Megfogant 57. rész

És újabb csoda történik. A férfi annak érzi, hogy Katalinnak, akárcsak a szobaajtóban, úgy most is természetes, magától értetődő, hogy a karjai közé lépjen. Hagyja magát ölelni, hagyja magát dédelgetni. A múltjukban van árnyék, de a jövőjük lehet napsütött.

Tartogatja, ringatgatja. A pillanatok sorjáznak, és Katalin újra, már kissé rövidebb idő alatt szedi össze magát. A férfi nyakába suttog.

– Mi történt? Megsebesültél?

Miklós sem vonja el fölsőtestét, kedvese hajszálai közé mondja:

– Majd később… később mesélek… látod, semmi, de semmi baj nincsen. Itt vagyok, itt vagy.

Hallgatnak megint. Amikor Katalin megszólal, hangja még gyengébb.

– Meghalt végül? Belehalt a sebeibe?

Miklós eltolja magától a testet, de a szemeket nem ereszti, és széles tenyere továbbra is óvón öleli a fölsőkart.

– Még annál is jobb történt. Életben maradt, és Urunk, Istenünk keményen megbüntette, egyik lábát elvesztette, levágták. A herceg immár nyomorék.

A szavak a leányra nem úgy hatnak, ahogyan Miklós remélte, Katalin nyugtalanul mozdul, próbál a férfi karjaiból kibontakozni.

– Nyugalom, aranyom, apád már megtette az óvintézkedéseket. De nem is maradunk itt sokáig. Elég erős vagy egy úthoz, apád külhonba menekít. Mi pedig itt készülünk föl a támadásra. Az is lehet, hogy fölöslegesen aggódunk. Nincsen semmi baj.

Az utolsó szavakat mondja, de maga nem hiszi. A herceg vissza fog vágni, csak az a kérdés, mikor? Talán van még egy kis idejük. Megint mellkasára vonja asszonyát, feleségét.

– Újra el kell válnunk?

Katalin hangját a szomorúság uralja.

– Csak kis időre, egy-két hét, és utánad megyek, hazahozlak. Ebben bízz!

– Ölelj szorosan, uram, kérlek.

Úgy tesz. Még inkább magához vonja, Katalin érezze, hogy él, hogy szeretik. Apró kis csókokat lehel a hajszálak és a homlok találkozásának vonalára. Széles, erős tenyere a gerinc vonalán halad lefelé, hogy azután elérve a derékvonalat, visszainduljon, végigsétáljon a bordák ívein, elérje a nőiesen puha vállakat.

Csontsoványnak mondták, de ez csak az aggódó szülő túlzása volt, Miklós így látja. Sokkal jobb most a kedvesére nézni, mint mikor a leányrablásból hazaértek. Micsoda öröm, hogy Katalin hagyja magát ölelni, hagyja magát cirógatni, hogy nem fél az érintésétől, pedig férfi érintése ez is, akárcsak azoknak az érintése, akik hetekig gyötörték. A gyötrelem, Istennek hála, nem tudott kiirtani minden kis csírát, mindenek ellenére kettejük élete növekszik, kapaszkodik.

Miklóst önmaga számára váratlanul melegség önti el, azt érzi újra, amit e mellett a hölgy mellett fél évvel korábban is érzett. Magának akarja teljes szívéből, óvni, védeni kész, akár a saját élete árán is. Hihetetlen, de vágyat érez. Hiába történt meg a sok rossz, hiába mentek keresztül annyi bajon, ami egy tucat embernek is sok lett volna, itt, az asszonyával a karjai között újra vágyat érez. Szeretkezni szeretne, ölelni akar, közel szeretne kerülni a nő öléhez újra.

Várnia kell. Sokat. Több hónapot. A szülésig, és azután egy ideig már nem történhet semmi. Semmi? Nem kerülhet a mélyére, nem teheti magáévá, de szeretheti, körbeudvarolhatja nap mint nap! Megmutathatja az érintés csodáját, akár ezeregy alkalmat találhat arra, hogy bebizonyítsa egy fájdalommal telített nőnek, hogy meg lehet bízni egy férfi kedvességében, az ölelés okozhat örömet. Talán nem is megmutatni, csak megerősíteni kell, hiszen volt már alkalma ölelni, van mihez visszanyúlni, van mit felidézni.

Széles tenyere, hosszú ujjai újra és újra végigsétálnak a háton, a gerinc vonalán, már nem a nyugtatás szándéka vezérli. Simításainak ereje, ritmusa, egyre sokasodása Katalin kedvét keresik. Meleg lehelete, ajka puhasága, hője utat találnak a nő füle mögötti, élettel teli mezőre. És mint mikor a tavasz első erős napsugarai elérik a földeket, és ott azonnal élet, sarjadás indul, úgy indul meg Katalin testében a változás. Melegség indul, borzongó vágyakozás, a test öröme, hogy simogatják, hogy szeretik.

Csókok sorjáznak végig a nyakon, a váll ívén, a puha arcbőrön. Minden kis ujjbegynyi területbe életet lehelnek ezek a csókok, a férfi elkezdi elvetni a magokat, és újra egyre inkább bízik abban, lesz még aratás is. Legszívesebben hangosan fölkiáltana, mikor Katalin első, kicsi, bátortalan, erőtlen puszija megérkezik. A nő vállát csókolja éppen, vagy a századik érintésbe kezd az ajkaival, mikor az első fecske megérkezik. Katalin egy nagyon mély levegőt vesz, eltelik a férfi illatával, és akarva-akaratlanul egy puszit lehel a hajszálak tövéhez. És a következő fecskére sem kell sokat várni, mert a fiatal asszony egyre jobban nekibátorodik, miközben csókolják a bőrét, maga is egyre inkább adni szeretne. Megköszönni a férfi létét, a kedveskedést.

Amikor ajkaik találkoznak, minden természetes, minden magától érthető. Érthető, hogy ketten együtt alkotnak egy párt, természetes, hogy innentől egy úton járnak. A csók meleg, és mindkettejük teste a másik hőjében olvadó.

(folytatjuk)