2016. február 18., csütörtök

Árnyékban 2. rész


(folytatás)

– Vadászni indultam, nem fogod elhinni, mit találtam... – várakozóan hallgat el.
A nő alig bírja kinyögni.
– Mit, uram?
A férfi elnyomja magát a fától és és két lépéssel közelebb jön.
– Nagyon kíváncsi vagy! Nagyon kíváncsi!

Sötét szemei, mint feneketlen tó, hangja, mint olvadt méz. A nő pipacspiros. Követi a férfi nyugtalanító, súlyos tekintetét, és legszívesebben a föld alá süllyedne szégyenében. Mezítláb, felhajtott szoknyával áll a parázsló tekintet előtt. Rádöbben, hogy a lovag kezében ott vannak a facipői, és már emlékszik arra, hogy a az utolsó pár lépést mezítláb settenkedve tette meg. Zavara nőttön nő.
– Találtam két karcsú oszlopot, fehérebbeket, mint a legfinomabb márvány, karcsúbbakat, mint a templomok oszlopai...
A lovag hangja cirógat, simogat. A nő bőrén újra és újra végigborzonganak ezek a hangok, torkából akadozva törnek elő a szavak.
– Uram... kérlek... add vissza a cipőmet... mennem kell.... Nagyon elmaradok a munkával.
Simon tekintete mindentudó, szemöldöke fölszalad.
– Mióta a pataktól eljöttél, aligha a munkádon járt az eszed.
A nőben kihal minden remény, hogy a férfi csak az imént vette észre. Talán még baja is lehet belőle, hogy megleste a földesura öccsét. Hogyan szabadulhatna? Lesüti a tekintetét, súgva kérdezi.
– Követtél, uram?
Simon elmosolyodik.
– Egy csodálatos vadat követtem, egy nőstényt, akit hetek óta kergetek.
– Hetek óta, uram!?
A férfi bólint, egy lépést előre lép. Ha kinyújtaná a kezét, már megérinthetné az előtte álló apró alakot, de nem teszi.
– Egész télen magamon éreztem a pillantásodat a templomban. Az utóbbi időben igyekeztem rólad megtudni egyet-mást...
Súlyos csönd, a nő a földet nézi dermedten, ám ekkor a puha bőrbe bújtatott csizmás láb a látóterébe ér. Orrában a frissen mosott ing, a sötét bőrzeke illata összekeveredik, és a bensejében lassan vággyá sűrűsödik mindaz, ami érzékel a férfiból... Igen megbámulta, nem egyszer. Úgy, ahogyan az ember csak azt bámulja, amit bizton nem kaphat meg.
Simon újra megszólal. Majdnem suttog, lehelete a lány feje körül lebben, megborzolja lehajtott fejét, tarkóját.
– Tudod, mivel lehet egy férfit a legjobban megőrjíteni, Margit?
Uramatyám, a nevét is tudja, a nő szeretne elpárologni, a világ minden kincséért sem nézne föl, megszólalni sem akar.
– Tudod, milyen a szemed?
Margit némán ingatja a fejét.
– A feleségem sosem mert úgy reám nézni, ahogyan te nézel.
Az asszony azonban képtelen most fölnézni, továbbra is leszegett fejjel áll. Emlékszik a férfi feleségére, tényleg mindig lesütött tekintettel járt. Szerény, visszahúzódó nő volt. Nagyon fiatalon halt meg ugyanabban a járványban, mint az ő férje. Egy fiúgyermeket hagyott maga után.
Simon rövid várakozás után folytatja.
– Alig néhányszor kaptam el a pillantásod, de vágy sütött belőle, ne is tagadd. A te szemed akar, elnyel, mindent odaad, és a következő pillanatban … huss, nincs sehol. Ez az, ami megőrjíthet egy férfit... Margit!
A nő legszívesebben huss... elrepülne. Édes, Istenem! Mit mondhatna!?
Simon Margit álla alá nyúl, megemeli a fejet. Nézik egymást. A férfi kutat, keresi, amit a templomban látott, vagy látni vélt. A nő tekintete értelmes, de nincs a mélyén sem vágy, sem vonzódás, csak mérhetetlen zavarodottság.
A lovag újra elmosolyodik.
– Nem érzed-e úgy, hogy egy kicsit túl magasra vetetted a tekintetedet?
A nő tudja, hol a helye, de büszke teremtés, így ezek a szavak mélyen megbántják. Szemében dac villan, hangjában enyhe gúny.
– Meg tudnád-e parancsolni, nagyhatalmú uram, erdőd akármelyik vadjának, hogy ne bámulják csodálattal a szarvasbikát, mely erdőd királyi vadja?
– Ennyi csupán, amit láttam, csodálat?
Margit egy picit habozik, mielőtt megszólal.
– Te mondtad, Uram! Hogyan is vethetném a tekintetem oly magasra, ahol te állsz, uram!?
A férfi szemeiben elismerés, majd huncut szikra villan, és a következő pillanatban Margit hitetlenkedve nézi, ahogyan az ura leguggol elé, egyik térde a földre támaszkodik.
– Nem akarom fárasztani a tekintetedet. – mondja, miközben határozott kézzel megfogja az egyik keskeny bokát. – Add a lábad!
Erős tenyerével végigsimít Margit talpán, majd a facipőt a lábára húzza. A simítástól vágy hullámzik végig a nőn, és az ölében áll meg. Simon közben kezébe veszi a másik apró lábfejet, szorosan tartja a bokát, simítana végig a talpon, de a mozdulatsor elakad. Arca előtt, a belső combon végiggördül egy apró, fénylő gyöngyszem Margit vágyának bizonyítékaként. A férfi szabad baljával fölnyúl, mutatóujját a hófehér comb belső oldalán lassan fölfelé húzza.
– Ez a vadászat kezd egyre különlegesebb lenni. Most egy hófehér tisztáson csillogó patakra leltem.
A hang határozott, és a férfi meleg lehelete végigborzolja a lágy pihéket a nő combján.
Margitot minden ereje elhagyja, akaratlanul az ura felé dől, egyik combja a férfi vállgödrébe támaszkodik, aki ezt a mozdulatot teljes megadásnak veszi.
Mindkét keze a formás lábakat simogatja, nyelve a belső comb érzékeny bőrén kalandozik. A nő halkan nyögdécsel, sajgó sóvárgása a melle felől a hasa felé szivárog.
Simon egyik kezével fölgyűri a combközépig érő szoknyarészt, arca az asszony öléből áramló forróságban fürdik. Felnéz, Margit hátravetett fejjel áll, mélyeket lélegzik, keblei hullámzanak. A férfi hangosan, tagoltan ejti ki a szavakat.
– Harmatos szántófölded vetésre vár...
A nő képtelen tiltakozni, a férfi pedig képtelen nem befejezni, amit elkezdett. Föláll, futó csókot lehel Margit megremegő szájára, jobbjával türelmetlenül matat saját ruhájának redői alatt. A nő nem mer lenézni. Félig csukott pillákkal tűri, hogy a férfi a vastagtörzsű tölgyfához nyomja, könnyedén megemelje, és a következő pillanatban kitöltse ölét.
Simon egy pillanatra mozdulatlanná dermed, egy apró sikoly megállítja, de azután érzi, ahogyan Margit izmai engednek, bal kezével még jobban megemeli a nő lábát, még mélyebbre nyomakszik. Agyából minden gondolat kihull, erősödő, sokasodó lökései gátlástalanul gyorsan viszik saját csúcsa felé.
A nő egész belseje hullámzik a férfi szilaj, kemény mozgásától. A kezdeti fájdalmat lassan elmossa a kitöltött mélység lángoló öröme. És ez az öröm egyre mélyül, minden lökéssel tágulnak a körök, már Margit sem érzékel mást, csak a férfit.
A ritmusos mozdulatok azonban Margit számára túl hamar törnek meg, valahonnan félútról hullik vissza a valóságba, újra meghallja az erdő hangjait, érzékeli a kőkemény karokat, kezeket, egyiket a feneke alatt, másikat a melle vonalánál, a fának támaszkodva. A férfi feje a nyaka oldalán, enyhén zihálva lélegzik, a testén átfutó remegések lassan elhalnak.
