Megfogant 60. rész

– Édes, kicsi kincsem! Legyünk ma egyenlőek, álljunk az ágyunk két oldalára, szabaduljunk meg minden ruhánktól, kerüljünk egymás elé úgy, ahogyan Istenünk megteremtett, mezítelen. Te, csak egyedül te szabod meg az ütemet. Így akarom. Ezt szeretném.

Nem várt gyorsasággal engedi el a nőt, pár lépéssel a hatalmas, faragott ágy egyik oldalán terem. Nem mozdul. Figyel. A nő pár pillanatig szintén mozdulatlan. Szemeit le nem veszi emberéről, tekintete csupa kérdés. A lovag határozottan bólint.

– Meg tudod csinálni. Az enyém leszel szabad akaratodból. Nem szeretnélek lerohanni – elmosolyodik. – Még nem.

A nő is elmosolyodik. Bólint. A szavak halkak, csöndesek.

– Értem.

Elindul a szobát uraló ágy másik oldala felé. Léptei lassúak, puhák, nőiesek. A szoknya minden lépésre meglebben, az anyag susogó hangját fölerősíti a szoba csöndje. A két ember szeme egymáson, egyre jobban süllyed a körülölelő világ.

Már szemben állnak, barátként, kedvesként, szeretőkként. Az asszony a fölső ruháját oldalt összefűző zsinórokhoz nyúl, megoldja a bogokat. Ám ügyes, megszokott mozdulatai nincsenek most sehol, keze meg-megremeg. Egy-két pillanatig úgy tűnik, nem oldás, inkább újabb kötés lesz a zsinórokon, de azután csak győzedelmeskedik a megszokás, a ruhaoldal kiszabadul. A nő nagyot sóhajt, újra emberére emeli a tekintetét. A férfi mosolya szívet melengető.

– Kicsi kincsem, nem tudod, milyen boldoggá teszel. Napok óta színezgetem magamban ezt a képet. Annak az asszonynak a képét, aki önként, örömmel hívogat a táncba, szerelmes tekintettel csábítgat.

A nő reszkető bensője egyre inkább megnyugszik. Nem történik semmi rossz. A férfi olyat tett, mint még soha. Kezébe adta az irányítást, az est egy részének ütemét így most ő szabja. Egyre biztosabban érzi, egymásnak vannak ők rendelve, ez az ember itt a másik fele, a tükörképe. Ketten egy egész. Nincs mitől félni. Látták már egymást mezítelenül, nincs mit szégyellni. Persze, nem mindennapi több lépés távolságból vetkőzni, égő férfitekintettel szembesülni.

Felkavaró, izgató várakozás üli meg a szobát. A nő kezei maguktól emelkednek. Ujjai belekapaszkodnak az anyagba, és pár pillanattal később már csak az alsó ruhája takarja a testét. Már amennyire takarhatja. A nő akaratlan tekintete végigfut önmagán, látja a hófehér anyag mögül fölsejlő bimbókat, fölemeli a fejét, és embere éhes szemeit látva hőség önti el. Ekkor hirtelen a férfi is megmozdul, néhány pillanat, és rajta sincs más, csak a hófehér ing, anyaga hasonló a nő testét borító anyaghoz, átsejlik az alak, átsejlenek az izmok.

A nő nyel néhányat. Emlékei egyre erősebbek. Legyűrik. Óvó, ölelő, lágyan szeretgető karok közé gondolja önmagát. Érzi a férfi ügyes ujjait, a meleg tenyeret, a szájból kiáramló hőt, a csókokat a száján, a mellein. Lassan nem a szégyen, a vágy lesz erősebb. Nem több lépésre akar lenni ettől az embertől, de szeretné, ha a karjai között lehetne minél hamarabb. Meghúzza a zsinórt, ami a hófehér alsóruhát a nyaka, a válla körül tarja, a masni kioldódik, az ujjak az anyagot lazítják.

Ami történik, természetes. A nő a férfi éhes tekintetének tüzében lesimogatja vállairól az anyagot. Minden-minden végtelenül lassú. A kicsiny kéz mozdulatai, a női testen lejjebb és lejjebb csúszó anyag lejtése, az előbukkanó bőrön a visszatükröződő gyertyalángok váltakozó foltjainak játéka. Az anyag eléri a mellek vonalát, telt halmok bukkannak elő.

A nő félig leeresztett pillái mögé rejti zavarát, de még szégyene függönyén keresztül is hallja a férfi egyre erősödő légzését. Öröm önti el. Mindezt ő okozza. Neki örül ez az ember megint.
A férfi tudja értékelni az ing mögött megbújó csodát, a nő testének szépségeit. A nyak ívét, a vállak kerekdedségét, a mellek lágy domborulatát, a fehérségből élesen kiugró barna bimbó incselkedését.

– Rögtön megáll a szívem ennyi szépség láttán.

A hang reszelős, a vágy fojtogató szorításában vergődő. A férfi alig tudja magát türtőztetni, hogy a pár lépés távolságot azonnal meg ne tegye, kedvesét, asszonyát a karjai közé ne kapja. Nem is gondolta, hogy ennyire izgató lesz a látvány, és aminek éppen részese, szebb az álmoknál. A korábban ruhák közé csomagolt női test minden kis ujjbegynyi szépsége a szeme elé tárul lassan, csak legyen türelme kivárni.

És tényleg, a hófehér ing eddig mell alatt időzött vonala elhagyja a dombokat, a völgyek felé tart. Miközben a nő egyre lejjebb ereszti az alakját még mindig félig takaró leplet, érzi saját bőrének lágyságát, melegét. Szemei összekapaszkodnak a férfi szemeivel.

– Ideje lenne, édes uram, átlépned a kettőnket elválasztó határt.

A férfi bólint, ajkai körül a mosoly letörölhetetlen.

– Pár pillanat, és ami most önkezed érintésétől melegszik, kezem érintésétől forrósodik majd. Csak még egy kicsit hadd nézzelek, csak még egy kicsit ihassam a látványt, amit egy gyönyörű, vetkőző nő tud csak nyújtani! Engedd, hogy meglesselek!

A nő hősége már így is maga a pokol, a kiejtett szavak rekedt suttogása hatalmasra rakott máglya tüzével hevítenek. A pillák a jelenet szégyenétől lecsukódnak, a kéz erőtlenné válva engedi el az anyagot, ami lehullik a bokák köré. Nincs immár takarásban semmi, föltűnik a völgy, ahol egy férfi ideig-óráig elveszhet, megtalálhatja önmagát, megköszönheti az Isten adta életet.

(folytatjuk)

Elnézést az újabb késlekedésért. :-( A tanév ilyenkorra már minden tanár erejét, kreativitását kiszívja. Némi plusz alvással sikerült összekaparnom magam, így ha kicsit nehezen is, de elkészült az újabb részlet. :-) Szép négy napot mindenkinek! :-)