Megfogant 58. rész

Amikor ajkaik találkoznak, minden természetes, minden magától érthető. Érthető, hogy ketten együtt alkotnak egy párt, természetes, hogy innentől egy úton járnak. A csók meleg, és mindkettejük teste a másik hőjében olvadó.

A férfi okos, és tudja, nem ronthat ajtóstul a házba. A csókot olyan puhán viszonozza, mintha egy ma született csecsemőt illetne. Mert az asszonya most pont annyira sérülékeny, mint egy kisbaba. Így Miklós óvatosan kedveskedik, szeretget, hódítgat. Elindította magukat az úton, de most, ebben a pillanatban nem Katalin előtt, inkább Katalin mögött jár. Kivárja, míg a nő ajkai maguktól nyílnak meg, kivárja, míg egy bátortalan kis nyelvecske végigcirógatja az ajkait. Nem sieti el, hogy kaput nyisson, erős fogainak köze lassú várakozással engedi be a nedves nyelvet. Csak ekkor veszi vissza az irányítást, körözni kezd, simítgat, táncba visz, ízük összekeveredik.

Az illat egészen a régi, az íz is a megszokott. Miklós belélegzi a másikból kiáramló hőt, belenyal Katalin csókjába. Az idő észrevétlen nyúlni kezd, lehetetlen megmondani, melyikük világa szűkül be hamarabb. Elvesznek a másikban, elvesznek egymásban. Puhaság, melegség, hőség, forróság, élet.

A férfi azonban elsősorban fegyverforgató, annak nevelték, észreveszi, amikor már nincsenek kettesben, hirtelen úgy érzi, valaki figyeli őket. Lehunyt pillái fölpattannak, a hallott zaj forrását keresi, de már látja is. Gyorsan nyugszik meg, a vízparton, az ösvényen, kőhajintásnyira kettejüktől Katalin apja közeledik, léptei gyorsak, sietősek.

Miklós óvatosan megszakítja a csókot, Katalin füléhez hajol, belesuttog:

– Atyád érkezik.

Katalin megrebben, de nem lép el, nem fordul közeledő apja felé, orcáit a férfi vállgödrébe temeti. Miklósnak ez nagyon jól esik, akaratlanul hunyja be pilláit, hogy így csípjen el még néhány tökéletes pillanatot.

Stephan alig mer hinni a szemeinek, amikor meglátja a fiatal párt egymásba merülve, összekapaszkodva. Lelassítja lépteit, a képben gyönyörködik, ahogyan csak egy olyan apa tud gyönyörködni csemetéje boldogságában, aki egyszer már minden fontosat elveszített. Azonban a hír, amit hoz, annyira örömteli, annyira halaszthatatlanul fontos, hogy nem vonul vissza, nem fordul meg, megáll, pár lépés távolságból köhent néhányat.

Miklós újra kinyitja szemeit, mosolya sugárzó.

– Apánk!

Belesimít Katalinja, kedvese arcába, ad egy-egy puszit a behunyt szemekre. Katalin arcán a pír még ott ég, lassan fordul apja felé, de továbbra sem lép el a férfi mellől, és ezt Miklós is, Stephan is nagyon biztató jelnek veszi. Vonásaikon a melegség letörölhetetlen. Amikor Stephan megszólal, Miklós egyből megérti, mire a kezdeti sietség.

– Nagyon jó hírt hozok! Talán el sem hiszitek! – megáll egy pillanatra, látszik, szeretne kiélvezni minden szót. – A hercegnek vége! Többen rátámadnak, köztük hatalmasok, a király húgának férje is! A Sötét hercegnek immár tényleg vége! Kiadtam az utasítást, holnap indulunk, ott a helyünk! A herceg ellen szövetkezem akár magával az ördöggel is!

Miklós azonnal szól, hangja erős, szavai határozottak.

– Veled tartok!

– Na, azt már nem, édes fiam! Te megtetted a magadét! Most az öregen a sor! Megyek, és elégtételt veszek a grófon, ha addig élek is!

Katalin összenéz Miklóssal, azután a két férfi számára váratlanul lép előre, apja nyakába borul.

– Aggódom!

Stephan nagy, erőteljes mozdulatokkal simít végig leánya háta ívén. Mosolyog, szeme büszkeségtől, határozottságtól, örömtől csillog. Miklós úgy látja, Stephan tíz évet fiatalodott a hírek hallatán, és attól a lehetőségtől, hogy végre maga is tehet valamit. Felszabadult lelkesedéssel öleli leányát, Katalint.

– Felesleges az aggodalom! Érzem, pártunkon az Isten! – határozott mozdulattal fordítja Katalint Miklós felé. – De a férjed az igazi hős, mert ki mert állni a gróffal szemben úgy, ahogyan vagy húsz éve senki. Csupaszon, páncél védelme nélkül, egy szál karddal.

Miklós egy kézmozdulattal hárít, amit azután szavai is erősítenek.

– Majdnem ott maradtam!

– Ne mondd ezt! Itt állsz előttem mindkét lábadon, míg a gróf egy életre nyomorék immár. Te győztél! És ez a győzelem olyan volt, mint magas hegyek között meginduló hótömeg, lavinát indított. Ez a lavina pedig be fogja temetni a grófot!

(folytatjuk)