Árnyékban 3. rész

A megszokottnál kicsit hosszabb részletet tettem föl, hogy beinduljon a történet. Jó olvasgatást!



(folytatás)

A férfit a fekvő nő látványától megújult izgalom járja át, mágnesként vonzza a hófehér lábak közt megbújó árnyékos öl. Margit olvas a férfi szemében, észreveszi a sürgető vágyat, a látvány elgyöngíti, lábait enyhén fölhúzza.

– Gyere! – súgja.

Simont megbabonázza a látvány, a szemérmetlen kitárulkozás. A nőbe simul, és úgy érzi, tökéletesen összeillenek. Mozgása kezdetben tudatos. Igyekszik az alatta fekvő nő rezdüléseire figyelni, kettejük vágyát lassan húzni-vonni, egy-egy dombtetőn sokáig maradni, gyorsuló tempókkal újabb magaslatokra szaladni, azután újra megállni, kiélvezni az adott pillanat szépségét, örömét, különbözőségét. Később a mozgás öntudatlanná válik, már nem lehet a másik ember testére figyelni, Simon a saját öröme felé siet. Lökései azonban továbbsokasodnak, erősödnek, mélyülnek, és Margit is eljut abba az állapotba, ahol már csak a mindent elsöprő, öntudatlan örömöt okozó, áldott kéj létezik. Egymásba kapaszkodva, gabalyodva pillanatnyi eltérésekkel hullanak mindketten a semmibe.

A nőt a hosszú lebegés az álom felé löki, de ugyanakkor a félig rajta heverő férfi súlya az ébrenlét felé taszítja.

Kinyitja szemeit. Homályos tekintettel nézi a a fölöttük mozgó ágakat. Órákig is szívesen feküdne így, de eszébe villan a patak, a kosár, talán egy órája is távol lehet, ha valaki kijön mosni, mi a fenét fog annak mondani, hol volt eddig.

Óvatosan megmozdul, ujjaival a férfi erős szálú hajába simít.

– Uram, uram... vissza kellene mennem.

A férfi álmosan dörmög. A simogató, sürgető ujjak lassan észhez térítik, felébresztik. De ahelyett, hogy legurulna a nőről, újra cirógatni kezdi, erős tenyere Margit oldalára simul, hüvelykujja a mellkasának nyomódó halmok oldalát cirógatja. A nőben egy pici szikra villan, de ettől megrémül. Félelem tölti el, hogy máris rabja lehet ennek a vadidegennek, ennek az embernek, aki nem tud róla semmit, és nem is ismeri. És a parton már tényleg ott lehet a többi asszony...

– Uram... könyörgöm, mennem kell.

A férfi fölemeli a fejét, mely eddig a nő válla mellett pihent, megpróbálja megfejteni a rászegeződő tekintetet. A kutató szemektől Margit zavarba jön, képtelen a lovagra nézni, elfordítja a fejét, halkan súgja, maga is alig hallja.

– Jó véled, uram, de tényleg mennem kell.

A férfi szótlanul feláll, kissé félrefordulva fűzni kezdi nadrágja elejét.

Most, hogy a férfi súlya nem nyomja tovább, Margitot hirtelenül és váratlanul iszonyú hiányérzet tölti el, képtelen lábra állni. Majd öt éve létezik a férje nélkül, ez a férfi meg éppen hogy csak magára hagyta a földön, és ő máris minden porcikájával utána sóvárog. Legszívesebben elsírná magát.

Istenem! Mit gondolhat róla ez az ember, ha egyszer majd gondolkodni kezd? Hogy csak így, egy szóra az erdőben neki adta magát?

A férfi szótlanul nézi a fekvő alakot, picinek és törékenynek látszik, ruhája gyűrött, arcát még mindig félrefordítja. Az előbb őt siettette, most meg sem mozdul. Simon megfejteni próbálja Margit zavarát, sejti, nem kellett volna így lerohannia.

A nő mellé térdel, tenyerét az elfordított arc alá csúsztatja, erővel maga felé fordítja. Nézi a gyanúsan csillogó szemeket, látja, hogy Margit a sírás határán áll. Azt teszi, amit síró fiával szokott, az asszonyt az ölébe húzza, hátát simogatja.

– Örülnöd kéne hölgyem, az utóbbi órában raboddá tettél.

Ez ugyan túlzás, a férfi azonban nem akarja Margitot szomorúnak látni, megengedi magának ezt a kis hazugságot. Tetszik ugyan neki a nő, de nem tartja magát olyan férfinek, aki képes lenne akármilyen nőtől függésbe kerülni.

Margitnak viszont jól esnek a lovag szavai, tompítják kicsit az utólagos szégyent, melyet a gyors megadás miatt érez. Összeszedi magát, haloványan a férfira mosolyog, tekintetét azonban hamar elkapja.

Föláll, megpróbálja a ruháját megigazítani. Reménytelen vállalkozás. A szoknyarész minden tenyérnyi részét elszáradt, tavalyi levéldarabok borítják, a gyűrődéseket a ruha elejébe mintha belesulykolták volna. Margit érzi nyakában a félig kibomlott konty súlyát.

A férfi azt is látja, amit a nő nem, a vörös, árulkodó foltot a nyakon, a vékony fölső pedig, talán a fa törzsétől, egy tenyérnyi darabon kiszakadt. Az anyag mögött felsejlik a nő kipirult, selymes bőre.

Simon a szakadt ruha alól kivillanó hát látványától vágyát újra ébredezni érzi. Legszívesebben kifulladásig csókolná a szótlan, ruháját igazgató alakot, letépné a szakadt fölsőt, de ez a vágy már túlmegy saját józansága határain. Megrázza a fejét, nyugalmat erőltet magára, szemét elvonja az izgató hát látványától. Leguggol és szedegetni kezdi a szoknyára tapadt leveleket ott, ahol a nő nehezen érné el, hátul. Amikor az ujjaik a szoknya oldalán egy pillanatra összeérnek, mindketten zavartan rántják el kezeiket.

A férfinak hirtelen elmegy a kedve a segítségtől, föláll, fölszedegeti a földről saját holmijait, kirázza őket, beléjük bújik.

Margit a szeme sarkából elkapja a sima, barna hát kemény izmainak lendületes mozgását. Átfut rajta, hogy egy életen keresztül elnézegetné ezt a hátat, de mivel alapvetően egy olyan teremtés, aki két lábbal áll a földön, rögtön ki is neveti magát a gondolatért. Fájó grimasszal fordul el. Azt tanulta meg eddigi élete huszonnyolc éve alatt, hogy a világ inkább elvesz, mint ad.

Elfordul, kihúzgál néhány hajtűt a szétbomlott kontyból. A hajtömeg a válláról a hátára hullik. Az erdő félhomályában a haj egészen sötét színűnek látszik, játékos hullámokat vet. A nő szája sarkába szorítja hajtűit, ujjaival, fésű nélkül nehezen boldogul. Harmadszori próbálkozásra érzi, hogy a fölcsavart konty, talán, kitart hazáig. Elégedett sóhajjal tűzi be a hajtűket. Ekkor tűnik föl neki, hogy óriási a csönd a háta mögött, az utolsó tű megáll a kezében. Itt hagyott... gondolja. Megfordul, de félelme alaptalan, a férfi pár lépésre áll. A nőt egy vadász izgalmával, mozdulatlanul szemléli. Margit nem tudja azonnal elrejteni félelmét a kutató szemek elől. Simon mosolyog.

– Visszakísérlek.

Margitnak hihetetlen jól esne, ha nem egyedül kellene visszamennie, de elképzeli, ahogy a pataknál mosó nők meglátják a földesúrral az oldalán.

– Egyedül kell mennem!

A férfi elgondolkozva bólint. Igaz.

Margit még utoljára végignéz a lovagon. Elmosolyodik a gyűrött, gyanúsan foltos fehér anyag láttán.

– Rajtad is meglátszik, uram, mivel töltötted a reggelt!

A férfi végignéz a ruha elején. Mosolya gunyoros.

– Ami egy nőnek szégyen, egy férfinak büszkeség. Engem nem fog megszólni senki.

A nő grimaszol. Örök igazság. A lovag Margitot nézi.

– Te hogyan kerülsz így haza?

– Majd kitalálok valamit.

A férfi közelebb lép, de a nő akaratlanul hátrál. Magára szeretne maradni, túl sok minden történt ezen a reggelen.

Simon látja az újkeletű tartózkodást. Nem erőlteti, hogy átöleljék egymást. Elkomolyodva néznek össze.

– Ne haragudj, hogy rád erőltettem magam! – szólal meg végül a lovag.

Hirtelen lehajol, fölkapja a földről a fegyvereit tartó övet, és a bőrzekét a vállára dobva határozott léptekkel elsiet.

A nő legszívesebben utána futna, alig bírja megállni, hogy ne kezdjen el kiabálni. De az egésznek semmi, de semmi értelme.

– A fene ette volna meg!

A férfi háta, ruhája fehérsége lassan eltűnik a tisztás napsütötte túloldalán.

A nő képtelen elindulni, percekig nézi meredten a helyet, ahol a lovagot utoljára látta.

Az erdő olyan, mint volt, sem a megdőlt fán, sem az avaron nem látszik, hogy pár pillanattal korábban itt még két ember szerette egymást. Margit fázósan fonja össze karjait a melle előtt, muszáj végre összeszednie magát. Tesz két lépést, de eszébe jut a sulykolófa. Visszamegy, az öreg tölgy mellett hever az el sem veszett jószág. Margit fölkapja, újra elindul. Gondolatai száguldanak. A patakparton ilyenkor már legalább két-három asszony dolgozik. Nem mehet így közéjük, de a kosarát sem hagyhatja ott. Mit csináljon? A víz látványától mentő gondolatra jut.

A patakkal párhuzamosan halad, siet, nem érdekli, hogy lába alatt gallyak reccsennek, mielőbb a patak egy fölső szakaszához akar érni. Amikor úgy gondolja, kellőképpen messze lehet a mosóhelytől, lassít, halkabban, óvatosabban kilopakszik a vízhez. A bokrok mögött állva kihaltnak látja a fölső szakaszt. Körül-körülnézve kimegy a parthoz. Sehol senki. Belegázol a vízbe, borzasztóan hideg, elbizonytalanodik, de ekkor lábaszárán végigfolyik valamennyi abból, amit a férfi benne hagyott.

Na, nem! Így tényleg nem mehet haza, fél falu szemének kereszttüzében. Mély levegőt vesz, és egy kicsit mélyebb részen belemeríti testét az iszonyúan hideg vízbe. Reszketve áll föl. Körbenéz, azután elkékült szájjal siet a patakparton a mosóhely felé, ruhájából, hajából ömlik a jéghideg víz. Máris úgy érzi, megfagyott. Tavasz van, és bár a nap süt, mégis az árnyas patakpart hideg, mint a sírverem.

Az asszonyok döbbenten merednek Margitra, amikor reszketve, elkékülve kiér a mezőre. Ketten elhajítják a kezük ügyében lévő ruhákat, felé sietnek, támogatják.

– Mi történt veled!?

Margit annyira reszket, hogy alig bír megszólalni.

– Görcsölt a hasam, félre kellett húzódnom, de visszafele megcsúsztam...

– Istenem, segíts! Tüdőgyulladást fogsz kapni! Le kell venned az összes ruhát! Lányom, fuss el egy váltás tiszta, száraz ruháért!

Egy fiatal, nyolcéves leányka rohan Margit háza irányába.

– Kösd magad köré a kendőmet!

Margit a bokrok felé tart, a többiek a nyomában.

– A saját nagykendőm a kosaram mellett van.

Elkékült, jéghideg kezével nem boldogul, segítségképpen valaki a ruháját kezdi bontogatni, szalagjait oldozgatja.

A hidegtől szinte megbénult gondolatai közül előkúszik egy. Egyedül kell maradnia, nem láthatják meg. Félretolja a kezeket.

– Boldogulok egyedül!

A két nő kicsit berzenkedik, de végül elfordulnak. A falu szemérmes. Margit reszkető kézzel leveszi a vizes ruhát, saját kendőjét a dereka köré tekeri.

