2017. december 28., csütörtök

Megfogant 43. rész

– Nem szoktam meg, hogy bárki nemet mondjon egy udvarias kérésemre.
– Udvarias kérés!? Nemet mondtam, uram, immár harmadszor, nagy udvariatlanság, hogy a válaszomat egy gyermek fecsegésének tartod, hiszen harmadszorra kérded ugyanazt. Így negyedszerre is, nem. Nem adom hozzád a leányomat.
A Sötét gróf hirtelen lépi át a távolságot, a kettejük közöttit. Suttog, miközben az apa látja a gróf mögött álló embere baljós vigyorát is.
– A saját száddal mondasz majd igent! De akkor már késő lesz!
Hátat fordít, int az emberének, köszönés nélkül sietnek ki az ajtón. Alig telt el két hónap, és a sötétség elborította életüket.

A várúr az emlékek hatására ökölbe szorítja a kezét. Meg tudná fojtani egy kanál vízben azt az állatot, aki az életüket tönkre tette. Neki kellett volna a fővárosba utaznia, elégtételt vennie, de a lovagjai és Miklós is lebeszélték. Tény, hogy ha párbajról volt szó, már nem tudott fiatalkori önmaga lenni. A fiúnak jóval nagyobbak az esélyei arra, hogy legyőzze a grófot, feltéve, ha az hajlandó a kesztyűt fölvenni, a kihívást elfogadni.
Miklós azzal a tervvel indult el, hogy a lovagi tornán mindenki szeme láttára dob kesztyűt a Sötét gróf lába elé, így az az életre-halálra szóló kihívást el kell, hogy fogadja, ha nem akar annyi ember szeme láttára megszégyenülni. Már vagy másfél hónap, több mint hat hét telt el, mióta a fiú elment. Azóta semmi hír. Majdnem semmi. Egyetlen rövid levél, amiben Miklós arról írt, hogy a torna megkezdődött, de a Sötét lovagot senki nem látta, hírt sem hallottak felőle, senki nem érti, miért hagyott föl korábbi szokásával, miért nincs ott a tornán. Ennyi. Ő maga pedig tehetetlen vénembernek érzi magát. Egy helyben vár, és csak néz ki a fejéből naphosszat.
– Istenem!
A gond nem vénembert, de vénasszonyt csinált belőle! Ideje, hogy összeszedje magát. Párbajban nem győzheti le a grófot, de álruhában bejuthat a várába, kilesheti a megfelelő pillanatot, és beleállíthat egy tőrt a fekete szívbe. Bosszút állhat, ha Isten engedi.
A lovagiasság szabályait ideje sutba dobni. Szemtől szembe kiállni a gróffal lehetetlen, hát úgy áll bosszút, ahogyan tud, lesből fog támadni. Megfizet egy csapat vándorszínészt, közéjük áll, és meglátogatják a grófot a saját várában. Alkalmas pillanatot vár, és megöli azt az emberek szemetét. Ha sikerül megölnie a grófot, az emberei azonnal megölik őt magát is. Sőt, lekaszabolják az összes vándorszínészt is.
Ez az egy bántja. Jobb lenne olyan tervet kieszelni, ahol nem ránt a sírba tucatnyi embert magán kívül. Egyedül hogyan, milyen álruhában juthatna be? Napok óta ezen őrlődik. Már beszélt a legbizalmasabb emberével is, mert több szem többet lát. Ki juthat be az ország egyik legjobban őrzött várába? Vándorpap, koldus szóba sem jöhetett, a Sötét gróf köpött a hitre, és nem volt meg benne az együttérzés egyetlen szikrája sem, ezt mindenki tudja. A neve napja környékén viszont mindenféle muzsikust beengedtek a várba, mert a lakomák egy hétig tartottak. Ezt kellene kihasználni.
Mindketten, a gróf is, ő maga is a Stephan névre hallgatnak. A sors különös fintora... Ha muzsikusként akar a várba bejutni, még várni kell. Több hónapot a névnapig. Lesz-e türelme annyit várni? Ha a fiúnak nem sikerül bosszút állnia, rajta a sor. Minden esetre elkezdett szakállt növeszteni, hogy ne ismerjék föl olyan könnyen. Áldja holtában az anyját, aki gyermekként a lantra szoktatta. Jó tudást szerzett, szépen énekelt. Bejuthat, úgy ítélte.
Nagyot sóhajt. Tenni kellene azonnal, ehelyett várakozik, és ez maga a gyötrelem. Asszonynak való várni, nem embernek!
– Adj, Uram türelmet! Mert a türelmetlen ember rosszul léphet!
Most azzal kell foglalkozni, ami előtte van. Azt a bajt kell előbb orvosolni, ami a leányával megesett. Meg kellene látogatnia Katalint. Egy hete nem járt a szobájában. Minden látogatás maga a gyötrelem. Látni az egyetlen leányát feküdni, mint egy darab fa, semmibe meredő tekintettel, magatehetetlenül, mozdulatlanul.
Nagyot sóhajt, nekiindul. Elejében, mikor hazaértek, mikor még Miklós is a várban volt, hosszú-hosszú órákat töltöttek Katalin mellett, együtt és felváltva is. De hiába volt a sok gondoskodás, mert Katalin állapota egyre csak romlott. Nem tudta elítélni a fiút, mikor az bejelentette, hogy útnak indul, különben beleőrül a várakozásba. Stephan is ezt érzi, és a tehetetlenség letaglózza. Így maga is egyre ritkábban lép be a beteg szobájába, egyre rövidebb ideig marad. Immár egy hete nem látta a leányát. 
Félve áll meg az ajtó előtt, fél attól a látványtól, ami majd bent fogadja. Megkocogtatja az ajtólapot, inkább csak megszokásból, mert a leánya vidáman csengő hangjára, tudja jól, hiába számít.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése