– Nem
szoktam meg, hogy bárki nemet mondjon egy udvarias kérésemre.
– Udvarias
kérés!? Nemet mondtam, uram, immár harmadszor, nagy
udvariatlanság, hogy a válaszomat egy gyermek fecsegésének
tartod, hiszen harmadszorra kérded ugyanazt. Így negyedszerre is,
nem. Nem adom hozzád a leányomat.
A
Sötét gróf hirtelen lépi át a távolságot, a kettejük
közöttit. Suttog, miközben az apa látja a gróf mögött álló
embere baljós vigyorát is.
– A
saját száddal mondasz majd igent! De akkor már késő lesz!
Hátat
fordít, int az emberének, köszönés nélkül sietnek ki az ajtón.
Alig telt el két hónap, és a sötétség elborította életüket.
A
várúr az emlékek hatására ökölbe szorítja a kezét. Meg tudná
fojtani egy kanál vízben azt az állatot, aki az életüket tönkre
tette. Neki kellett volna a fővárosba utaznia, elégtételt vennie,
de a lovagjai és Miklós is lebeszélték. Tény, hogy ha párbajról
volt szó, már nem tudott fiatalkori önmaga lenni. A fiúnak jóval
nagyobbak az esélyei arra, hogy legyőzze a grófot, feltéve, ha az
hajlandó a kesztyűt fölvenni, a kihívást elfogadni.
Miklós
azzal a tervvel indult el, hogy a lovagi tornán mindenki szeme
láttára dob kesztyűt a Sötét gróf lába elé, így az az
életre-halálra szóló kihívást el kell, hogy fogadja, ha nem
akar annyi ember szeme láttára megszégyenülni. Már vagy másfél
hónap, több mint hat hét telt el, mióta a fiú elment. Azóta
semmi hír. Majdnem semmi. Egyetlen rövid levél, amiben Miklós
arról írt, hogy a torna megkezdődött, de a Sötét lovagot senki
nem látta, hírt sem hallottak felőle, senki nem érti, miért
hagyott föl korábbi szokásával, miért nincs ott a tornán.
Ennyi. Ő maga pedig tehetetlen vénembernek érzi magát. Egy
helyben vár, és csak néz ki a fejéből naphosszat.
– Istenem!
A
gond nem vénembert, de vénasszonyt csinált belőle! Ideje, hogy
összeszedje magát. Párbajban nem győzheti le a grófot, de
álruhában bejuthat a várába, kilesheti a megfelelő pillanatot,
és beleállíthat egy tőrt a fekete szívbe. Bosszút állhat, ha
Isten engedi.
A
lovagiasság szabályait ideje sutba dobni. Szemtől szembe kiállni
a gróffal lehetetlen, hát úgy áll bosszút, ahogyan tud, lesből
fog támadni. Megfizet egy csapat vándorszínészt, közéjük áll,
és meglátogatják a grófot a saját várában. Alkalmas pillanatot
vár, és megöli azt az emberek szemetét. Ha sikerül megölnie a
grófot, az emberei azonnal megölik őt magát is. Sőt,
lekaszabolják az összes vándorszínészt is.
Ez
az egy bántja. Jobb lenne olyan tervet kieszelni, ahol nem ránt a
sírba tucatnyi embert magán kívül. Egyedül hogyan, milyen
álruhában juthatna be? Napok óta ezen őrlődik. Már beszélt a
legbizalmasabb emberével is, mert több szem többet lát. Ki juthat
be az ország egyik legjobban őrzött várába? Vándorpap, koldus
szóba sem jöhetett, a Sötét gróf köpött a hitre, és nem volt
meg benne az együttérzés egyetlen szikrája sem, ezt mindenki
tudja. A neve napja környékén viszont mindenféle muzsikust
beengedtek a várba, mert a lakomák egy hétig tartottak. Ezt
kellene kihasználni.
Mindketten,
a gróf is, ő maga is a Stephan névre hallgatnak. A sors különös
fintora... Ha muzsikusként akar a várba bejutni, még várni kell.
Több hónapot a névnapig. Lesz-e türelme annyit várni? Ha a
fiúnak nem sikerül bosszút állnia, rajta a sor. Minden esetre
elkezdett szakállt növeszteni, hogy ne ismerjék föl olyan
könnyen. Áldja holtában az anyját, aki gyermekként a lantra
szoktatta. Jó tudást szerzett, szépen énekelt. Bejuthat, úgy
ítélte.
Nagyot
sóhajt. Tenni kellene azonnal, ehelyett várakozik, és ez maga a
gyötrelem. Asszonynak való várni, nem embernek!
– Adj,
Uram türelmet! Mert a türelmetlen ember rosszul léphet!
Most
azzal kell foglalkozni, ami előtte van. Azt a bajt kell előbb
orvosolni, ami a leányával megesett. Meg kellene látogatnia Katalint.
Egy hete nem járt a szobájában. Minden látogatás maga a
gyötrelem. Látni az egyetlen leányát feküdni, mint egy darab fa,
semmibe meredő tekintettel, magatehetetlenül, mozdulatlanul.
Nagyot
sóhajt, nekiindul. Elejében, mikor hazaértek, mikor még Miklós
is a várban volt, hosszú-hosszú órákat töltöttek Katalin
mellett, együtt és felváltva is. De hiába volt a sok
gondoskodás, mert Katalin állapota egyre csak romlott. Nem tudta
elítélni a fiút, mikor az bejelentette, hogy útnak indul,
különben beleőrül a várakozásba. Stephan is ezt érzi, és a
tehetetlenség letaglózza. Így maga is egyre ritkábban lép be a
beteg szobájába, egyre rövidebb ideig marad. Immár egy hete
nem látta a leányát.
Félve áll meg az ajtó előtt, fél attól
a látványtól, ami majd bent fogadja. Megkocogtatja az ajtólapot,
inkább csak megszokásból, mert a leánya vidáman csengő hangjára, tudja jól, hiába számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése