– Soha életemben nem voltam még ennyire gyönge. Az udvarig sem
tudok eltámolyogni.
Mindketten a fogadós szemeit keresik. Annak is teljesen tanácstalan
a képe. A pillanatok lomhán vonulnak, de akkor hirtelen földerül
a férfi arca. A homlokára csap.
– Tudok egy jó megoldást! Mindhármunknak jót! Csütörtökönként érkezik egy szekér vidékről, a tanyánkról,
hoznak be mindenféle árut, lábas jószágot, ami éppen kell. Azon
a szekéren a vissszafelé úton könnyen kijuthattok a városból.
– Ja! De ma szerda van! És amúgy a herceg helyében minden
kapuőrt megvesztegetnék, így ugyan nem jutunk messzire!
A fogadós biztatóan mosolyog.
– Nem szoktam a vakvilágba beszélni!Igaz, ma szerda van, de egy
napra el tudtok bújni a pincémben.
A szolga közbevág.
– Ugyan! Azt is átkutathatják!
– Van egy jó kis rejtekhelyem. A leánykáim miatt. Ha olyan
vendégek szállnak meg, akiknek az ördöggel vetekszik a hírük, a
leánykáimat eldugom. Így tesz minden fogadós, akinek van egy
csöpp esze!
Barnabás tovább ellenkezik.
– A kapukon akkor sem jutunk át!
A fogadóst nem lehet eltéríteni.
– Dehogynem! Sosem szokta kifelé menet senki sem átvizsgálni a
szekereket.
Már Miklós is közbeszól.
– Ja! Mert ebben a városban soha sehol egy gazember, aki meg akar
szökni az igazságszolgáltatás elől!? Láttam én már olyat nem
egyszer, hogy a kifelé menő szekereket is átvizsgálták egy város
határán.
A fogadós mosolyog, mit a vadalma. Legyint.
– Ennyit aggódni! Hetek óta nem történt a városban semmi.
Nincs most az őröknek kire vadászni. Kijuttok! Meglássátok!
Elbújtok a szekér alján.
Miklós és Barnabás összenéznek.
– Mi legyen?
– Sok választásunk nincs.
– Miért segítesz? Mennyi pénzt adjak?
– Segítek akár ingyen is! A vendégeimből élek. Ha egy bajba
kerül, és utána hírül viszi, hogy itt a fogadós egy megbízható,
segítőkész ember, az nekem csak jó. Fizetni meg fizess, amennyit
gondolsz, amennyit tudsz az utazásért. De csak a tanyáig! Onnantól nélkülem kell boldogulnotok! A pinceéjszaka meg épp annyi lesz, mint a
többi. Nem akarok én kufárabb lenni a kufároknál!
16. fejezet
A dadus kettesével, egyre inkább kifulladva veszi a lépcsőfokokat.
Levegő után kapkodva, kopogtatás nélkül ront be a szobába.
– Aranyom! Bogaram! Itt van! Megérkezett a férjed!
Katalin a egyik ablak előtt áll, ahonnan lelátni az udvarra. Nem
fordul meg, nem válaszol. A dadus a fej tartásából, az előre
szegezett tekintetből megint csak azt tudja kiolvasni, amit az előző
napok számtalan jeléből kiolvasott. Katalin időnként kilép,
eltávolodik ettől a világtól, teljesen magába fordul. Mandi csak
egy pillanatra torpan meg, majd sietős léptekkel szeli keresztül a
szobát. Megérinti a leány vállát.
– Kincsem! Ébresztő! Itt van, akire vártunk.
Katalin Mandi felé fordul, aki már jól látja a könnyes szemeket.
Összecsapja a tenyerét.
– Mi lelt? Örülni kell! Mosolyogni!
Fölemeli a fölsőszoknyája szélét, gyöngéd mozdulatokkal
megtörli a könnyáztatta arcot. A szavak, melyeket kimond,
sietősek, halkak, dünnyögőek, vigasztalóak. Hirtelen jön az
újabb mozdulat, amivel átkarolja a leányt, kissé magához húzza.
– Itt az embered, a szabadítód!
Átölelve tartja a Katalint, akinek karjai egy idő után életre
kelnek, belekapaszkodnak abba az asszonyba, aki anyja helyett anyja
volt. Az enyhén ringató mozdulatok ősiek, öntudatlanok.
– Így! Így! Hiszen már nincsen semmi baj.
A következő pillanatok csendben telnek, de azután Mandi újra
megszólal, hangja kissé sürgető.
– Szentem, bogaram! Mosd meg kissé az arcodat, azután
megfésüllek, rögtön itt az embered! Vagy három hónapja nem
láttátok egymást, szedjük össze kissé magunkat!
Katalint elragadja a nő hangjából áradó lendület, a szeretet, eltűri, hogy a mosdótál felé tereljék. Mosakodni
kezd, miközben hallja, hogy a dadus közelebb húz egy széket, majd
érzi, hogy egy törölközőt nyomnak a kezébe.
– Gyorsan! Gyorsan! Alig van időnk. Miklós elé sietett apád,
de miután pár szót beszélnek, azt gondolom, egyből hozzád
tartanak majd.
Katalin leül, mozdulatlanul, szótlanul hagyja, hogy a dadus a
kontyot kibontsa, újrafésülje. Gondolatai a férfin, az emberén.
Hogy mit fog szólni! Vajon hogyan fogadja majd a hírt? A terhet…
– Hadd lássalak! Gyönyörű vagy! Kiemeli a szemed színét ez az
anyag!
A két nő egymásra néz. Mandi biztatóan mosolyog. De
Katalin tekintetét egyre inkább a kétségbeesés uralja. Hangja
erőtlen suttogás, mikor megszólal.
– Mit fog szólni?
A dadus elkapja, megszorítja az ölbe ejtett apró kis kezeket.
– Elfogadja! Biztosan tudom! Ahogyan elfogadta apád, a vár népe!
Mind szeretünk, mind támogatunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése