(ki/szét/el)szakítva 26. részlet

Alternatív befejezés

Írtam egy alternatív befejezést is a regényhez, bár a lényegen az új vég sem változtat. :-) 

Tehát, ebben a variációban véget ér a 35. fejezet ezzel a mondattal: „Képtelen rá. Halálra váltan, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohan a szobájukba.” Majd egy új fejezet indul.

36. fejezet

– Na, mesélj! Úgy hallottam, a szülés után levitted a gyereket a nagyterembe az embereid közé, mosolyogtál, jó kedvű voltál. A saját neved adtad a fiúnak.

– Ja.

– Ennyi?

– Nagyon tudom mutatni, hogy jókedvű vagyok.

– Nem örülsz?

Simon fölnéz, a pap mosolygó szemeibe mered.

– Öröm? Saját pityergő asszonyomat is én vigasztalom, mert az Úr, a te Urad nem adott jelet. Nem jelölte meg a gyermeket egyértelműen.

– Az Úr a te Urad is, hiszen híven szolgálod.

– Szolgálom, igen. Nem hálálta meg.

– Ne mondj ilyet. Kivívhatod a haragját! Vedd számba, mid van! Feleséged! Fiad! Fogadd el!

Hosszan hallgatnak.

– Annyira, de annyira bíztam. Szinte tudtam, hogy Urunk a végén egyértelmű jelet fog adni. És asszonyom is, ő is, nem mondta ugyan, de én láttam rajta, reménykedett.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek. Fogadd el a helyzetet! A gyereknek apa kell, hát légy apja, szeresd! Törődj vele és pityergő asszonyoddal!

– Ne kérj tőlem mindent! Megtettem az első lépést, levittem a gyereket az embereim közé. Hogyan tovább? Valami majd lesz. A gyermek felnő. Én pedig rajta tartom a szemem. Figyelem, kiütközik-e rajta a hajlam.

– A hajlam?

– Az. Konrád hajlama. Majd, ha fiatal fiú lesz, férfi. Majd meglátom, erőszak lesz-e a mindene, vagy tud majd kedves is lenni egy asszonyhoz.

– És addig!? Évekig gyanakodva lesed, ahelyett, hogy szeretnéd, örülnél neki?

Összenéznek.

– Na ezt nem bírom benned! Hogy minden azonnal, tüstént kell, nyúzod az embert, nem hagysz neki békét.

– A leghívebb barátod vagyok!

Simonnak végre van ereje elmosolyodni.

– Az, hogy a fene evett volna meg! Meg egy kullancs is! Egy idegesítő kullancs!

Föláll.

– Itt hagylak. Elteszem magam holnapra.

– Egyet ígérj meg!

– Mit?

– Mielőtt lefekszel, újra karodba veszed azt a gyereket! Tartogatod egy picit, úgy, hogy senki nem látja! És mielőtt visszateszed a bölcsőbe, csókold meg!

– Te, pap! Te aztán tudod feszegetni a határokat!

– Mondom! Vedd föl! Öleld magadhoz! Hallgass közben a szívedre! Meg fogod kapni a választ, amit vársz!

Simon ingat egyet a fején, legyint egyet a kezével, és a nagyterem ajtaja felé indul. Fölvenni! Megölelni! Még mit nem! Dohog magában. Hulla fáradt. Lefekszik és punktum.

Halkan nyit be a szobájába. Nagyon sötét van. Egy-két a kandallóban szunnyadó fahasáb ad csak halovány fényt. Simon megáll az ágy mellett. Az asszony. Tiszta. Tiszta minden. Frissen mosott lepedők szagát érzi, Anna békésen alszik, mélyen. A szája széle legörbül, ahogyan csak akkor szokott, ha nagyon fáradt, nagyon kimerült.

Simon elmosolyodik. Vetkőzni kezd. Félmeztelen, mikor a bölcső felől halk nyekergés indul. A mosoly egy pillanat alatt tűnik el. Simon összehúzott szemöldökkel néz a bölcső felé, azután vissza az ágyra. A felesége nem mozdul. Kimerítette a szülés. A nyekergés meg kezd erősödni. Simon sóhajt. A bölcsőhöz lép. Belenéz. A gyerek vörösödik, karjai, mint a cséphadarók, járnak össze-vissza. Simon újra az ágy felé néz, asszonya megmozdul, de csak megfordul, halk sóhaj, semmi több. Simon tekintete továbbkeményedik. A bölcsőbe néz újra.

– Na, gyere! Gyere, te, fiú! – súgja.

Fölkapja a gyereket, aki a hirtelen mozdulattól hirtelen hallgat el, de Simon látja már, hogy készíti magát egy kiadós bömbölésre. Sírás, ordítás lesz a dolog vége. A hintaszékhez lép, melyen Anna az utolsó egy-két hónapban olyan szívesen üldögélt. Letelepszik. Ringatni kezdi magát, a gyereket. A pap szavaira gondol. Fintorog. Nem érez semmit. Ez a pap! Azt hiszi, minden olyan könnyű! Fölveszi ezt a gyereket, magához szorítja, azzal kész is! A szív szava!

Legszívesebben keserűen fölnevetne, de újra csak grimaszra húzódik a szája. Azért teszi a dolgát. Annára ráfér az alvás, ő meg nem is túl álmos, hát ringatni, mozgatni kezdi a széket abban a ritmusban, ahogyan asszonya szokta. Lassú, megnyugtató, álomba ringató ütemben.

A fiú elalszik. Lenyugszik a keze, kisimul az arca, becsukódnak a pillák. Simon egyelőre nem változtat a fogáson, a tartáson. Mély alvást akar látni, azután leteszi ezt a gyereket, vissza a helyére, óvatosan, fel ne ébredjen, legyen egy kis nyugalma a nőnek, akit szeret, és akinek még azt is megengedte, hogy végül maga etesse, szoptassa ezt a kis éhenkórászt, ezt az akárki gyerekét.

Ringat. Csönd van, békesség, félhomály. Ringat. Maga is elalszik. Álmot lát.

Erős, vastag falak veszik körül. Az ablakokon napfény ragyog be, fénycsóvák vetülnek a lábai elé, de amúgy félhomály van, mint minden templomban, félhomály, csend, nyugalom. Lépteket hall. Egy asszony lépteit. Simont elvakítja az ablakon át a szemébe tűző napsugár, a nőnek először csak a körvonalát látja meg, azután az alak egyre közelebb ér. Anna az, Simon elmosolyodik. A nő is mosolyog. Kezét nyújtja. Simon átöleli a nőt, magához húzza. A nyakába szagol. Anna, az ő Annája.

Az álombéli nő hangja suttogó, ismerős, kedves.

– Gyere! Menjünk!

A kijárat felé indulnak. Együtt lépkednek, kézen fogva. Simon nyitná az ajtólapot, de az szinte magától nyílik. Lépcsősor indul, de alighogy ráhágnak, alighogy elindulnak, Simon megbotlik. Lenéz. A lábainál egy csomag. Fölemeli. Nem tudja visszaidézni, mikortól, de Anna már nincs mellette, így Simon egyedül bontogatja a gyolcsot. És akkor megérzi, már látja is, egy bepólyált gyermek az.

– Istenem!

Hangot hall újra.

– Simon. A fiad!

Hirtelen ébred föl. Olyan hirtelen, ahogyan elaludt. Karjaiban egy gyermek, mellette asszonya. A nő arcán rémület, egyik keze a bepólyált fiú hátára simul.

– Majdnem elejtetted! – súgja Anna halálra váltan.

Simon szótlanul, dermedten mered maga elé, miközben Anna az ébredező gyereket átveszi, még mindig rémülten magához szorítja, majd megfordul, az ágyuk felé lépked. A szavakkal, amiket mond, önmagát is, a fiút is nyugtatja.

– Jól van... jól van... semmi baj... pici szívem...

– Álmodtam...

– Mit?

Anna megfordul, mert férje hangja furcsa, elmélázó, elgondolkodó.

– Egy templomban voltunk. Kifelé jövet a templom lépcsőjén egy csomag hevert, egy becsomagolt ajándék.

– Micsoda?

– Ott van a kezedben.

– Egy gyermek?

– Igen, az.

– Ez az álom, talán a jel, amire vártál.

– Talán.

– Fiú volt? A mi fiunk?

Simon már áll, Annához lép.

– Annak éreztem.

– Magadénak érezted? – Anna hangja könnyes, reszkető.

– Magaménak. – széles, erős tenyere végigsimít a fiú sötét hajszálain. – Az enyém. A fiam. Simon.

 Vége   (most már tényleg ... ;-) )