Körbezsongják, kibontják a haját, megpróbálják szárazra dörzsölni. Egy újabb kendőt terítenek a hátára, a vállára, hideg ujjaival összefogja a csücsköket.

Lassan szűnik a reszketés, a meleg napon ülve Margitba visszatér az élet, újra tud gondolkodni.

Az asszonyok közül még senki nem tért vissza a munkájához. Mind Margit körül nyüzsög, egyik közeli szomszédja a haját dörzsöli, szép lassan olyan lehet, mint egy szénaboglya. A háta mögött két asszony áll, hallja a hangjukat. Egymás szavába vágva Margit történetéhez hasonló történetekkel traktálják egymást. Melyik falubélivel, milyen baleset történt az utóbbi időben. Jobbra tőlük a falu legnagyobb pletykása áll. Margit egy ideje magán érzi a tekintetét. Ő az egyetlen, akinek a kételkedése nyilvánvaló, mindig mindenütt férfit szimatol. Margit már várja, mikor kérdez valamit, bármit, de az bizonyos, hogy nem lesz könnyű rá válaszolni. A vénasszony agya, mint a borotva, szeme mindent meglát.

– A facipőidet, hogy nem sodorta el a víz, ha már így kiszaladt alólad a talaj! Hogy egy patakban képes voltál a fejed búbjáig átvizesedni!?

– Hagyd már szegényt, te áspiskígyó! – szól oda a leány, aki a hajával bíbelődik.

Margit magában szentségel. Azok a rohadt facipők! Azokkal kezdődött minden. A férfi, ahogy a tenyerét a talpán végighúzta, a cipőt a lábára igazította... Már éppen kinyögné egy megfelelő választ, amikor fölnézve erre a károgó varjúra, látja, hogy az meg kiguvadt szemmel a patakpartot nézi.

Margit odakapja a fejét. Ez nem lehet igaz! A férfit, az átkozottat, nem ide ette a fene!?

A pletykafészek hol a parton álló férfit nézi, hol Margitra villan a szeme. Margit érzi, forróság önti el, úgy nézhet ki, mint a pipacsok a réten.

Lassan minden asszony föleszmél. A földesúr megjelenése beléjük fojtja a szót. A férfi átléptet lovával a patakon. Végignéz a sebtiben szétszórt ruhadarabokon. Hangja most egészen máshogy, Margit füleinek idegenül szól, parancsoláshoz szokott.

– Történt valami, asszonyok?

Simon közelebb jön, eléjük magasodik és közben mosolyog. Ez volt az a mosoly, ami miatt Margit az utóbbi időben egyre többször rajta felejtette a szemét a templomban a lovagon. A férfi ezzel mosollyal gondtalannak, nagyon fiatalnak, életvidámnak látszott. A mosoly nyílt, a sötét szemek szikráznak a napsütésben.

Ki más szólalna meg, mint a vénasszony, a pletykafészek! Hangja most bezzeg tisztelettudó! Illőn meghajtja fejét az uruk előtt.

– Egyik társunk a vízbe esett.

A figyelem Margitra terelődik, aki szívesebben lenne a föld alatt, mint a patakparton. Itt áll két nagykendőben, a haja egy gubanctömeg. Öten lesik minden rezdülését. Egy szót sem bír kipréselni, képtelen a fejét a csizmás láb vonalánál magasabbra emelni.

– Száraznak látszol.

Valamit nyögni kéne. Szomszédasszonya az, aki megmenti attól, hogy meg kelljen szólalnia.

– Szárazra töröltük, bebugyoláltuk, uram!

A férfi még egyszer végigméri Margitot.

– Hazavigyelek?

Ez nem lehet igaz! Ez a férfi megőrült! Mikor lesz vége ennek a rémálomnak? Szinte kézzel tapintható a körülöttük álló asszonyok döbbenete. Hogy az uruk a nyergébe emeljen egy parasztasszonyt! Lesz min a falunak a nyelvét köszörülni!

A nő összeszedi magát. Fölnéz. Szeme hideg, elutasító.

– Nagyon köszönöm, uram, de nincs szükség rá, hogy fáraszd magad egy parasztasszonyod kedvéért.

A férfi tekintete megkeményedik.

– Menj haza! Egy tüdőgyulladás végzetes lehet!

Gebedj meg! Gondolja magában a nő. Meghajtja a fejét. Hangja akaratlanul is enyhén gúnyos.

– Uram!

A férfi végignéz a nőkön, arcáról most nem lehet leolvasni semmit, majd elüget a vár irányába.

A hatalmas csönd nem tart sokáig, az asszonyok egymás szavába vágva vitatják az eseményeket. Margit kihasználja a nagy kavarodást, a visszatérő leánykától átveszi a váltóruhát, gyorsan belébújik. A patakparton hagyott kosarához siet, és bár korábban azt gondolta, hazamegy, most mégis úgy veti bele magát a munkába, mint egy megszállott. Hátán hamarosan csorog a víz. Vadul áztatja a ruhákat, azután úgy püföli őket a sulykolófával, mintha egy képzeletbeli ellenfelet püfölne. Eltelik egy fél óra, kifullad, kezd megnyugodni. Maga köré nézeget. Mindenki gondolataiba merülve dolgozik, Margit csak néha kap el egy gyors pillantást, de szerencsére, senki sem zaklatja a kérdéseivel. A pletykafészket már nem látja, talán végzett. Lassan mindenki elszállingózik mellőle. Utolsónak a szomszédasszonya szól oda.

– Ideje ránéznem a gyerekre!

Köszön és elsiet.

A gyerek szó kizökkenti Margitot eddigi gondolatainak ördögi köréből. Nem érti a szomszédasszonyát, hogyan képes néhány hónapos csecsemőjét ilyen hosszan egyedül hagyni. A férje biztosan a szántón van hajnal óta, és a házban nincs senki.

Ő nem hagyná otthon a kicsit, inkább kihozná magával. Jó anya lenne, az bizonyos. Fájó pontot érint benne a gyerek említése. Neki nincs, soha nem esett az ura mellett teherbe. Pedig lelkesen próbálkoztak. Pár évig Margit nem aggódott. Tizennégy éves volt, amikor összekerültek, szinte gyerek maga is. A férjének évekbe tartott, mire asszonyát hozzászoktatta a hosszú szeretkezésekhez. Sok időbe telt, mire Margit megszokta az ura testét, sürgető vágyát. Szerencséje volt, a férjében annyi volt a türelem, mint tengerben a víz. Megértő volt és gyöngéd. Hetekbe, majd két hónapba tartott, mire tényleg asszonyává tette a félénk, húzódozó, férfi és nő közötti szeretkezésekről mit sem tudó fiatal leányt. Talán öt-hat év is eltelt, mire az ura azt kérte tőle, mezítelenül nézhesse, és maga is mezítelenül bújt mellé. Az utolsó néhány évük szép volt. Csak a gyerek hiányzott. A nő szíve mindig összeszorult, ha születendő gyerekről hoztak hírt. A férje az utolsó pillanatig bizakodott, ilyen volt. Azután elveszett minden remény. Margit most, itt a parton újra átélte a magányos éveket, szörnyű hidegségüket. De ma reggel... ma reggel azt érezte, hogy él...

– A fene ette volna meg! – mondja ki hangosan utolsó gondolatát, és ijedten rezzen össze, amikor egy cérnavékony hang megszólal a háta mögött.

– Nem szabad csúnyán beszélni!

A nő csodálkozó tekintettel nézi a háta mögött álló gyereket.

Ma állandóan meglepik. De ettől a legénykétől nem kell az erényét féltenie. A fiúcska négy-ötéves forma lehet.

Margit rámosolyog a nyílt tekintetű arcra, mely gyerekes kíváncsisággal fürkészi a kicsavart ruhakupacot. Margit föláll, a derekát egyengeti, háta majd leszakad.

– Talán, csak láttál már nagymosást!

A fiúcska a fejét ingatja.

– Kócos a hajad! – hangja felnőttesen vádló, Margit sejti, hogy a mondatot a legényke sűrűn hallhatja.

– A tiéd is! – neveti el magát, és élvezettel megborzolja a sötét üstököt.

A fiúcska szigorúan néz, látszik, megint egy felnőttet utánoz.

– Nem nevethetsz ki!

Az asszony egyre vidámabb, végre jóra fordul ez a nap.

– Aztán, miért nem!?

– Én vagyok az apám fia.

A nő alig állja meg, hogy ne kezdjen kacagni. Mosolyogva kérdezi.

– Ugyan, ki a te apád?

– Simon lovag.

Margit úgy érzi, megint kapott egy hatalmas pofont az élettől. Egyetlen napra két férfi ugyanabból a nyüves, rátarti fajtából! Elfordul, mérgesen összekapkodja a holmiját.

– Eredj haza! Ebédidő van, biztosan várnak!

A legénye magabiztossága eltűnik, odavan, pityereg.

– Eltévedtem. Apámuram bizonyosan kiporol, ha megtudja, kiszöktem a várból.

A nőből föltör az anyai érzés, leguggol, két kezébe fogja a könnyes, maszatos kis arcot.

– Ne sírj! Hazakerülsz, megígérem!

Fölemeli a dögnehéz kosarat, de így nem tudja megfogni a tanácstalanul álldogáló legényke kezét.

– Markold meg a szoknyám szélét!

A maszatos kis kéz kapaszkodik, lassan haladnak. A nő úgy érzi, világvégén áll a háza. Nincs kedve a főúton végigbattyogni, inkább a kertek végén futó ösvényt választja, de persze, hogy a fél falunak a kertek alján van dolga. Margitot többen megbámulják, kérdezgetik, de nem áll meg sehol. Rakja a lábát, a dereka hasogat, a szoknyája majd leszakad, húzza maga után a gyereket.

– Istennek hála! Megérkeztünk!

Hátával betolja a kertajtót. A szárítókötelekhez tart. Muszáj kiteregetnie, különben minden gyűrött marad, semmi sem szárad meg.

– Ülj le a fa tövébe!

A legényke lerogy. Álmosnak, fáradtnak látszik. Mire a nő kiteriget, úgy alszik, mint a bunda. Margit fölnyalábolja, a házba viszi.

A ház kicsi, csak két helyiség. Egy tágas előtérbe lépnek, mely maga a konyha, balra egy kis szoba nyílik. A nő az ágyra teszi a gyereket, betakarja. Nézi. Nagyot sóhajt. Legyint egyet mindarra, amit gondol.

A falon egy tenyérnyi tükör, velencei. Ez minden, ami a régi, tizenöt évvel ezelőtti életéből megmaradt. Újra fölsóhajt, mikor meglátja a tükörképét. A haja egy rémálom. Hosszú kínlódással kifésüli az összes gubancot, átkok végtelen sorát mormolja a férfira, aki ilyen lehetetlen helyzetbe hozta. És szidja önmagát is, hogy annyi esze sincs, mint tizennégy évesen, amikor férjhez ment.

Jól elszalad az idő, mire megmosakodva, patyolatruhában az asztalhoz ül. Aludttejet eszik egy kis kenyérrel. Hamar végez, leszedi az asztalt, letörli. A mindennapos mozdulatok megnyugtatják.

Eszébe jut, hogy a fiúcska biztosan szomjas lesz, ha felébred, hát megemeli a konyhában álló sajtárt, a tejet leszűri, egy kis fakupát teletölt a reggeli friss tejjel. Két tehene is van, a tejet este többen elviszik.

Sokáig alszik ez a gyerek, üzenni kellene a várba. De akkor valaki a gyerekért jön, esetleg pont az apja. A nőt a hideglelés környékezi. Mit csináljon?

Kilép a házból, tanácstalanul topog, de akkor a fiúcska odabent szólongatni kezdi.

– Néni! Kócos néni! Hol vagy?

Margit az égre emeli a tekintetét. Kócos néni! Ez lett belőle!

Belép a szobába. A legényke az ágyon ül, álmosabbnak látszik, mint amikor elaludt. Margit letelepszik mellé. Megcirógatja.

