Megfogant 55. rész

A két nő szemei egymásban fürdenek. Mandi biztatóan mosolyog. De Katalin tekintetét egyre inkább a kétségbeesés uralja. Hangja erőtlen suttogás, mikor megszólal.

– Mit fog szólni?

A dadus elkapja, megszorítja az ölbe ejtett apró kis kezeket.

– Elfogadja! Biztosan tudom! Ahogyan elfogadta apád, a vár népe! Mind szeretünk, mind támogatunk!

Katalin lehajtja a fejét. A kézfejére kulcsolódó, apró, párnás kis ujjakat nézi. Mandi… ő igen, ő elfogadta a helyzetet. Egyfolytában biztatja, dédelgeti. Szereti. De a többiek. Katalin az apját még sosem látta ilyen öregnek. Megfáradt, aggódó szemek… sok-sok szó, mely között soha a gyermek, soha a teher. Az apja ugyan el nem fogadta ezt a helyzetet. 

Az emberek a várban? Hát, azok sem. Ebben Katalin teljesen bizonyos. Van, aki keresztülnéz rajta, nem szólt hozzá egyszer sem, mióta visszatért, van olyan, aki kerüli, mintha leprás lenne, ha meglátja messziről, kitér az útjából, igyekszik úgy tenni, mintha észre sem vette volna. A cseres kis leányka, akit mellé rendeltek, na ő tényleg kedves. Hiába! A gyerekek az alkalmazkodás mesterei.

Katalin fölnéz. Szemei követik Mandi minden mozdulatát. Egy forgószél ez az asszony! Pillanatok alatt tesz rendet a szobában, megigazgatja az ágyat, behajtogat a ládába pár ruhadarabot, helyére húz egy széket, egy kendővel letakarja az asztalon elterülő tálcát. Megfogja, kifelé indul.

– Maradj, kérlek!

Mandi megtorpan. Visszanéz. Szemeiben nem várt határozottság, hangjában erő.

– Nem az ellenséged, hanem a legjobb barátod érkezik, a férjed. Biztosan tudom, nem ez az a helyzet, amiben meg kell védjelek. Én neveltelek föl! És az a leány, aki voltál, nem félt semmitől! Az vagy, aki voltál!

Nem vár választ, kisiet. Katalin egyedül marad. Úgy érzi, régi énjéből egy morzsa sincs meg. Mindent elveszített. Az élete korábbi kapaszkodói elfoszlottak, széthullottak. Hónapok óta egy szakadék fölött lebeg. Sőt! Belehullik. És nem tudja, honnan az erő, mikor egyszer-egyszer kibukkan, és meglát egy új kapaszkodót. Meglát valami szépséget. Galambokat az udvaron, virágot a vázában, egy kölykeit nyalogató macskát…

Istenem! Ajándék-e a gyermek, vagy átok? Minek kell tekinteni? A papjuk szavaiból erőt lehetne meríteni.

– Ne keseregj, gyermekem! Ki tudná eldönteni az apa személyét? De hiszen, nem mindegy is? Gyermeket vársz! Az Úr áldása rajtad! Hinned kell! Meglátjuk majd mind az Úr akaratát. Most sötétben tapogatózunk, csak a veszteségeinket számoljuk, de eljön az idő, amikor az Úr világosságot gyújt, mind meglátjuk szándékát. És ez a szándék valami jó! Ebben kell hinned! Te is, a családod is mindig a kereszt oldalán voltatok, hiszen nincs is más oldal! Maradj meg lányom! Ne húzzon le a sok rossz, ami véled történt!

Szavak, csak szavak… Unalomig ismételtek. Katalin így érzi. De sosem szól közbe, sosem mond ellent. Egy pap szavaival igaz keresztény nem vitatkozik. Hangosan nem. De a kérdések kérdések maradnak, hiszen megjárta a poklok poklát, nincs óra, hogy ne borzongna bele a képekbe, amiket maga előtt lát. A felejtés lehetetlen. Pedig Mandi is egyfolytában erről papol. Hogy új emlékek kellenek. A régieket az újakkal kell lecserélni. Állandóan a sétával nyúzza, a kerttel, és egy hete nekiállt babaholmikat varrni. Erővel nyomta kezébe a tűt, az anyagot.

– Föl kell készülni! El kell fogadni! Már mind kisírtuk minden könnyünket! Mosolyogjunk, kincsem!

Így hát kapaszkodni kezdett abba, akibe kisleányként kapaszkodott. Mandi szavaiba, a papjuk szavaiba, az apja szeretetébe. Hiszen abban bizonyos, történjen, történt bármi, apja szeretetén semmi sem változtatott, semmi sem változtat.

Miklós... Őt alig ismeri. De Mandi szerint a férfiak mindegyike elmenekült volna egy hasonló helyzetből, ellenben ő, Miklós maradt. Végig kitartott, egyedül kísérelte meg a lehetetlent, egyedül vágta ki magát a szorult helyzetből. Lovag volt a legszorosabb értelemben, védte a nőt, védte a gyengét, és hűséget tartott mindenek ellenére. Dávidként küzdött, nem Góliáttal, de magával az ördöggel szemben. 

Katalinon végigborzong a hideg, fázósan dörzsöli végig saját karjait, karolja át önmagát. De ekkor, életében először meghallja Mandi szavait, azokat, melyeket az asszony az utóbbi hetekben naponta tízszer-százszor elmondott.

– Megint rája gondoltál! Állj föl és járj! Nem zuhanhatsz egész életedben önmagadba! Ott az ablak! Nézz ki! Vedd újra észre, a világ szép! Élni, nem halni kell! A halál eljön majd, anélkül, hogy siettetnénk! Most még miénk az élet!

Hirtelen áll föl. Először egyedül, mióta Manditól ezt a sok biztatást hallja. Először siet úgy az ablaktáblákhoz, hogy maga tárja sarkig őket, és már nem egy vékony kis résen át látja a tájat, hanem akár karjai közé is kaphatná a látványt, karszélességben ömlik be a késő őszi fény az ablakon. Messzire repül a tekintet, a távolban út kanyarog, szántóföldek barnállanak, az ég kékje összeolvad a messzi-messzi hegyek csúcsaival. Katalin kezdetben kicsit kapkodva, de a pillanatok teltével egyre nyugodtabban vesz levegőt.

– Mosolyogj! Itthon vagy!

Mandi szavai kitörölhetetlenül beleivódtak, nem hiába hallotta őket az utóbbi hetekben oly sokszor. Halványan ugyan, de elmosolyodik, szeme újra és újra végigfut a tájon. Gyermekkora óta ismeri a részleteket, de mostanában ezek a részletek nem jelentettek semmit. Ebben a pillanatban azonban azt érzi, mint régen, hosszabb utakról hazatérve. A látványt úgy szemléli, mint vándor szemléli a hazai tájat. Ide tartozik, tartozik valahová, ez nem változott. Ebbe kell kapaszkodni.

Szembe fog nézni a férfival. Ha meglátná rajta az idegenkedést, a vádat, akkor is marad önmaga számára egy hely a világban, akkor is körbeveszi ennek a tájnak, a benne élőknek a melegsége.

(folytatjuk)