Szembe
fog nézni a férfival. Ha meglátná rajta az idegenkedést, a
vádat, akkor is marad önmaga számára egy hely a világban, akkor
is körbeveszi ennek a tájnak, a benne élőknek a melegsége.
Fölkészült,
amennyire fölkészülhetett. Mégis összerezzen, amikor halk
kopogtatás jön az ajtó felől, de azután egy pillanatig sem
tétovázik, odasiet az ajtólaphoz, és egy hirtelen mozdulattal úgy
tárja azt is szélesre, ahogyan korábban az ablak fatábláit.
Itt
van! Szemtől-szemben állnak. A tekintetük éppen csak
összekapaszkodik, és a férfi már mozdul is. Megteszi a kettejüket
elválasztó lépést, erős, határozott öleléssel karolja át azt
a nőt, akit egyszer már majdnem elveszített.
–
Kincsem! Életem!
Hosszú-hosszú
ideig azután nem történik semmi, mert semmilyen porcikájuk nem
mozdul, a kezeken megállt az idő, úgy simulnak ők össze, ahogyan
csak azok tudnak összesimulni, akiken nagy baj esett meg, akik rég
nem látták egymást. Az idő múlik, a férfi egy picivel még
közelebb lép, egybeolvad a két test. Miklós keze ekkor
nyugtatóan indul meg, mert a nő már hüppög, nyeli a könnyeit,
és hamarosan mintha gát szakadna, úgy ömlik ki Katalinból a
sírás.
Miklós
nem szól, csak simogat, másra úgy érzi, nincs most szükség. A
sírás ideje még nem múlt el. Évek kellenek ahhoz, talán
évtizedek. De nem szabad, hogy innentől a sírás legyen az úr,
nem uralhatja életüket szomorúság. Mosolyogni most nehéz, a
hírek, amiket hozott, azok sem könnyítik meg a családjaik életét.
Közös ellenségük nem halt meg, egy életre nyomorék immár, de
még mindig él. Majd szól róla később, felesleges most riogatni,
hiszen a félelem így is uralja a szobát, uralja a várat, ez
látható.
Katalin
gondolatai az ajtónyitáskor széthullottak, most erősen
kapaszkodik az emberébe, zokogása nagysokára csendesül.
Elszégyenli magát, elhúzódna, de a férfi nem ereszti.
–
Drága babám, kicsi kincsem! Ne húzódj el! Nem tudod, micsoda
gyógyír sebeimre, hogy a karomban tarthatlak.
Most
Katalin karjai mozdulnak, óvón ölelik át a fölső testet,
szólalna, de akkor már átlátja maga is, nem kell kérdeznie,
Miklós nagy bajban lehetett, nagy bajtól szabadulhatott. Szinte
csontsovány, sehol a duzzadó izmok, csak egy szálkás test maradt.
Amikor kinyitotta az ajtót, könnyei szinte egyből elfutották a
szemeit, így nem nézhette hosszan a férfit, csak most tudatosul
benne a változás. Először szólal meg, és szavai visszfényei
Miklós szavainak.
–
Egyetlenem.
A
férfi egy újabb erős öleléssel reagál, szótlanságuk csak
nehezen oldódik. Pillanatok múlnak, majd Miklós az apró fülhöz
hajol.
–
Menjünk ki! Sétáljunk le oda, ahol a történetünk indult –
eltolja magától a női testet, a csillogó szemekbe néz. –
Apádtól úgy tudom, sokat gyógyultál, mióta a dadád a várban
van.
Katalin
tétován bólint.
–
Elég erős vagy-e egy sétához?
Katalin
újra csak a fejével biccent.
Miklós
már nem vár semennyit, kardforgatásban acélozott ujjaival
határozottan fogja körbe a keskeny tenyeret. Megindul a lépcsősor
felé.
–
Gyere! A hazaúton sokat gondolkoztam. Vissza kell térnünk oda,
ahonnan elindultunk!
Katalin
kicsit vonakodva követi párját. Visszatérni ahhoz a ponthoz,
ahonnan elindultak? Van-e egyáltalán ilyen pont? És hol? A
kertben, ahol a leánykérés megtörtént? A fogadóban, ahol
először látták meg egymást? Sokszor érzi úgy, ezek a
pillanatok örökre vesztek el. Azt gondolja, a mostani élete
kiindulópontját megkeresni felesleges, az egyértelműen a szeme
előtt van, nap mint nap.
Kijutnak
a félhomályos lépcsőházból, és az udvaron mellbevágó a
ragyogó fény. Ezer ágra süt a nap, ahogyan csak ősszel tud
sütni. A kék égboltot a korábbi esők tisztára suvickolták,
Isten mosolyog.
A
férfi hosszú léptei lendületesen szelik át a várudvart, a
nagykapu felé tartanak. Miklós odabiccent a két őrnek, Katalin
azonban lehajtott fejjel megy el mellettük. Mostanában nemigen
tudatosul benne, mennyire kerüli mások tekintetét.
Kutyanehéz
időszak vár rájuk. Sehol az a lendületes, vidám, huncut szemű
kisleány, akibe Miklós beleszeretett. Mintha nem is ugyanannak a
kezét szorongatná, akinek a kezét fél évvel ezelőtt megkérte...
és megfogant. Ott gömbölyödik egy élet, nemsoká utat tör,
napvilágra jön. Aligha ő ennek a gyermeknek az apja!
Senki
más vissza nem tért volna ebbe a helyzetbe, de őt keményebb fából
faragták, mint a többséget, keményebből, mint a legtöbb
ismerősét. Nem fog az első bajnak hátat fordítani, nem fog az
első adandó alkalommal megszökni! Kitart. Egy szebb jövő
reményében kitart. A gyümölcs nem hónapok alatt, talán évek
alatt érik majd be. De édes lesz, mert ez a nő itt mellette édes,
szerethető, és Miklós tudja hinni, hogy egy már a szájába
került, édes kis falatot senki nem tud elrontani.
Kiérnek
a vízpartra. Fél éve még minden ágon friss hajtások zöldelltek,
mostanra a faleveleket sárgára, vörösre színezték a reggelente
meg-megjelenő fagyok. Ősz van. Jön a tél. De ez a tél nem
valaminek a vége, ellenkezőleg! Valami újnak, jónak a kezdete.
Közös élet indulhat, folytatódhat télen is...
A
férfi ahhoz a fatörzshöz igyekszik, ami mellett közös életük
első csókja fél éve megesett, de most nem a leányt tolja a fa
törzséhez, hanem saját háta támaszkodik a sok-sok évtizedes
életnek, Katalint pedig Miklós a saját ölébe vonja. Mellkasa a
hát ívéhez simul, karjai a mellek vonala alatt gömbölyödő
teher fölé óvakodnak.
Katalin
hatalmas sóhajjal engedi el magát. Biztonságot, melegséget
érez. Az otthon melegét. Lehunyja a szemét, csak akkor néz fel,
amikor meghallja a férfi hangját.
–
Itt vagyunk. Itt, ahonnan elindultunk. Ahol megkértem a kezed, ahol
igent mondtál. Akkor is ilyen szép nap volt, mint ez a mai. Hiába
borult ránk az ég azóta többször, hiába szakadt le a mennybolt,
sötétült el az életünk, mindez csak átmenet. Az enyém vagy, én
a tiéd.
Katalin
kibontakozik az ölelésből, Miklós felé fordul.
–
Nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok az,
akinek ismertél.
A tekintete el-elbújik a pillák függönye mögé, hangja egyre inkább meg-megremeg.
–
Még tegnap is úgy gondoltam, mindenkinek azt mondtam, szülés után
csak egyetlen helyen szeretnék élni.
Miklós
komolyan bólint.
–
Apád szólt, figyelmeztetett – rövid időre elhallgat. – Nem
nálam, nem velem akarsz élni.
Katalin
szája sarka újra lefelé görbül.
–
Már nem tudom, mit akarok.
–
Nem kell ma, nem kell most döntened. Akárhogyan döntesz,
elfogadom. Ha tényleg úgy érzed, egy zárda lesz gyógyír a
sebeidre, legyen meg az akaratod. Nem erőltetek reád semmit. Tudnod kell
viszont, hogy én azt a gyermeket, amelyik benned növekszik,
magaménak tekintem.
Összenéznek,
mindkét nézés kutakodó, mindketten azt próbálják kiolvasni
egymás tekintetéből, ami nincs kimondva. A férfi szólal meg újra.
–
Mitől félsz?
Katalin továbbra is a lábuk alatti fűcsomókat nézi, hosszan hallgat.
–
Azt hiszem…
Nem
tudja folytatni. Hangja most csak suttogás, gyönge, és elveszik a
körülöttük elterülő kert hangjai között. Miklós megfogja a
lecsüngő, erőtlen kis kezet.
–
Nincs ember, akit nálad jobban meg akarnék érteni széles e
világban. És olyan sem, akivel szívesebben lennék együtt.
Katalin
fölemeli az arcát.
–
Ez igaz? Bizonyosan igaz? Együtt akarsz élni egy olyan asszonnyal,
aki nem a te gyermekedet hordozza?
A
szavak meglepően erősek, a hang megint határozottabban cseng.
Miklós szavaiban a határozottság szilárdabb.
–
Azt gondolom, amit már sokszor elmondtam, egy házasságban egy nő,
egy férfi van, a gyermek a harmadik. Nem határozhatja meg egy
házasság alapjait. Egy gyermek megszületik, fölnő, más
családhoz kerül. De mi együtt maradunk, míg élünk. Te és én
számítunk, csak te és én. Ahogyan mondtam, nem kell ma dönteni,
hagyjunk időt magunknak. Jó lesz így?
Katalin
szemeit elfutják a könnyek, gyorsan kezd pislogni, nem akar
fertályórán belül újra sírva fakadni. Gyors mozdulattal,
kézfejével törli ki a könnycseppeket. Összenéznek. Katalin
szája sarkában apró kis grimasz.
–
Mostanában egyre az egereket itatom…
Miklós
mosolya egészen a régi.
–
Nem baj, bogaram. Nem baj. Gyere! Gyere a karomba! Érezd, hogyan
szeretlek!
És
újabb csoda történik, a férfi annak érzi, hogy Katalinnak,
akárcsak a szobaajtóban, úgy most is természetes, magától
értetődő, hogy a karjai közé lép. Hagyja magát ölelni, hagyja
magát dédelgetni. A múltjukban van árnyék, de a jövőjük lehet
napsütött.
Végre újra együtt vannak :)
VálaszTörlésÉn is azokat a történeteket szeretem a legjobban, ahol a főszereplők a nehézségek ellenére kitartanak. Nem kevés kitartás szükséges az élethez... :-) Örülök, hogy nem csak olvastál, írtál is. Nagyon kellenek az olvasói visszajelzések. :-)
Törlés