Margit csalódott. A férje annak idején mindig sokáig kényeztette, szerette. A szégyen egyre nagyobb hullámokban tör rá, képtelen rájönni, mit keres ennek a vadidegen embernek a karjában. Óvatosan megmozdítja bal tenyerét, mely a két test között, a férfi mellizmainak nyomódva töltötte az utóbbi pillanatokat. Megpróbálja eltolni magától a súlyos testet. De a lovag nem akar tudomást venni a szabaduló mozdulatokról.
– Ne siess! – súgja a szája mellett lángoló apró kis fülbe. Jobb kezével lenyúl, tenyerét Margit feneke alá csúsztatja, erőlködés nélkül följebb emeli.
– Maradj még!
A nő némán tűri, hogy a férfi ebben a szokatlan pózban a fához nyomja, teljes súlyával nekipréselődjön a csípőjének. Jobb lába lassan zsibbadni kezd, zavara nőttön nő, nem tudja, hogyan szabadulhatna a kínos helyzetből.
Amikor megérzi a bársonyos nyelvet a füle mögött, lélegzete egy pillanatra kihagy. A következő gyöngéd harapások meggyőzik, hogy nem álmodik, a lovag új csatát indított. Azután megtapasztalja a férfi csókját is. Egy kemény, határozott akarat körbesimogatja az ajkait, egy levegővételt kihasználva betör a meleg barlangba, vad, kifullasztó táncba hív.
Margit érzi, ahogyan a férfi újra kőkeményen kitölti. Az izgalom visszatér. Simon a nyak, a tarkó gyönge bőrét harapdálja, Margit levegő után kapkod. Öle apró vágyhullámai a férfi mozdulataitól hegyekké nőnek. A hosszú, mély lökések végighullámzanak a testén, a mellében, a tarkóján, az arca bőrén is érzi őket. Lábai meg-megremegnek a lovag karja-tenyere alatt. Távolról hallja saját zihálását, az akaratlan, mélyről jövő hangokat, melyeket kiad. A kéj izzó lávaként borítja el, izmai ritmusosan összehúzódnak, elernyednek a férfi körül.
Percekig tart, míg széthulló tudata életre kel. Apró, futó csókokat érez az arcán. A lovag már nem szorítja a fához, lábai újra az anyaföldön állnak. Két erős kar átölelve tartja, gyöngéden ringatja. Álmos lustaság törne rá, de a férfi közelebb húzza magához. A puha hashoz még mindig tettre kész, kemény férfitest dörzsölődik.
– Még nincs vége! Nagyon előre siettél, angyalom! – súgja Simon.
A hasára nehezedő nyomástól, a férfi borzongató hangjától újra apró lángok nyaldossák Margitot. Felemeli a fejét, elgyöngülő tekintettel nézi a mosolygó arcot, a feneketlen kútként vonzó szemeket.
Az ölelő karok elengedik, lábai csodák csodája, megtartják. Simon elfordul, kibújik a bőrzekéből, majd a puha bőrt leteríti az avarba. Lecsatolja övét, kibújik a lábszárközépig érő ingből. Hátának vad szépségű izmai a nő szeme előtt táncolnak. A ruha is a földre kerül.
A férfi újra a nő előtt áll, izmos felsőteste kitölti Margit látómezejét. A két test végzetesen összekeveredett illata behatol agyuk arra érzékeny zugaiba.
– Feküdj le velem, Margit! – szólal meg Simon, hangja kérlelő, szeme huncutul hívogató.
Nincs válaszra idő, a nőt ölbe kapják, szempillantás és feje alatt érzi a puha bőrzekét, karja, háta az ingre simul.

4 megjegyzés:

  1. Ez a Simon vajon a "régi" Simon fia?

    VálaszTörlés
  2. De jó! :)
    Nagyon várom a következő fejezetet.

    VálaszTörlés
  3. Mindig csütörtökön este töltöm föl a következő részletet. :-)

    VálaszTörlés