, ne aggódj!
Eltelik
egy újabb óra. Simonban feltámad a rettenet, talán még sincs
rendben semmi. Miért tart minden ilyen sokáig? De akkor újra
megszólal Erzsébet.
–
Látszik a gyereketek feje búbja. Sötét, mint a te hajad, Simon.
Simon
reménykedik, mindjárt vége, de eltelik még egy óra, mire
megszületik a gyermek feje, majd egy utolsó nyomással kilökődik
az egész test. Simon hallja Anna megkönnyebbült sóhaját,
Erzsébet óvatosan fordítja meg a hasáról a hátára a
megszületett magzatot. Hangja örvendező.
–
Fiú! Fiatok van.
Simon
térdre hullva nézi, nézi a fiút. Szeme issza a látványt. Igazi
vasgyúrót lát. Izmos kis emberkét. Most született, de telt,
pufók kis karok, lábak mozdulnak.
A
gyerek fölsír. Simon és Anna összenéznek. Anna szemében a
kérdés, a kimondhatatlan. Simon bólint. A gyermek az övé.
Vége
:-)
Itt fejeztem be a történetet
pár éve. Most, amikor begépeltem, kitaláltam egy új befejezést.
A következő héten begépelem azt is, és esetleg, ha van kedvetek,
írjátok meg, melyik zárás tetszik jobban. :-)
(2. befejezés linkje)
(2. befejezés linkje)
Nagyon tetszik, de azért kíváncsian várom a következő variációt! Zsánna
VálaszTörlésLényegét tekintve nem nagyon fog eltérni. :-) Gépelem.
VálaszTörlés2 nap alatt vegigolvastam es nagyon nagyon tetszett *.*
VálaszTörlésOlvadnam meg :)
Kedves vagy! Köszönöm! :-)
VálaszTörlésHol talalom meg a masik befejezest???
VálaszTörlésKöszi, hogy írtál, ide tényleg elfelejtettünk linket tenni. Amikor a bejegyzés született, a családból még rajtam kívül ketten bábáskodtak a blog körül, és hiába, sok bába között elvész a gyermek... :-)Pótoltam a linket. És ide is berakom. https://valentinagi1001.blogspot.hu/2016/02/kiszetelszakitva-26-reszlet.html
VálaszTörlés