– Éhes vagy-e?

A kisfiú bólint.

– Adok tejet, kenyeret, azután keresnünk kell valakit, aki visszavisz az apádhoz.

– Veled akarok menni!

– Én nem mehetek.

A legényke szája legörbül.

– Veled akarok menni!

– Nem érek rá, nem mehetek veled.

Úgy tűnik, a fiúcska belenyugszik a határozott kijelentésbe. Az ajtót fürkészi.

– Ki kell mennem.

Eltart egy-két pillanatig, mire a nőnek leesik, hová akar a legényke kimenni. Kézen fogja, kivezeti. Leguggol mellé.

– Meglocsolod az egyik fát?

– Otthon nem szeretik, ha a kertben ezt csinálom.

– Ne aggódj! Itt nem lát meg senki.

A legényke az egyik fához fut, Margit pedig reméli, hogy egy ekkora gyerek már magától is elboldogul. Az ajtóban várja, hogy a kisfiú végezzen. Azután visszatereli. Tiszta maszat, kicsit megmosdatja. A ruhán is látszik a mozgalmas délelőtt. Megigazgatja. Kifésüli a kócos, vállig érő hajat. Igyekszik az érzéseit távol tartani... A gyerek eszik, iszik, azután Margit kézen fogja, átindulnak a szomszédba. A kertkapun belépve megzörgetik a kis ház ajtaját.

– Szomszédasszony!

Süket csönd. A házban, a kertben nincs egy lélek sem. Margit tanácstalanul nézi a gyereket. Ideges. A szája szélét rágja. Át kellene menni a baloldali szomszédhoz, de azt nem igazán kedveli. Pökhendi, nagyszájú alak. Mindegy. A földesuruk fiát bizonyára rendben hazaviszi, lova is van, gyorsan haladhatnak. A legényke azonban megérzi a bizonytalankodást. Újra rákezdi.

– Veled akarok hazamenni!

Margit hiába csitítja, sírni kezd, egyre hangosabban.

– Hazaviszlek, ne itasd az egereket!

Átöleli az elveszetten álló gyereket, úgy vigasztalja.

Halk hüppögés, lassan megnyugszik a fiúcska. Visszamennek a házba. A nő előkeres egy csak hétvégén használt kendőt, hűvös lesz, mire újra hazaér. A gyerekkel talán két órába is beletelik, mire a várhoz jut. Elindulnak. Margit a falu végén lakik, hamar elhagyják az utolsó házakat.

A kis ember nyelve megered. Elmeséli, hogy reggeli után hogyan lógott ki a várból, hosszan részletezi, miket látott az út szélén, majd a mezőn. A nő csodálkozik, hogy senki nem állította meg a gyereket, de az is igaz, hogy a faluban az ekkora legénykékkel már kiküldik az asszonyok az embereknek az ebédet. Hozzá is jár tejért egy hasonló korú leányka. Azon nem csodálkozik, hogy nem ismerte föl senki az uruk fiát, ő sem ismert rá, csak a templomban látta eddig, csinosan felöltözve, patyolattisztán, megfésülködve.

A legényke szemfüles. Egy lovasszekéren jutott ki a várból, elbújva egy ponyva alatt. Margit mosolyogva figyel, kézen fogva ballagnak. A gyerek kifogy a szóból, hallgatnak.

– Máskor is meglátogathatlak?

Erre mit mondjon?

– Apád nem fogja megengedni.

– Ha szépen kérem, megengedi.

Margit ráhagyja.

Mendegélnek tovább, de a fiúcska elfáradt.

– Vegyél fel!

Margit próbálja húzni az időt. Háta fáj, nem csak a mosástól, attól is, ahogyan a ruhája nekisúrlódik. A fa, az az átkozott! Kidörzsölte. Csupa horzsolás lehet. Magában megint elmondja a lovagot mindennek. És egy kicsit újra szidja önmagát is.

A fiúcska a kezét rángatja.

– Vegyél föl!

– Hát meg kell adni, kitartás, az van benned is, apádban is!

Fölemeli a gyereket, csípőjére szorítja, lépkednek tovább. Nem könnyű egy ekkora gyereket cipelni...

– Ismered apámat?

– Nem, dehogy! – rezzen össze a nő.

– Azt mondtad, kitartó vagyok, mint apám, akkor ismerned kell.

Logikus.

– Találkoztam vele, de nem ismerem jól.

– Akkor honnan tudod, hogy kitartó?

Margit a kínpadon is jobban érezné magát, háta, karja rögtön leszakad. Ezek a kérések! Mit válaszoljon?

– Egyszer találkoztam vele, és amit csinált, azt kitartással csinálta.

– Mit csinált?

– Vadászott. – vágja rá a nő.

– Apám szeret vadászni.

– Vettem észre.

– Engem nem visz magával. Pedig kértem.

– Akkor sem, ha szépen kéred?

A legényke grimaszol.

– Akkor sem.

Pedig micsoda szerencse lett volna, teljesen máshogyan alakul a reggel, ha a lovag viszi a fiát is. Nincs ez az egész...

– Leteszlek. Nagyon nehéz vagy.

– Apa a nyakába szokott ültetni.

– Apád erős, én csak egy gyönge nő vagyok. Gyere kicsit a lábadon!

Kész csoda, de sikerül meggyőznie. Haladnak tovább.

– Azután hová visz téged az apád a nyakában?

– Hát, mikor kimegyünk a várból.

A nőn van a sor, hogy keresztkérdéseket tegyen föl.

– Az előbb azt mondtad, apád nem enged ki a várból, azért szöktél meg!

– Nem hazudtam! Apa azt mondja, nem szép dolog a hazugság. Nem enged ki egyedül, de vele már jártam kint.

– És merre mentetek?

– A patakhoz, meg a tóhoz.

És a gyerekből újra folyik a szó, hogy mi mindent lehet a pataknál és a tónál csinálni.

Lassan félúthoz érnek. Egy emelkedő kezdődik, meg kellene mászni egy kisebb dombot. A fiúcska azonban az első pár lépés után megmakacsolja magát.

– Nem akarok hegyet mászni!

Margit türelmes.

– Ez nem hegy, csak egy pici domb, egy ilyen nagylegény könnyedén megmássza.

Ez hat egy darabig, de valahol az emelkedő közepén a fiúcska lecövekel.

– Elfáradtam! Vegyél a nyakadba!

Margit nagyot sóhajt. Fölemeli a lurkót, a nyakába ülteti. Alig halad ötven lépést, már szaggatottan lélegzik, homloka gyöngyözik. Nagy nehezen felvánszorognak a dombtetőre. Amint fölérnek, a gyerek a nyakában akkorát sikkant, hogy Margit kicsi híján szívszélhűdést kap.

– Édesapám!

A lovag tíz-tizenöt lépésre a földön guggol, az út porát vizslatja, lova türelmesen áll mellette. A kiáltásra Simon felkapja a fejét, arcán megkönnyebbülés suhan át, de azután tekintete egyre haragosabb lesz.

Margit leveszi a fiút a nyakából, a gyerek az apjához rohan, aki óvón átöleli.

A férfi órák óta aggódik, és kutat, gondolkodni képtelen, nem érti, mit keres ez a nő itt az úton a fiával. Ajkai maguktól köpik ki a bántó szavakat.

– A fiamon keresztül akarsz megfogni!?

A nő első örömét mintha elfújták volna.

– Kellesz a fenének, uram!

Hátat fordít, és gyors léptekkel elindul visszafelé. A legényke utánakiált.

– Majd meglátogatlak!

A nő szinte fut, nem fordul meg, csak a kezével int.

– Miért sír?

A férfi a nő hátát nézi, ahogyan eltűnik a domb mögött. A fia a kezét rángatja.

– Miért sír?

– Nem tudom!

A válasz kurta, a lovag hangjában méreg. Fölszáll a lova nyergébe.

Lenyúl a fiáért, maga elé ülteti. Arca merev, mozdulatai kiszámítottak. A fiúcska lassan megérti, jobb lesz csöndben maradnia. A lovag az összes mérgét a gyerekre zúdítja.

(folytatjuk)